Argentína F1-es sztárján Brazília törlesztett

Brazília és Argentína Dél-Amerika két legjelentősebb országa, mondhatni nagyhatalma, ráadásul különböző nyelvvel. Mindig is vetélkedtek egymással, ami alól természetesen a sport sem kivétel. Elsősorban érthetően a futballban, de valaha még a Formula–1-ben is összemérték erejüket. A száguldó cirkusz őskorszakában az argentinok voltak meghatározóak – ők adták a sokáig minden idők legnagyobb pilótájának számító Juan Manuel Fangiót is –, a nyolcvanas évektől pedig egyértelműen a brazilok, jó néhány sztárversenyzőjük révén.

Akadt azonban egy köztes periódus, amikor már kezdett feléjük billenni a mérleg nyelve, de még a déli szomszédnak is volt saját futama, valamint saját klasszisa, aki 1972 és 1982 közti karrierje során előbb Emerson Fittipaldinak volt nagy ellenfele (mások mellett persze), később pedig Nelson Piquet-nek. Ő Carlos Reutemann, a „majdnem-világbajnok", aki futamgyőzelmekben is bővelkedő egy évtizedes pályát futott be, melyet érdekes egybeesés gyanánt két január 23-a „keretezett".

Álomszerű kezdés

A honfitársai körében Lole becenévre hallgató, 1942-es születésű sportember svájci nagyapjától örökölte a német nevet, de például az édesanyja olasz származású volt. Viszonylag későn, harmincévesen került be a Formula–1-be, ám így is egyértelműen ő lett a Fangio 1958-as visszavonulása utáni első (és tulajdonképpen egyetlen) sikeres argentin pilóta.

Előbb azonban még az F2-ben szerepelt, hazájában (ahol az együléses viadalokon szinte agyonverte a mezőnyt), majd Európában, ahol 1970-ben egy Brabham volánját tekerte, a következő szezonban pedig alig lemaradva második lett az évtized egyik legnagyobb sztárja, a világbajnoki diadalról azonban hozzá hasonlóan végül lecsúszó svéd Ronnie Peterson mögött.

Ez a siker megalapozta, hogy Bernie Ecclestone – aki épp akkor vásárolta fel a Brabham-istállót a névadó alapítótól – 1972-re megtegye egyik versenyzőjének a Formula–1-ben. Társa a veterán legenda, a kétszeres világbajnok Graham Hill volt, akinek erejéből egy 16. helyezésre futotta az év első GP-jének időmérő edzésén.

Az újonc Reutemann ezzel szemben mindjárt beköszönésként megszerezte a pole pozíciót a BT34-gyel! Ilyen bravúrra korábban csak az amerikai Mario Andretti, később pedig a kanadai Jacques Villeneuve volt képes – de ők mindketten már eleve sztárként érkeztek (és lettek később egyaránt világbajnokok)...

Hozzá kell tenni, hogy 12 év után pont akkor tért vissza a mezőny Buenos Airesbe, vagyis az argentin reménység hazai pályán roboghatott. Maga a nagydíj január 23-án már kevésbé sikerült, mivel egy váratlan hiba miatt – a puha abroncsok használhatatlanná váltak – nem tervezett boxkiállásra kellett kigurulnia. Végül hetedikként intették le, ám ezért akkoriban még nem járt pont.

Első idénye másik két fénypontjaként Kanadában negyedik lett, azaz megszerezte az első három pontját, illetve megnyerte az interlagosi Brazil Nagydíjat, csakhogy az nem számított bele a pontversenybe. A fokozatosság jegyében a következő szezon során összejött az első dobogós szereplés is (mindjárt kettő), ami az év végén hetedik helyezést ért, majd 1974-ben már „érvényes" vb-viadalokon bizonyult a legjobbnak – rögtön hármon is, megszakítva ezzel a team négyéves nyeretlenségét!

Manapság elképzelni is nehéz, de ezzel a látványos teljesítményével csak hatodik lett a világbajnokságon, noha ugyanannyi győzelmet gyűjtött, mint az élen végző Fittipaldi. Ha úgy vesszük, a saját pályáján megviccelt Brazíliától ez volt az első kapott válaszpofonja, amelyért azonban csak magát és a kocsiját okolhatta, mivel rendkívül kiegyensúlyozatlanul szerepelt: a diadalain kívül csupán még kétszer szerzett pontot, viszont hatszor is kiesett, s ebből négyszer zsinórban az idény közepén.

Brazil szakos élversenyző

1975-ben mindössze egyszer állhatott a dobogó tetejére, de ezzel is az addigi legjobbját érte el a vb-rangsorban, ugyanis harmadik lett. A következő esztendőben viszont szörnyen szenvedett a Brabhamje (és benne ő is), mivel nem vált be a nagy ötlet, hogy az F1 első két idényében mindenkit felülmúló Alfa Romeóval kössenek házasságot: a motorszállítóként visszatérő olaszok 12 hengeres erőforrása ramaty volt, a patinás alakulat így a vert mezőnyben találta magát.

