Európai kupasiker magyar világklasszissal

Igaz, az élvonalban ekkor már készülődhetett a címvédő FTC elleni elődöntőre, és végső soron a várható párharcra a negyedik elsőségük felé a másik ágon igyekvő nagy rivális baranyaiakkal, ami az akkor még csak egyszeres (1993) bajnokcsapattól nem volt rossz szereplés az előző szezonbeli hatodik hely tükrében. A legfőbb vigaszt pedig a nemzetközi porond jelentette: a Ronchetti-kupában az addigi öt ellenfelet (köztük a 16 között a Diósgyőrt, majd a negyeddöntőben a Panathinaikoszt) simán felülmúlta.

Utolsó előtti akadályként a honosított játékosokra épülő Elitzur Ramlát kellett leküzdeni, márpedig az ötven drukkerük kíséretében Sopronba érkező izraeliek határtalan önbizalommal közölték, hogy ők bizony győzni jöttek. Ezzel szemben magyar részről tizenöt-húsz pontos sikert könyveltek volna el megnyugtató előnynek.

Sopronban

Az már az elődöntő első felvonása előtt nyilvánvalónak tűnt, hogy ha a vendégek annyi gondot okoznak a pályán is, mint azon kívül, akkor rendkívül nehéz kétszer húsz perc vár a GYSEV-re. Az akadékoskodások a meccsnap előtti este kezdődtek, amikor az ellenfél edzéséről valamennyi „idegent" elküldték, és még arra is aprólékosan ügyeltek, hogy leskelődni se tudjanak a hazai szakértők. Ez mondjuk valahol érthető is, csak éppen nem mindenki szokta ezt ennyire „szőrözősen" intézni.

Aztán folyatódott a kálvária a szállással. A küldöttséget a háromcsillagos Hotel Szieszta vadonatúj szárnyában helyezték el, természetesen fürdőszobás, nagyképernyős színes tévés szobákban. A menüt előre megrendelték, és az ételek a szigorú igényeiknek megfelelően készültek el.

Mégis panasz érkezett, hogy nem ez volt megbeszélve, a hotel öreg és nem eléggé elegáns, bezzeg majd a visszavágón minden egész más lesz (tény, hogy a Tel-Aviv elegáns részében található szállodával sem volt probléma – egyedül az előre lefixált jeruzsálemi városnéző buszt „felejtették el" elküldeni a meccs után, de ezt némileg megmagyarázta a búcsú felett érzett keserű „másnaposságuk"...).

Aztán a soproni mérkőzés délutánján a biztonsági emberek vették birtokukba a sportcentrumot, és tűzszerészeti szempontból a legszigorúbb ellenőrzést hajtották végre, szintúgy a látogatók kérésére (tegyük hozzá, hogy az 1972-es müncheni tragédia óta, és a közel-keleti helyzetre meg terrorcselekményekre tekintettel ez érthető volt, már 9/11 és az al-Kaida ismertté válása előtt is). Végül pedig, miután az ötventagú szurkolótáboruk elfoglalta a helyét a tribünön, a ramlaiak kijelentették: diszkriminációnak veszik, hogy a csarnok szélén kaptak helyet...

Ezek után meglepőnek tűnhetett, amikor háromnegyed órával az 1998. március 4-én lejátszott találkozó első feldobása előtt mosolygós, történelminek nevezhető parolázásra került sor a két vezetőedző, az iráni származású – de néhány napja már magyar útlevéllel is rendelkező – Saeed Armaghani, illetve Eliahu Meir között. Utóbbi később készségesen nyilatkozta, hogy most már elfelejtették a kényelmetlenségeket, csak a meccsre koncentrálnak, és már itt is nyerni szeretnének.

Szerencsére túlzott volt az optimizmusuk. Az első húsz perc remek nyitánya (8–0) és nagyszerű befejezése révén – Balogh Judit kosarának és Kelly Anne Boucher technikaijának jóvoltából öt másodperccel a dudaszó előtt egyszerre öt pontot szerzett a Sopron – a hazai együttes nyolcpontos fórral zárta az első félidőt.

Hogy mi történt a két időszak között? Nem sok jó. Az izraeliek éppen azt játszották, amitől a mieink tartottak. Sorra kísérleteztek a hárompontosokkal – négyszer be is találtak –, és ami ennél is kellemetlenebb volt, a támadólepattanókat rendre megszerezték. Azt, hogy mégis viszonylag megnyugtató előnnyel fejeződött be a szakasz, annak köszönhettük, hogy a ramlaiak mindössze 36 százalékos dobóteljesítményt nyújtottak szemben a soproniak 56-jával...

Aztán a folytatás káprázatosan kezdődött. Nem egészen négy perc alatt csaknem megduplázta az előnyét a GYSEV – mire időt kért Meir mester, már 51–36-ot mutatott az eredményjelző. Visszaállt a nemzetközi alakulatba – a pályára lépő hét vendégkosaras közül egyedül Limor Mizrahi volt echte izraeli – a négy hibát összeszedő kanadai Boucher is.

