Válogatottunk mélypontja az új évezredben

A 2003-as évet az Üllői úton zártuk. Kicsit sem uralkodott futball-láz hazánkban, de azért két játékostól sokat lehetett remélni: a legjobb formában lévő magyar labdarúgó Lisztes Krisztián és Szabics Imre volt. Az előbbi csapata, a Werder a második helyen állt a Bundesligában, ahol toronymagasan a legtöbb gólt szerezte, és a brémaiak kezdő tizenegyében alapembernek számított a 46-szoros (azóta 49-szeres) válogatott középpályás.

Ami Szabics Imrét illeti: a VfB Stuttgart nem kis részben a frissen igazolt csatárnak köszönhette akkori remeklését. A sváb csapat az addig lejátszott tizenkét fordulóban még egyszer sem veszített, mindössze kétszer került a kapujába a labda, és nem utolsósorban reálisan bízhatott abban, hogy a BL-ben a következő körbe kerül (végül könnyedén meg is tette). A nem egészen 23 esztendős támadónak nemzeti csapatunkban is szenzációs mérlege volt: hat fellépés, hat gól.

Mindez együtt elégnek tűnt ahhoz, hogy november 19-én az Üllői úton érvényesítsük a papírformát, még úgy is, hogy Urbán Flórián, Gyepes Gábor, Fehér Miklós, Kenesei Krisztián, Dárdai Pál, Juhár Tamás és Lőw Zsolt hiányában kissé tartalékos volt az együttes. Azt viszont nem írhatjuk, hogy a többiek pályára lépését nagy várakozás övezte, mert ez azt feltételezné, hogy érdekelte az embereket a meccs.

Hát nem éppen. Jöttek ki melegíteni a vendégek, és zavartan néztek körbe-körbe, hogy hol a közönség, majd megállapították, hogy őket legalább húsz drukker elkísérte, így aligha lesz néma csönd a stadionban. Egyúttal részesei lehettek a magyar válogatott történetében negatív nézőcsúcsot hozó találkozónak: 1903. június 11-én a margitszigeti pályán volt addig a legkevesebb néző, mégpedig 700 érdeklődő az Ausztria elleni összecsapáson (de aznap, labdarúgósportunk hajnalán legalább a győzelem meglett: a mieink nyertek 3:2-re...).

Aztán szépen fölsorakoztak a kezdéshez a felek, és mint kiderült, a hivatalos adatok alapján mindössze 457-en foglaltak helyet a lelátón. Nem túlzás, régen szólt ilyen szomorúan a Himnusz válogatott találkozó előtt. Gellei Imre kapitány is inkább a földet nézte, mintsem a bántóan üres lelátót, és talán eszébe jutott, hogy a svédek elleni, akkor még nagyon is fontos áprilisi Eb-selejtezőn harmincezren üvöltöttek teli torokból a Puskás Ferenc Stadionban (örömüket kivételesen nem Ibrahimovic, hanem a duplázó Allbäck rontotta el, persze csak azért, mert Zlatan még nem is játszott...).

Később, az ősz folyamán újabb (továbbjutási) álommal lettünk szegényebbek, és északi nyelvrokonaink érkeztének hallatára már egyik televíziós csatorna sem vállalta fel azt a kockázatot, hogy képernyőre tűzi az összecsapást – ilyen lehangoló eset korábban egyszer sem fordult elő, amióta a technika az otthonainkba képes hozni a játéktéren történteket.

A kezdőrúgáskor egy újabb premiert könyvelhettünk el: hivatalos mérkőzésen a magyar válogatott korábban még nem találkozott Észtországgal. Ami azt illeti, az „ismeretlen" rivális nem sokat törődött a barátkozással, mindjárt a hatodik percben komoly lehetőséget alakított ki a kapunk előtt, és a helyzetből csupán azért nem született gól, mert Király Gábor mentette a menthetőt. A megelőző hétvégén még Albániában fellépő, s ott 2–0-s vereséget szenvedő baltiak ezután visszavettek a tempóból.

A második félidőben a kitartó szurkolók rákezdtek az „Ébresztő, ébresztő!" rigmusra is, ám ezt feleslegesen tették: újfent világossá vált, hogy együttesünk aktuálisan ennyit tudott, és egy fikarcnyival sem többet.

Közben a kezdeti kettő után újabb három hazai játékos is abban a kiváltságban részesült, hogy először ölthette magára a nemzeti mezt. A nézők udvariasabb fele sok sikert és mesés karriert kívánt nekik, mások viszont azt követelték a kapitánytól, hogy őket is állítsa be. „Imre bácsi, kicsit kövér vagyok, de nem okozok csalódást!" – üzente hangosan egy drukker fentről, és a poénján sokan jót derültek...