Reutemann ezért besokallt és „elkéredzkedett" a csapattól, hogy a Ferrarihoz mehessen. Monzában a kilencedik helyig jutott a „vörösök" harmadik számú kocsijában, majd a hátralévő három futamot a „lelátóról" nézte. De mivel Clay Regazzoni átigazolt az Ensignhoz, megnyílt előtte az út a rendes maranellói állásra. Így aztán 1977-ben újra megízlelhette a győzelem ízét, amikor Interlagosban megint mindenkit lehagyott, ezúttal már hivatalos vb-futamon. Ezt leszámítva viszont a fénykorát élő Niki Lauda árnyékában maradt és negyedik lett a legvégén.

Az osztrák csillagnak közben megromlott a viszonya a Scuderia vezetőségével, így átment a Brabhamhez, míg hátrahagyott argentin társa immár első számú pilótává lépett elő az 1978-as évadra. Társa a fiatal kanadai Gilles Villeneuve volt, akit lejátszott a pályáról: négy futamon is győzött, de ez sem volt elég a kiugró sikerhez, mert a verhetetlen fekete-arany Lotusokkal száguldó Andrettit és Petersont nem tudta megelőzni, noha erősen a nyomukban járt.

Hogy a brazil vonalról is szóljunk: ebben az esztendőben mutatkozott be a Jacarepaguá nevű pálya Rióban, és a szomszédok ringjeinek specialistájává avanzsáló Reutemann Sao Paulo után ezt is első hellyel avatta fel, tovább bosszantva a helyi rajongókat...

Ezután átment a bajnok teamhez az időközben Monzában elhunyt Peterson helyére, de rosszkor tette, mert 1979 a Ferrari éve volt, neki pedig csak dobogós helyek jutottak, míg összetettben a hatodik pozíció. Legközelebb már jobban választott, hiszen a versenyképes gépet produkáló Williamshez csatlakozott, ahol a maradék éveit töltötte.

A kihagyott ziccer

Jó párost alkotott Alan Jonesszal, akivel együtt 120 pontot gereblyéztek össze 1980-ban, ami az idő tájt rekordnak számított, egyúttal a később ikonikus Formula–1-es alakulattá váló csapat első konstruktőr-világbajnoki címét jelentette! Nyolcszor fért be az első három közé, és ismét harmadik lett az esztendő végén, miközben ausztrál társa felért a csúcsra.

1981-ben aztán saját maga is odajuthatott volna – de megengedhetetlenül sok kínálkozó lehetőséget szalasztott el. És persze az sem segítette az esélyeit, hogy összekülönbözött Jonesszal. Nem vette ugyanis figyelembe a csapatutasításokat, nem engedte győzni a szerződés szerinti első számú pilótát Rióban, az idény második állomásán, amit az „őrjöngő áldozat" nem bocsátott meg neki. Ez még sokba került Reutemann-nak, ahogy majd Brazília is „elverte" rajta, hogy újabb jacarepaguái diadalával immár harmadszor (sőt: igazából negyedszer) nyert a rivális országban, háttérbe szorítva a helyi menőket.

Az argentin versenyző még Belgiumban győzött, de azon kívül is voltak jó helyezései, és sok kicsi sokra megy alapon a szezonzáró Las Vegas-i futam előtt ő vezette a hármas élbolyt. Egyetlen ponttal állt jobban a brabhames Piquet-nél, illetve hattal a ligier-s Jacques Laffite-nál. Lehetett volna a helyzet még jobb is, de Hollandiában addig kakaskodott az említett franciával a negyedik helyért, míg össze nem ütköztek. Sokak szerint itt úszott el a bajnoki címe. Vagy az utolsó előtti viadalon Kanadában, amikor kiszorítósdit játszott Jonesszal, aminek következtében megpördült és visszaesett ötödiknek, utóbb pedig teljesen üres kézzel maradt aznap.

Mindenesetre még mindig fő favoritként érkezett a Caesars Palace parkolójában kialakított, nem igazán ideálisnak mondható versenypályára, ráadásul ő indulhatott az első startkockából, míg mellőle a másik Williamst kormányzó Jones. A Ferrarinál manapság nem lenne kérdés, kinek mi a feladata ilyen helyzetben – harminc éve a Williamsnél azonban megtörténhetett, hogy a címvédő ezúttal se legyen tekintettel Reutemann érdekeire, és ezáltal a két szék közt padlózó istállóéra sem (az ausztrál nyíltan közölte is, hogy nem fog segíteni).