Ám különösebb ok már így sem adódott a bosszankodásra; Balogh (28 pont) produkciója ismét szuperlatívuszokat érdemelt, és mivel kiváló társakra akadt, nem is lehetett kérdéses a jelentősnek mondható, 18 pontos győzelem (72–54). A közönség persze érthető módon hálásan és fergetegesen ünnepelt...

A magassági és erőfölényben lévő ellenfél a második játékrészben összeomlott, mivel „zóna ellen nem tud játszani – értékelt a legjobb magyar kosárlabdázó, Balogh Judit, hozzátéve: – Ezt előre tudtuk róluk, és noha mi nem szoktuk meg ezt a védekezési formát, kipróbáltuk. Egy kicsit tartottunk tőle, de bejött."

Amikor a leghűségesebb városba feleségével együtt előző nyáron elszegődő Armaghanit megkérdezték, elégedett volt-e élete párjával (aki négy év szünet után tért amúgy vissza Sopronba), így felelt: „Bubu nagyszerűen játszott. Nemcsak a pontszerzésből vette ki a részét, hanem remekül osztogatta is a labdákat. Hogy az előny elég lesz-e a visszavágóra? Minden bizonnyal!"

Azaz bár úgy kalkuláltak a szakértők, hogy ezúttal nehezebb feladat előtt áll a magyar együttes, mint az athéni negyeddöntőben, annak ellenére is, hogy akkor csak 12 pont különbségről indult a második összecsapás, azért igen nagy volt a várakozás.

Izraelben

Egy héttel később a tel-avivi repülőtéren újságírók és fotósok fogadták a mieinket, és a kérdések meg vakuvillanások szinte kizárólag az Armaghani házaspárnak szóltak. A téma persze újra az „iráni kérdés" volt, de a perzsa származású tréner a politikai felvetésekre diplomatikus válaszokat adott: „Én kosárlabda-mérkőzésre érkeztem, amelyen csapatommal be szeretnénk kerülni a Ronchetti-kupa döntőjébe. Számomra édes mindegy, a világ mely pontján kell pályára lépnünk, a lényeg, hogy továbbjussunk."

A fővároshoz közeli Ramlában aztán a zsúfolt és forró hangulatú teremben már öt másodperccel a feldobás után megfagyott a levegő: Béres Tímeának ennyi idő kellett ahhoz, hogy a gyűrűbe találjon. És a helyzet később sem nagyon változott, így olyan is volt, amikor már 11 ponttal elhúzott a Sopron, amely rendkívül fegyelmezetten védekezett, míg az izraeliek most is nagy hibaszázalékkal tüzeltek.

A szünetben 38–34-re vezetett együttesünk, viszont a második félidő eleje után a házigazda megfordította az állást. Arról azonban egyetlen másodpercig sem volt szó, hogy megkérdőjeleződött volna a magyar továbbjutás. A mieink továbbra is nagyszerűen semlegesítették a két tengerentúli légióst, Boucher-t és a jamaicai Simone Edwardsot, s közben a támadások befejezésében sem akadt hiba. Főleg az Európa-bajnok litván Dalia Kurtinaitiene emelkedett ki, aki hihetetlen magabiztossággal, 89 százalékos pontossággal célzott, és 19 pontig jutott (Balogh meg 25-ig...).

Az utolsó két percre csupán az maradt a kérdés: melyik fél nyeri a mérkőzést, a valódi párharc más réges-rég véget ért. Nos, győzött a Ramla 76–74-re, csak hogy mégis legyen a helyieknek némi okuk az örvendezésre.

„Nyerhettünk volna, de a biztos továbbjutás érdekében feláldoztuk a részsikert. A lányok nagyon okosan játszottak, én pedig nagyon boldog vagyok!" – mondta az NS tudósítójának Saeed Armaghani, míg izraeli kollégája ekképp fogalmazott: „Az öltözőben gratuláltam a lányoknak a teljesítményükhöz, nagyszerű csapattal szemben maradtunk alul. Nem hiszem, hogy ezt a Sopront bármely ellenfél le tudná győzni a döntőben."

A döntőben

Tulajdonképpen a próféta szólt Meirből, noha a nagyon erős francia bajnokságban a harmadik helyért küzdő Aix-en-Provence megpróbálta. Igaz, szakvezetője, Jacques Vernerey már előre közölte: nincs olyan erős játékosanyaguk, mint a magyaroknak. Ezzel persze részben csak a „sajtot próbálta kiénekelni" a favorit szájából.

Mert a fantasztikus hangulatú meccsen Balogh ugyan betalált, és betalált, és újra csak betalált – de hogy az ő világsztárhoz méltó teljesítménye (32 pont) ellenére miért nem nőtt egyszer sem négy pontnál nagyobbra a különbség idehaza, annak egyszerű oka volt: a kosárlabda csapatjáték, és Béresen kívül senki sem volt igazán méltó partnere a március 25-i odavágón.