Persze a helyzet korántsem volt ilyen mulatságos, pláne, hogy Rooba 87. percben rúgott gólja miatt még a tisztes búcsú sem jött össze a csapatnak, amely – ellentétben 2010-zel – nem sorozatban négy sikerrel köszönt el az évtől, hanem négy vereséggel. A Nemzeti Sport  „Szerencsére nem látta az ország", „Dicstelen vereség", illetve „A helyzet? Most már megalázó" címekkel reagált a kudarcra, és külön érdemes felidézni szó szerint a lap egyéni értékelését – ma már hál'Istennek nemigen találkozni ilyennel:

„Király Gábor egy szép védéssel nyitott, utána – mint Micimackónak – semmi dolga nem akadt... A védelem igen gyengén muzsikált: Korolovszky Gábor rengeteget hibázott, többet volt a kezén a labda, mint a lábán, Dragóner Attila csupán egy fejeséért dicsérhető, míg Pető Zoltán ugyan több jó labdát adott előre, ám a gólnál ő sem tudott menteni.

Egy sorral előrébb Lipcsei Péter jól osztogatott, de semmilyen extrára nem volt képes, Simek Péter pozitívumként mondhatja el, hogy bemutatkozott a válogatottban, Lendvai Miklós görcsösen játszott és egy hatalmas helyzetet nagyon csúnyán fejezett be, de Bodor Boldizsárnak sem sikerült emlékezetessé tennie a premierjét. Lisztes Krisztián kedélyesen, néha szórakozva futballozott, s ugyanez mondható el a két csatárról, Gera Zoltánról és Szabics Imréről is – utóbbi a második félidőben teljesen eltűnt.

A cserék közül Végh Zoltánnak egy szép védése volt, a gólról nem tehetett. Kovács Zoltán, Miriuta Vasile és Farkas Balázs semmit nem mutatott, mintha a pályán sem lettek volna, de ugyanez elmondható a később beálló Pest Krisztiánról és Németh Norbertről is. Az utoljára becserélt, az előbbi kettőhöz hasonlóan újonc Hercegfalvi Zoltán lehetett a legboldogabb, neki már nem is volt ideje rosszul játszani..."

Talán érthető most már, a cseh játékvezető miért nem értette a hajrában tapasztaltakat. Nem ítélt az észtek javára büntetőt (amely pedig talán járt volna), és a közönség mégis tüntetett. De nem ám visszafogottan, hanem teli torokból kiabált, fütyült és pfujozott a döntés után.

Milan Sedivy azokban a percekben nem értette, hogy ez az egész azért történik, mert a 457 néző  futballunk paródiáját láthatta. A piros-fehér-zöldbe öltözött játékosok szenvedtek a gyepen, miközben a lelátón már mindenki az észteknek drukkolt. Megdöbbentő pillanat volt ez, ám valahogy mégsem tűnt annyira meghökkentőnek a szituáció: ez a magyar csapat ugyanis egyértelműen kivívta a szurkolók ellenszenvét.

Nézzük, mit szóltak a legérintettebbek ahhoz, hogy már a drukkerek is lemondtak erről a gárdáról, amely a dicsőséges londoni 6:3 ötvenedik, jubileumi évfordulójára készülő országban képes volt a világranglista 73. helyezettjétől, a sehol sem jegyzett Észtországtól idehaza 1–0-ra kikapni – NB III-as nézettség mellett...

„Az idény leggyengébb játékát produkáltuk, mindenki szégyellheti magát" – mondta a lefújás után Lipcsei Péter, aki közepesnél visszafogottabb teljesítményével magasan a legjobbak közé tartozott... A ferencvárosi középpályást arról is kérdezte az NS, hogy szerinte mi értelme volt ennek a találkozónak, és vajon megengedhető-e, ha egy válogatott futballista akár egy ilyen szörnyű meccsen is csak arra vigyáz, hogy ne sérüljön meg:

„Ha én lettem volna döntéshelyzetben, alighanem lemondom ezt a mérkőzést, hiszen fölösleges volt játszanunk. Ám ha mégis pályára kell lépni, akkor azért illik hajtani, mert a válogatott mégiscsak a válogatott, a saját nimbuszát ne rombolja le az ember. Másfelől viszont a légiósoknak ilyenkor vigyázniuk kell magukra, így érthető, ha valaki egy ilyen tét nélküli találkozón nem meri vállalni az ütközéseket. Ha külföldön játszanék, én is meggondoltam volna, hogy belemenjek-e a csínbe..."

A meccset lemondani viszont nem lehetett... Az MLSZ tájékoztatása szerint már egy évvel korábban bejelentkeztek az észtek, hogy ha egyik csapat sem vív pótselejtezőt, akkor mérkőzzenek meg egymással. Pedig a magyar futball akkori helyzetében, az augusztusi szlovéniai barátságos 1–2 és a két csúfos Eb-kvalifikációs fiaskó (Lettországban 1–3, majd a lengyeleket fogadva 1–2) után nem lett volna szabad még egy ilyen kínos meccsbe beleszaladni...

