Az európai kupadöntők legóriásibb potyája

Tizenhat éve április 6-án ismét szégyenben maradt az angol futball, ugyanis a labdarúgók helyett megint csak a szurkolók hallattak magukról – írta a londoni Times, amely szokásához híven igen kritikusan értékelte a szigetországi rajongók viselkedését, különösen az ország huligánjainak hírhedtté válása és a nyolcvanas évek stadionkatasztrófái óta.

A brit „drukkerek" Zaragozában is összecsaptak a rendőrökkel, miután nem tudták megemészteni, hogy kedvenc csapatuk, a mai állapotánál még jóval kevésbé jómódú és elit jellegű Chelsea kiütéses vereséget szenved a házigazda spanyoloktól. A botrány a hazaiak harmadik gólja után tört ki, amikor a vendégek elkeseredett hívei feltépték a La Romareda Stadion székeit és ezekkel támadtak az egyenruhásokra.

„Épeszű emberek nem viselkednek így. Azt hiszem, ismét el kellene gondolkodnunk azon, hogy szüksége van-e Európának s brit vandálokra" – tette fel a kérdést Victor Fernández, a Zaragoza mestere. A rendbontást leszámítva egyébként nem sok oka volt a panaszra, hiszen a hazai pályán ekkor már másfél éve(!) veretlen tanítványai fölényesen elintézték a tartalékos és minden elképzelést nélkülöző Chelsea-t.

Az elődöntő

„Azt csináltunk, amit csak akartunk. Nyugodtan mondhatom, hogy a két csapat nem volt egy súlycsoportban. Éppen ezért nagyon meglepne, ha bármi gondunk támadna a visszavágón" – mondta magabiztosan a spanyol edző, aki elsősorban Juan Esnáider produkcióját méltatta.

Nem véletlenül... A korábban a Real Madridot is megjáró argentin csatár két klasszisgóllal bosszantotta fel Kevin Hitchcockot, aki az orosz válogatott Dmitrij Harint helyettesítette a londoniak hálója előtt. A kapus teljesítményéről mindent elárul, hogy a Sun az adható legrosszabb osztályzattal, azaz egyessel „ajándékozta meg"...

Glenn Hoddle azonban a hibák ellenére elzárkózott attól, hogy egyértelműen a beugró játékos nyakába varrja a 0–3-as kudarcot. Ő egyébként a második félidő közepén – felismerve együttese kritikus helyzetét – saját magát is pályára küldte. A londoniak két világbajnokságot (1982, 1986) is megjáró, a nemzeti mezt 53-szor magára öltő, immár 37 éves játékos-edzője az egykor szintén válogatott David Rocastle-t váltotta, aki labdába sem rúgott a spanyol-marokkói Nayim mellett.

Két héttel később, 1995. április 20-án került sor a visszavágóra, amely előtt az angol fővárosban titkon mégis mindenki csodára számított – ám semmilyen földöntúli esemény nem következett be. Pedig a Chelsea mindent megtett, hogy ledolgozza a háromgólos hátrányát. Célja egyértelmű volt: hármat rúgni, egyet sem kapni.

Meg is lett a tripla, de közben Santiago Aragón az 53. percben – 1–0-s hazai vezetésnél – ugyancsak betalált (Hitchcock nem tudta ráhozni a frászt...). A vége pedig 3–1 lett, az utolsó gól a 86. percben született – túl későn, hiszen még kettő kellett volna.

„A kapott gól ellenére is lett volna esélyünk a döntőbe jutásra, millió lehetőséget hagytunk kihasználatlanul. Bár utólag már felesleges sajnálkozni a mostani meccs történésein, hiszen mindannyian tudjuk, hogy a továbbjutás az első találkozón került végzetesen távol tőlünk" – mondta Hoddle, aki – akárcsak az odavágón – ezúttal is játéklehetőséget biztosított magának.

És ha már kegyeibe fogadta önmagát, adott is egy parádés labdát Frank Sinclairnek, aki kegyetlenül be is vágta a ziccert. „Csak a legnagyobbaktól számíthat ilyen passzra az ember. Az a mozdulat tökéletesen jelezte, hogy Glenn mennyire tud futballozni. Miatta is sajnálom, hogy nem folytathatjuk, hiszen nem hiszem, hogy sok játékos-menedzser lépett pályára európai kupafináléban" – fogalmazott Sinclair, akiknek felvetése arra késztette a brit sajtót, hogy pontosan utánajárjon az „ötletnek".

A nyomozás kiderítette, hogy addig egyetlen úriember ugrott be a kispadról, mégpedig Anghel Iordanescu, aki Jenei Imre pályaedzője volt a Steauánál, és a Barcelona elleni 1986-os BEK-döntőben játszhatott. „Nem lett volna rossz, ha így vonulhattam volna vissza" – bökte ki röviden Hoddle (a „háromoroszlános" válogatott következő szövetségi kapitánya), aki embereivel együtt immár nyugodtan arra koncentrálhatott, hogy a csapat elkerülje a kiesést a Premier League-ből...