Az argentin ettől függetlenül rettentően gyengén teljesített az Egyesült Államok Nagydíján. Miközben társa az élre vágott, visszaesett ötödiknek. Egyelőre szerencséje volt, mert a csak a negyedik kockából startoló fő rivális, azaz Piquet is óvatosan kezdett és a nyolcadik helyre szorult. Reutemann tovább lassult – mint később kiderült, az elejétől a sebváltójával volt gond, elment ugyanis a negyedik sebessége –, s egy ideig a brazillal együtt a pontzónán kívül haladt. Utóbbi egy idő után kifékezve megelőzte (előtte majdnem beleszaladt autójának hátuljába), majd sok kavarodás és helycsere végén az ötödik helyen száguldott.

Ám ez is elég volt neki, mert nagy ellenfelét többen hagyták el, mint fordítva, és egész egyszerűen képtelen volt beférkőzni a hat közé. Lekörözték és csupán nyolcadik lett, így összesítésben egyetlen ponttal lemaradt Piquet-től, akinek az ölébe hullott a dicsőség – a brazilok tehát alaposan törlesztettek az „elorozott" nagydíjaikért... És valószínűleg a sértett, most viszont elsőként leintett Jones sem hullajtott könnyeket a másik williamses drámai összeomlása miatt...

Így is a nagyok között

Természetesen minden máshogy alakult volna, ha az 1981-es szezon legelső, dél-afrikai futamát is beleszámítják az összesítésbe. Csakhogy a FOCA–FISA háborúskodás miatt, amely az Ecclestone-féle „világrend" áldásai előtti konfliktusa volt és a kibogozásába most inkább ne folyjunk bele, a Kyalamiban rendezett idénynyitón nem vettek részt a FOCA-csapatok. Reutemann nyert – és ha ezt a kilenc pontot hozzáadják a végén a másik 49-éhez...

Ám nem tették, így élete legjobb helyezése, az „ezüst" után 1982-ben ismét nekirugaszkodott a vb-nek, de ezúttal már Keke Rosberg párjaként. Megint Dél-Afrikában indultak a küzdelmek, méghozzá január 23-án, és bemutatkozásának tízéves évfordulóján az argentin második lett két Renault közé ékelődve. Valójában aztán ez lett a búcsúja a Formula–1-től.

Legközelebb még elindult Rióban is, de karambolozott, kiesett (lásd: „brazil átok"), majd visszavonult. Döntésében közrejátszhatott majdnem negyvenéves kora, az előző évből megmaradt csalódottsága, a csapatfőnök Frank Williamsszel folytatott politikai vitája, valamint abból eredő frusztráltsága, hogy a sok remeklő turbós ellen neki még mindig Cosworth-szívómotoros géppel kellett megküzdenie.

Talán elkapkodta a döntését. Hiszen a nála kevésbé tapasztalt Rosberg egy hasonlóan „maradi" konstrukcióval az év végén világbajnok lett – úgy, hogy élete első győzelme egyben az egyetlen is volt abban az esztendőben (ezt csinálja utána valaki!)...

Reutemann sokoldalúságát bizonyítja, hogy ralivilágbajnoki futamokon is részt vett, és hazája versenyén 1980-ban, majd 1985-ben harmadik tudott lenni. Ezzel a hetvenes évek első felében vitézkedő finn Leo Kinnunen után ő lett a második F1-es autóversenyző, aki dobogóra állhatott ebben a szakágban is. Egyúttal három évtizeden át, Kimi Räikkönennek a tavalyi Jordán ralin elért nyolcadik helyéig az egyedüli, akinek mindkét vb-n sikerült pontot szerezni!

Népszerűségét kihasználva később politikai pályára lépett, és szülőföldje, a hatalmas Santa Fé provincia kormányzója volt két cikluson keresztül (1991–1995, 1999–2003). Pártja többször is próbálta rávenni, hogy induljon a köztársasági elnöki tisztért, de ezt (eddig) elhárította. 2003-ban viszont beválasztották a szenátusba, melynek azóta is tagja az ország egyik vezető közéleti alakjaként.

Visszatérve az F1-re: az eddigi 61 vb-címen osztozó 32 pilóta közül nem egy olyan van, aki képességekben elmaradt tőle. Carlos Reutemann a három legeredményesebb olyan F1-es résztvevő egyike, aki soha nem nyert világbajnokságot. Mindenféle tekintetben a legendás Stirling Moss (16 nagydíjsiker) volt a legjobb közülük, majd következik a skót David Coulthard, aki azonban 247 GP-start alkalmával jutott el 13 győzelemig, szemben az argentin 146/12-es adatával (és akkor a „hobbiból aratott" két futamdiadaláról még nem is szóltunk).

A brazil átok azonban még itt és ezután is hat(hat) rá: e listán a legközelebbi, még aktív üldözője 11-11-gyel két Sao Pauló-i fú, bizonyos Rubens Barrichello és Felipe Massa...