Így azonban senkit sem ért váratlanul Gellei Imre szövetségi kapitány találkozót követő első nyilatkozata: „Már éreztem a felkészülés alatt, hogy a játékosok nagyon csalódottak a selejtezők kudarca miatt. Ezt a mérkőzést mindig az a játékos akarta megnyerni, akinél éppen a labda volt. Siettettük a játékot, nagyon kapkodtunk, az ellenfél pedig nagyon jól kontrázott, és megnyerte a mérkőzést. Az utóbbi hónapok eredménytelenségei azt mondatják velem, hogy mindenképpen új arc kell a válogatott kispadjára..."

És hogy milyen kilátástalanak tűnt a helyzetünk, ahhoz illusztrációként egy ugyanaznapi másik eredmény: az U21-es válogatottunknál szereplő korosztályos futballisták a búcsúmeccsüket játszották, szintén Észtország ellen. Ugyan a labdarúgók és a szakmai stáb tagjai is bíztak abban, hogy győzelemmel köszönnek el az évtől – miután sem az Eb döntőjére, sem az athéni olimpiára nem jutott ki a csapat –, a várakozások nem váltak valóra: 100 néző előtt 0–0 Csepelen...

Siralmas, kilátástalan periódus volt ez, amelyet persze hamarosan ismét az optimizmus légköre váltott fel – nevezzük ezt Lothar-korszaknak (2004–2005) –, ám sajnos érdemi fejlődést, néhány felvillanást (és a kétségtelenül javuló marketinget) leszámítva, továbbra sem sikerült felmutatni. Ez tehát a múlt.

A két balti csapattól a harmadikig ívelő röpke áttekintésünk végén ott a jelen, amelyhez nyugodtan hozzávehetjük már a tavalyi U20-as vb-bronzérmünket is (nem árt amúgy időnként újra nyomatékosítani magunkban: dobogóra léphettünk egy világversenyen – vajon meg mert volna tippelni ilyesmit bárki is az elmúlt egy-két évtizedben?!), amely hátországot jelenthet az idei őszön reménykeltően vállalkozó szellemű, önbizalommal teli, kreatív játékot nyújtó, valódi tehetségekkel is büszkélkedő, jó mentalitású felnőtt csapatunk számára.

A jövő pedig? Lehet, hogy már el is kezdődött...

1933-ban e napon számolt be róla a Nemzeti Sport, hogy „Manno Miltiadest, a régi idők nagyszerű sportemberét, aki mint festő- és szobrászművész az ország határain kívül is ismertté tette a nevét, honvéd főtanácsnokká nevezték ki. Egyike volt a magyar futball úttörő nagyságainak, a maga idejében verhetetlen rekorder és bajnok a gyorskorcsolyázásban s éppilyen nagy tudású versenyzője volt a régi idők kerékpáros és evezős sportjának is." Az 1879-hen Pancsován görög családba született „Milti" a huszadik század első harmadának különös művész-polihisztora, valamint egyfajta allround sportembere volt, aki úszással kezdte, futással folytatta, majd a legvisszhangosabb sikereit labdarúgóként érte el. A hazai futball legkorábbi időszakában meghatározó BTC-ben középcsatárt játszott, és 1901-ben, illetve 1902-ben az első két magyar bajnokság gólkirálya lett, miközben csapatával megnyerte a bajnokságot is. 1901-ben 17 gólt lőtt 6 mérkőzésen, ami az arányokat tekintve azóta is megdöntetlen rekord. A válogatottban ugyancsak szerepelt, de csak két nem hivatalos meccsen, még 1901-ben. Eközben kerékpárosként is nyert versenyt, és a jeget is hamar felfedezte magának – a téli versenysportágak akkoriban kialakuló új műfajának, a gyorskorcsolyázásnak az egyik első rekordere lett. 1903-ban Krisztiániában (azaz Oslóban) második helyezést ért el az Európa-bajnokságon, illetve bronzérmet nyert a szentpétervári világbajnokságon. Később 1905-ben a davosi Eb-n ismét ezüstérmes lett. A továbbiakban vízre szállt és evezősként gyűjtött be egy sor magyar bajnoki aranyat, illetve más, nemzetközi sikereket, sőt a nyolcas tagjaként elindult az 1912-es stockholmi olimpián is. A világháború vetett véget a sportpályafutásának, de civilben is elismert és közkedvelt személyiség volt mint festőművész, grafikus és karikaturista. Alkotásainak leggyakoribb témája a sport volt, és utolsó nagy sikerét is a sporttal összefüggésben érte el: 1932-ben a Los Angeles-i játékok szellemi versenyén a művészeti versenyek kategóriájában alkotását a szobrászati művek között ezüstéremmel jutalmazták! Ezután nem sokkal következett a fentebb említett kinevezése, sajnos azonban már nem sokáig élt: 1935-ben, mindössze 55 évesen hunyt el. Polgári beállítottsága miatt a szocializmus alatt neve méltánytalanul feledésbe merült.