Ennél lényegesen jobban állt hazájában, egész pontosan negyedik volt az UEFA-kupás helyért pedálozó Zaragoza, amely a két találkozó alapján kétségkívül megérdemelte a továbbjutást. „Nem lehet kérdéses, hogy a miénk a jobb csapat. A Chelsea – mint az angol együttesek általában – hajtott, ám az igyekezet ezen a szinten már kevés a továbblépéshez. Futballozni is tudni kell..." – hangoztatta nem csekély rosszmájúsággal Nayim, aki a spanyolok közül a leghevesebben ünnepelte a sikert.

A döntő

Május 10-én aztán eljött a nagy nap, amikor a párizsi Parc des Princes Stadion történetének ötödik kupadöntőjén az aragóniai gárda megkísérelhette megkoronázni az egész éves menetelését. Néhány nappal előtte azonban kellemetlenség érte a gárdát: a hétvégi bajnokin izomsérülést szenvedett az első számú kapusa, Juan Miguel García, akit le is kellett cserélni. A Juanmi néven szereplő futballista elutazott ugyan Franciaországba, de helyette a még a saját vezetőedzőjénél is idősebb Andoni Cedrúnt kellett a háló elé állítani.

Hogy azért a rosszban is legyen valami jó, a veterán baszk tartalék valóságos óriás, akinek két centi híján kétméteres magassága jól jöhetett az az idő tájt még nem „globalizálódott" angol labdarúgás stílusjegyeit magán viselő, vagyis az ívelgetést erőltető ellenféllel szemben.

Ami pedig a Victor Fernández edzőnek majd' minden meccs előtt fejtörést okozó dilemmát illeti, azaz hogy melyik dél-amerikai légiósát hagyja ki a kezdőből (merthogy számuk a Bosman-szabály előtti érában ugye erősen limitálva volt), ezúttal úgy oldotta meg, hogy a világbajnok (és később még három vb-n, azon belül két döntőben és egy aranyérem-átadáson részt vevő) brazil Cafút hagyta ki...

Eközben a rivális, a Chelsea-nél néhány kaliberrel izmosabbnak számító Arsenal háza táján pont ellenkező előjelű fejlemény történt: felépült ugyanis az együttes lelke, a középhátvéd-csapatkapitány Tony Adams. Ráadásul a négy között a Sampdoriát 5–5-ös összesítés után tizenegyesekkel búcsúztató „ágyúsok" voltak a KEK címvédői – 1994-ben tudniillik 1–0-ra felülmúlták a Parmát.

Az tehát vitathatatlan, hogy az olaszok ellen jól ment nekik – ugyanez viszont a spanyolokkal szemben nem állt fenn. Éppen másfél évtizede volt ugyanis annak, hogy az észak-londoniak szintén KEK-finálét vívhattak, és 1980-ban – dacára Graham Rix, David O'Leary, Pat Jennings, Frank Stapleton és Liam Brady jelenlétének – 0–0 után szétlövéssel alulmaradtak az Alfedo Di Stéfano edzette Valenciával szemben (tegyük azért hozzá, hogy az ibériaiaknál olyan világbajnok ászok is játszottak, mint Rainer Bonhof vagy Mario Kempes...).

A Wenger-előd skót Stewart Houston menedzsernek (aki a kilencvenes évek közepén két rövid időszakban beugróként vezette az Arsenalt) is szembesülnie kellett azzal, hogy mint a régi elődök, a mostaniak sem könnyen tudtak betalálni az ellenfélnek, hiába szerepelt soraikban ezúttal a mára már legendás gólvágó, a döntőig vezető nyolc meccsen kilencszer is eredményes Ian Wright.

Az első félidőt amúgy is nehéz volt élvezni, hacsak valakinek nem okozott gyönyörűséget maga az iram, a küzdelem. Mindkét fél gyáván futballozott, túlbiztosította a védekezését, s ez ráadásként az eleve feszült hangulatban még több indulatot, még több tüskét szült. Ha pontoznák a labdarúgást, a helyzetecskék alapján picit a Zaragoza állt volna jobban.

Fordulás után még inkább efelé billent a játék képe, mert a spanyolok – talán a rivális félidei két kényszerű védőcseréjétől is felbátorodva (Nigel Winterburnt is le kellett hozni, de rosszabbul járt a válogatott Martin Keown, aki a csapattárs Ray Parlourral összefejelve eltörte az orrát) – sokkal merészebben kezdtek játszani.

Fölényük csak akkor tűnt el – már a 68. percben szerzett Esnáider-gól után (amelyre az addig kifogástalanul védő David Seaman kapus legalább rámozdulhatott volna) –, amikor a teljesen felforgatott angol védelem edzői utasításra változtatott a helyezkedésén és harcmodorán. Mindenesetre a 77. percben a walesi John Hartsonnak összejött az egyenlítés – Cedrún mentségére szólva nem beívelés után, hanem középről eleresztett lövésből.

A találkozó végül hosszabbításba torkollott, és a Zaragozát dicséri, hogy fegyelmezett rombolásra építkezve a ráadás első felében már egyértelműen többet birtokolta a labdát.– Seamannek például két nagy védést is be kellett mutatnia. Ki gondolta volna ekkor, hogy mi lesz a vége...

