A bukfenckirály Real-csatár szép karácsonya

„Apu, koka-kólát pisiltem!" A gyermeki tudatlanságból fakadó büszkeség az apát megdöbbentette. Mert bár végzettsége szerint „egyszerű" fogorvos csupán és nem belgyógyász, nyomban sejtette, tudta, mit jelent ez a nem mindennapi „produkció". Abban a pillanatban világossá vált számára, hogy kisfia miért volt étvágytalan és fáradékony az utóbbi időben. A házi diagnózist mindenre kiterjedő kivizsgálás követte. Az elszomorító végeredmény: ifjabb Hugo Sánchezt fertőző májgyulladás betegítette meg.

Aggódás, félelem és bizonytalanság lett úrrá 1988 őszén a Sánchez családon. Aggódtak a négyéves kisfiú sorsáért, miképp vészeli át a kórházi kezelés nehéz napjait, s ha fel is gyógyul, nem marad-e nyoma az alattomos kórnak. Bizonytalanságban éltek, nem fertőződtek-e meg ők – az anya, az apa és a húg – is a hosszú, majd' két hónapos lappangási periódus alatt.

Legtöbbet az apa vergődött. Aligha nevezhető önzésnek, hogy fián kívül önmaga miatt is fájt a feje: legsötétebb gondolataiban már szép pályafutása végét látta. Természetesen nem fogorvosi karrierjét féltette, elvégre az csak a hobbija maradt. Hugo Sánchez családfenntartó foglalkozását a futball jelentette. A mexikói válogatott játékos a pályán volt igazi mester, sőt világklasszis!

(A Primera Divisiónban – négy évig az Atlético játékosaként légióskodott, 1985-től 1992-ig pedig a Real Madrid színeiben – a nyolcadik idényét kezdte abban az esztendőben, de máris a „királyi klub", sőt a spanyol labdarúgás legendás alakjainak sorába tartozott. Ennek oka kétségkívüli játéktudásán és intelligenciáján túl az az adottsága volt, hogy roppant mód érezte a kaput s értett a gólszerzéshez.

Telmo Zarra (1944 és 1953 között) hatszor, Alfredo di Stéfano (1953–1959) és Quini (1973–1982) öt-öt alkalommal lett gólkirály a La Liga addigra immár hatvanéves történetében. Hugo Sánchez – Puskás Ferenccel (1959–1964) egyetemben – „mindössze" négyszer, de ezek egymás után következtek: a megelőző négy idényben az ő neve került a Pichichi-trófea elnyerőinek listájára. Sorozatban négyszer mindmáig csupán neki sikerült ez...)

Volt oka a félelemre. Élénken élt ugyanis az emlékezetében korábbi klubtársa, Jorge Valdano sorsa. (A világbajnok argentin csatár – a blancók későbbi vezetőedzője, jelenlegi általános igazgatója – pályafutásának végére nem sokkal korábban ugyancsak a hepatitisz tett pontot!)

Nem akart pánikot, ezért egyedül Miguel Ángel Herrador doktorral, a Real orvosával osztotta meg a gondját. A doki természetesen őt is azonnal megvizsgáltatta, és szerencsére a lelet negatív volt. A gólzsák ennek ellenére távol tartotta magát a közös rendezvényektől – a társak meg nem értették, mi történt az egyébként mindig jókedvű mexikóival.

(A szurkoló pedig a lelátón értetlenkedett. A csatárcsillag régebben a bajnokság őszi idénye után mindig már szinte behozhatatlan előnnyel vezetett mesterlövésztársai előtt, most viszont semmi pénzért nem ment neki a góllövés. Ha olykor be-betalált, akkor is elmaradt az egyébként elmaradhatatlan Sánchez-féle fejen átfordulás – amelyet amúgy az 1976-os montreali olimpián is részt vevő tornász nővére tiszteletére „fejlesztett ki" és rendszeresített.)

Hosszas gyötrődés után a családi tanács végül is úgy döntött, hogy az apa Madridban marad, de a többiek – amíg a kis Hugo jr. teljesen fel nem gyógyul – hazamennek a tengerentúlra. Kényszerű elhatározás volt, hiszen máskor még a szeretteitől való egy-két napos távollét is megviselte. Nem tudott kibújni a bőréből, őt így nevelték – azt a ma már szinte maradinak  számító elvét vallotta-vallja: a család az szent.

(Hugóék egyébként heten vannak testvérek. Összetartozásukat a szülők azzal is kifejezésre juttatták, hogy valamennyiüknek H-betűvel kezdődő keresztnevet adtak. Ezt a hagyományt ő is folytatta, fiát ugyanis Hugónak, lányát pedig Hemmának nevezte el.)

Megpróbált kikapcsolni, de tudat alatt mindig ott motoszkált a fejében a kisfia sorsa. S bár egyre biztatóbb hírek érkeztek Mexikóból, kicsúszott a talaj a lába alól. Egyszerűen képtelen volt megszokni a magányt, legszívesebben repülőgépre ült volna, de a profi az profi, a szerződés kötelez. Az érzésein tudott, ám a gondolatain képtelen volt uralkodni.

(Érthetően ekkoriban a labdán is nehezebben. Sokan – még a szakemberek is – abban látták Hugo Sánchez eredménytelenségének okát, hogy a Barcelonából érkező nyugatnémet Bernd Schuster hadrendbe állításával megváltozott a Real Madrid stílusa.

Tételük akkor dőlt meg látványosan, amikor ugyanezen Schuster előtt játszva a mexikói egyik napról a másikra megtalálta a góllövőcipőjét, s megint egyre többször láthatták a csak rá jellemző örömbukfencet. S bár nagyon lemaradt az Atlético gólvágója, a 17 találattal vezető Baltazar mögött – kilencszer volt eredményes az ünnepekig –, ismét símre került. Nyomasztó otthoni titkát pedig csak ekkor fedte fel...)

Másfél hónapos távollét után – az orvosi vélekedés szerint teljesen egészséges kissráccal – visszaérkezett Madridba a családja. „A karácsonyom már szép lesz!" – mondta a játékos megkönnyebbülve. És bár brazil riválisát végül már nem tudta behozni kettejük különversenyében (35:27-re kapott ki tőle, a többiek látótávolságon kívül voltak), a következő, 1989–1990-es szezonban a lelki terhektől megszabadult Hugo Sánchez az ötödik gólkirályi címével toldotta meg a Real (és saját maga) sorozatban ötödik bajnoki aranyérmét!

Nem csak a 22 évvel ezelőtti karácsonya lett nagyon szép – az egész pályafutása az volt.

 10 GÓL HUGO SÁNCHEZTŐL