1963-ban e napon írt arról az NS, hogy megrendezték az első mérkőzést a szófiai labdarúgócsapatok újonnan kiírt tornáján, amelyet a korszak szocialista hősei, a világűrbe elsőként eljutó szovjet Jurij Gagarin, illetve a nők között úttörő honfitársa, Valentyina Tyereskova tiszteletére Űrhajósok Kupájának kereszteltek el. A bulgáriai erőpróba nyitómeccsén a CSZKA Cserveno Zname (vagyis az előző évi egyesülés után a Vörös Zászló nevet is felvevő katonacsapat) 2:1-re legyőzte a Szláviát.

1973-ban e napon játszották a jégkorong BEK második körében a magyar érdekeltségű párharc visszavágóját, amely másodszor is szenzációs Fradi-sikert, egyúttal a magyar hoki történetének egyik legnagyobb sikerét hozta! Az előzőleg az olasz Bolzanót kettős győzelemmel kiejtő  Ferencváros ugyanis a 16-szoros nyugatnémet bajnok Füssen csapatával került szembe, amely hatezres átlagnézőszámmal, biztos és bőkezű anyagi háttérrel dicsekedhetett, valamint azzal, hogy abban az időben hat játékost adott az NSZK A-csoportos válogatottjába. Az odavágóra mégis csak ötszáz szurkoló látogatott ki, mert egyrészt lefutottnak tekintették a párharcot a magyar vendégek ellen, másfelől épp „rápihentek" a két nappal korábban megnyert, bajnoki döntővel felérő rangadójukra. Ezzel szemben az FTC nélkülözte a válogatott kapus Kovácsot, Keresztyt, a sérült Farkast, valamint a néhány nappal azelőtti dunaújvárosi botrány (tömegverekedés miatt félbeszakadt a meccs) nyomán felfüggesztett Horváthot és Treplánt. Mindezeknek megfelelően a mieink hibát hibára halmoztak, és az ellenfél 6:1-es vezetésre tett szert a második harmadban. Ekkor azonban már kicsit könnyebben kezdte venni a meccset, illetve „csodát tett a Fradi-szív is" (idézet Jakabházy László edzőtől), így sikerült felzárkózni, majd egyenlíteni, végül a vezetést is megszerezni – egyetlen perccel a „lefújás" előtt. Az egész mérkőzésen csak ekkor vezetett a Ferencváros, melynek a végén emberhátrányban (sőt: a német kapus levitele miatt kettővel kevesebb mezőnyjátékossal) kellett kivédekeznie a maradék időt. A szakvezető „józan" maradt a hatalmas bravúr után is, nem nevezve reálisnak a 8:7-es végeredményt, de legalább már reménykedni mert a továbbjutásban. És aztán mához képest 37 évvel ezelőtt a Kisstadionban rendezett visszavágón telt ház, 11 ezer néző előtt sikerült kiteljesíteni a csodát: a zöld-fehér csapat (soraiban immár a korábban hiányzók nagy részével, valamint még olyan remek korongozókkal, mint például Hajzer, Gogolák, Havrán, Mészöly) ismét, ezúttal 5:3-ra győzött, s ezzel – magyar csapatként elsőként és utoljára – bejutott a BEK-ben a legjobb négy közé. Persze ezért meg kellett küzdeni, de a vendégek hiába érkeztek vízumproblémák miatt két óra késéssel, a döcögős út és a fáradtság ellenére magabiztosan mondták: ők jutnak tovább. Aztán a hatalmas nézősereg láttán (amilyet nem lehetett látni idehaza a megelőző tíz évben) kissé megilletődtek, és meg is zavarodtak... Amikor magukra találtak, óriási küzdelem bontakozott ki, ám a Fradi bírta a saját maga által diktált iramot, lelkesedésével és erőnlétével ellensúlyozta a tudásbeli különbséget és egyetlen percig sem került hátrányba – megérdemelten nyert tehát, és jogos volt az ünneplés: a pályát elözönlő szurkolók a vállukra emelve éltették a hős hokisokat. A legjobb négy között a Tilburg Trappers már tényleg túl erős riválisnak bizonyult (2:11 odakint), de az itthoni visszavágón a hollandokat is sikerült felülmúlni (6:5) – mindez gyakorlatilag megismételhetetlenül nagy sikernek számít, hiszen egy akkor még C-csoportos szintű ország csapata ért el!