Ez még talán bele is fért volna, ám a franciák rendkívül taktikusan kosaraztak: támadásaikat rendre kijátszották, a harminc másodpercek végén pedig, főleg az elején, szinte alig hibáztak. A GYSEV-Ringa főleg a mezőny legjobbjának, Bubunak köszönhette, hogy egyáltalán előnnyel (70–65) várhatta a visszavágót – a főhős azonban igencsak bosszús és pesszimista volt, miközben elismerte, hogy a rivális meglepetést okozott ezen a találkozón.

Férje azért azzal a megnyugtatóan hangzó meglátással kiegészítette az értékelést, hogy a provence-iak szerinte rendkívül jó napot fogtak ki, és nem tűnt valószínűnek, hogy otthonukban még ennél is jobban tudnának játszani...

Szerencsére igaza volt! A soproniak az itthon megszerzett, tekintélyesnek véletlenül sem nevezhető ötpontos előnyüket április 1-jén további kettővel megtoldották Dél-Franciaországban, miután végig vezetve, roppant rendezett játékkal 72–70-re nyertek, azaz kettős győzelemmel hódították el a trófeát – 15 évvel a BSE sikerét követően. Mindezt egy olyan extraklasszis vezérletével, aki a hajrára tartogatta a legnagyobb durranást: 39 pontot ért el, tehát a lila-fehérek két meccsen összehozott 142-jéből egymaga a felét, 71-et...

Balogh Judit ezzel már a második Ronchetti-kupáját szerezte meg, hiszen két évvel korábban a francia Tarbes színeiben is első lett, ahogy veterán csapatársa, az ukrán Szvetlana Orehova ugyancsak duplázott: az irányító tíz évvel korábban, a Dinamo Kijev tagjaként jutott fel először a csúcsra. A hajnalba nyúló helyszíni vigalomból, majd a Sopronba hazatérve a szurkolókkal együtt betetőzött ünneplésből mindenki más is kivette a részét, név szerint: Csontos Eszter, Fábián Ildikó, Hollós Anna, Horváth Andrea, Magyarász Anita, Mészáros Kornélia, Radnóty Krisztina, Török Zita, illetve a már említett Béres és Kurtinaitiene.

Összesítésben

Sokan mondták-mondják, hogy e sorozat mezőnye nem volt valami egetverő. Ez igaz is, hiszen a BEK-ből kinövő és megizmosodó Euroliga már jó ideje elszipkázza a legjobb csapatokat a 2003 óta Európa-kupának nevezett második számú sorozattól (amelyben utolsó finalistánk a Szolnok volt hét esztendővel ezelőtt).

A Sopron és a Pécs is évről évre egy szinttel feljebb vitézkedik, és – elsősorban a baranyaiak érdeméből – akadt is néhány szép magyar siker, final four-részvétel. Végső diadalra ott azonban nemigen van esély, pláne, hogy éppen a soproniak (MKB-Euroleasing) tavalyelőtti negyedik helye óta még a nyolc közé sem sikerült bekerülnie két nagynevű reprezentánsunknak.

Ezt figyelembe véve felértékelődik az 1998-ban begyűjtött trófea – a második, egyben eddigi utolsó a sportág hazai történetében –, amelyhez kétségtelenül kellett egy olyan kivételes tehetségű játékos, mint a manapság már edzősködő Balogh Judit. Az utolsó mohikánok egyike volt, aki az egyre inkább verekedős erősportággá átalakuló kosárlabdát még a szó szoros értelmében játszotta, akinek csodálatos mozdulataiért érdemes volt végignézni egy rém unalmas meccset is.

A 2003-ban visszavonult bedobó fénykorában negyvenesével szórta a pontokat, később már „csak" húszasával-harmincasával. A 223-szoros válogatott, négyszeres bajnok (háromszor a Sopronnal, ebből kétszer szülővárosa, a Pécs ellen...), háromszoros kupagyőztes játékost – aki nevelőegyesületét, a BEAC-ot egyszeri csodaként 1990-ben bajnoki aranyra vezette, mostanában pedig ugyanott szerényebb képességű utódait eddzi és adja sorra a frappáns (meghökkentő...) meccsértékelő nyilatkozatokat – nem véletlenül választották meg kilencszer is az év játékosának Magyarországon: először 1987-ben, 19 évesen, utoljára pedig másfél évtizeddel később, 2002-ben...

Elsősorban persze az a bravúrja hiányzik az utókornak, amelyet még a nyolcvanas évek itthoni sikerválogatottjával ért el: 23 esztendősen már háromszoros Eb-bronzérmes volt nemzeti együttesünkkel. Ezzel szemben idén annak is örülnénk, ha a tízcsapatos pótselejtezőből kvalifikálni tudnánk magunkat a torna 16-os mezőnyébe – ahol legutóbb (holtversenyben) utolsók lettünk...