A dráma

A hátralévő negyed órában már mindenki a tizenegyeseket várta – ám kiderült, hogy nem lesz rájuk szükség. A már többször emlegetett Nayim a 120. percben öt lépéssel a felezővonaltól, s hárommal az oldalvonaltól belebikázott a labdába. Kapu felé akarta lőni a labdát, de talán maga sem hitt benne... Seaman azonban kint állt, a labda pedig vészesen a célhoz kezdett közeledni.

Amikor félúton járt, Seaman hátrált. Amikor már meredeken lefelé hullott, érezte, baj van. Amikor néhány méterre volt tőle, úgy vélte, fel kell ugrania. Amikor odaért, beléhasított: ez maga a dráma. Ugyanis rossz ütemben ugrott, és csak kajlán belepaskolni tudott a labdába, amelyet igazából el sem talált. Megszületett a nemzetközi kupadöntők históriájának (egyik) legfurább gólja, a talán nemcsak méretét tekintve leghatalmasabb potya...

Nayim sírt boldogságában: neki sikerült az, ami Pelének 1970-ben a csehszlovákok ellen nem: több mint negyven méterről emelt a kapuba. És milyen fontos meccsen, milyen fontos pillanatban...

A spanyolok eufóriában csókolgatták egymást, a középkezdésre már alig jutott idő. Eközben Seaman magába roskadva ült a gyepen, maga volt a megtestesült fájdalom. A végső meccs pont az előző évi finálé és a mostani elődöntő hősén úszott el...

„Nem álltam a vonalon, de nem helyezkedtem rosszul. A védelem kihúzódott, s mivel a spanyolok a hosszabbításban állandóan a hátvédeink mögötti területre próbálták beemelni a labdát, kicsit közelebb léptem Tonyhoz. Egy pillanatra azt hittem, megnyílik alattam a föld. Rettentően sajnálom. A zaragozaiak mind a két gólnál nagyon eltalálták a labdát. Piszok szerencse kell ehhez" – magyarázta utóbb a nap tragikus főszereplője.

„Ekkora boldogság talán nem is létezik. Madarat lehetne velem fogatni. Csodálatosan játszott az egész csapat, de dicsérnem kell az Arsenalt is. Zaragozában ma estig a hatvanas évek aranykorára gondolva ezüstkorról beszéltünk. Nayim gólja most bearanyozta a kilencvenes éveket is" – lelkendezett a pályafutása talán legnagyobb sikerét elérő Victor Fernández mester.

„Ha nem is tudtam, hogy pontosan mennyi, éreztem, hogy már csak nagyon kevés lehet hátra. Először passzolni akartam, de láttam, hogy Esnáider lesen áll, ezért hirtelen úgy döntöttem, hogy lesz, ami lesz, rászúrom. Nem hiszem, hogy valaha rúgok még ilyen gólt" – ezt pedig ki más mondhatta volna, mint a Spanyolország afrikai területéről, Ceutából származó főhős, becsületes nevén Mohammed Ali Amar.

Az egyébként Barcelona-nevelésű, arab nemzetiségű, de spanyol állampolgárságú labdarúgó nyilatkozta egyébként még a meccs előtt: „Az a célunk, hogy Zaragozát felrajzoljuk Európa elitjének futballtérképére." Ez határozottan sikerült nekik – ha nem is tudták állandósítani a helyüket a kontinentális élmezőnyben, ezzel a diadallal felejthetetlen nyomot hagytak maguk után.

Mindez viszont nem magyarázza meg, miért mondogatott oda az angoloknak az elődöntőben az észrevehetően sértett Nayim, aki számára már a Chelsea kiejtése is tökéletes elégtétel volt (hát még mit érezhetett a még nevesebb szigetországi vetélytárs „saját kezű" legyőzésekor...).

Nos, annak idején a korai barcás évek után Londonba került, ahol öt szezont húzott le a (kékek és főleg az „ágyúsok" helyi riválisának számító) Tottenham színeiben, de hiába jutott a középpályás 144 fellépésig és azokon 18 gólig, két esztendővel a KEK-döntő előtt az angol szövetség „eltanácsolta" a Premiershipből.

„Akkor azt mondták, hogy nem felelek meg a légiósokra vonatkozó új szabálynak, mivel nem voltam válogatott. Most megmutattam az angoloknak, hogy azért így sem vagyok rossz futballista" – jelentette ki nem kis éllel a négy között sikeresen megvívott párharc végén...

Nayimról azóta is ez a bizonyos 1995-ös meccs jut mindenkinek az eszébe. Ezzel szemben a nemzetközi topszinten sokkal többet mutat(koz)ó Seamannek sikerült elhalványítania valamelyest hatalmas párizsi bakija emlékét. Többek között azzal, hogy a 2002-es vb brazil–angol negyeddöntőjében egy – szintén meglehetősen távoli – szabadrúgásnál igencsak hasonló átemelős gólt kapott, majdnem ugyanonnan, majdnem ugyanoda, ezúttal Ronaldinhótól... És persze ez a csapata is ezzel a góllal veszített 2–1-re...