Tévés „gyilkossági kísérlet" az edző ellen

Elöljáróban annyit, hogy ez volt az a korszak, amikor a nyolcvanas évek végén feltűnő portugál „aranygeneráció" felnőtt szinten is berobbant: a nemzeti csapat 1996-tól rendszeres résztvevője lett a csúcstornáknak. A legnagyobb klasszis, a későbbi aranylabdás Luís Figo már 1995-ben a Barcelonához szerződött, majd egy év múlva – az Eb után – követte őt oda Vítor Baía kapus és Fernando Couto is, miközben Secretário a Realhoz került.

Az most mellékes, hogy az utóbbiak, akiket nem véletlenül nevesítettünk, nem igazán futottak be nagy karriert a két spanyol topklubnál; a hangsúly ezúttal azon van, hogy mindenhol megjelentek a „luzitánok", akik fürödtek a dicsfényben.

Válogatottjuk számára az első nagy szereplési lehetőség az angliai kontinensbajnokság volt – azóta egyedül a '98-as vb-ről csúsztak le, sőt többnyire a favoritok közé tartoznak –, amelyre csoportelsőként jutottak ki (és lettek végül negyeddöntősök az akkor először 16 csapatos Európa-bajnokságon), miután a selejtezők zárónapján az íreket az utolsó félórában rúgott triplával 3–0-ra kiütötték.

Ez azonban nem volt annyira izgalommentes, mint ahogy utólag hangzik: tudniillik vereség esetén a vendég szigetlakók pontszámban beérték volna őket, és jobb egymás elleni eredményeikkel (már Dublinban is győztek) az élre ugranak.

A speciális szisztéma szerint Portugália ekkor nyolc pontot számolhatott volna az első négy helyezett másik három tagja ellen, s ezzel bizony a nyolc csoportmásodik közül a leggyengébb kettő közé kerül, ami pótselejtezőt jelentett – miközben a többi hat gárda csont nélkül megkapta a repülőjegyét. Egyszóval komoly tét forgott kockán az 1995. novemberi lisszaboni összecsapáson (amelyről érdemes megnézni Rui Costa gólját és Figo frizuráját...).

A dolog súlya a jelek szerint még másfél esztendővel később, 1997 májusában is nyomasztólag hatott, mert a korábbi szövetségi kapitány, a játékosként anno háromszor is hazája legjobbjának megválasztott 45 éves António Oliveira infarktust kapott, amikor meghallotta, milyen kirívó sportszerűtlenséget (egyben felelőtlenséget) tulajdonítottak régi tanítványainak.

A neves trénert szívrohama után azonnal kórházba szállították. Állapota az orvosok szerint kielégítő volt, de az első hírek úgy szóltak: a pálya szélére már nem biztos, hogy visszatérhet. Eközben a portugál pontvadászatban éllovas FC Porto vezetősége azonnali vizsgálatot követelt a rendőrségtől, mivel abban az időpontban, amelyről az ominózus műsor szólt, még mindhárom érintett labdarúgó (a fent megnevezett trió, Figo kivételével) a bajnokcsapat tagja volt.

Jorge Nuno Pinto da Costa, a kék-fehérek elnöke szerint „ez az emberiség történelmében az első gyilkossági kísérlet volt valamely médium által". A műsort leadó SIC televíziós társaság egyelőre nem kívánt nyilatkozni a kérdésben, bezzeg a kissé talán túlzásba eső sportvezető által irányított klub, illetve a labdarúgó-szövetség pár nappal később pert indított a tévé ellen, amely azt állította, hogy a válogatott három portói csillaga narkózott és örömlányokkal múlatta az időt, mégpedig igen alkalmatlan időpontban...

Az üggyel kapcsolatban még Jorge Sampaio köztársasági elnök is megszólalt, gyors és alapos kivizsgálást sürgetve: „Az egész országot sokkolta a hír. Fontos, hogy kiderüljön a teljes igazság." Ennek érdekében fogott nyomozásba a Público című napilap is, amely a futballisták vélt kilengésének egyik koronatanújánál fedezett fel ellentmondást.

Ehhez tudni kell, hogy a botrányadásban – az ilyenkor megszokott módon... – az egyik prosti, Paula tálalt ki. A kéjhölgy azt mondta, hogy az egyik sportoló még bántalmazta is őt, amíg a többi játékos a többi lánnyal „foglalatoskodott". Ő számolt be arról is, hogy a kuncsaftok a „szexipari szolgáltatókkal" együtt hasist is szívtak...

Na most az újság a leadott riport után kiderítette, hogy Paula valódi neve Angelica Cristina Ribeiro, és a kérdéses időpontban az állítólagos testi sértés miatt nem is fordult orvoshoz – holott a „kisasszony" saját bevallása szerint egy órát töltött kórházban, mivel felrepedt az arca.

Szóval zavaros volt a tényállás, a Portónak viszont rögtön a balhé kipattanását követően, 1997. május 4-én játszania kellett a bajnokság 29. fordulójában – szakadó esőben, az edzője nélkül. A csapat tagjai mégis teljes taktikai összhangban küzdötték végig a találkozót, és Joao M. Pinto, majd (a meccs legjobbja, Zlatko Zahovic ellen elkövetett szabálytalanság miatti büntetőt értékesítő) Edmílson révén már az első félidőben két gólt lőttek a Lecának. A szünet után kicsit visszavett a nagycsapat, de megúszta egyetlen kapott becsületgóllal (2–1).

Joaquim Teixeira segédedző a következőket nyilatkozta: „Ezt a győzelmet António Oliveirának, illetve a Porto három egykori kiválóságának, Vítor Baíának, Fernando Coutónak és Secretáriónak ajánljuk."

Az együttes nem hibázott a következő körben sem, majd május 17-én azzal a tudattal utazott a Guimaraeshoz, hogy ha nyer, akkor zsinórban harmadszor is aranyérmes lesz – márpedig ez a fegyvertény azelőtt egyszer sem sikerült a „sárkányoknak"! Az ünnepi hangulatot fokozta, hogy az időközben felépülő Oliveira mester immár a kispadról irányíthatta csapatát – amely Zahovic és Jardel két-két találatával leiskolázta ellenfelét!

A 4–0-ra végződő találkozó után hatalmas fesztivál kezdődött a stadionban (ott, ahol majdnem hét évvel később, az átépítést követően szegény Fehér Miklós a játéktéren hunyt el): a zuhogó eső ellenére rengetegen marasztalták és magasztalták a csapatot a pályán. Porto városában pedig már a lefújás előtt örömünnep kezdődött, amelynek csak másnap délután lett vége...

Toni Oliveira igazán elégedett lehetett: „Jelenleg én vagyok a legboldogabb ember ebben az országban!" Nem csoda: a BL-ben is villogó alakulat – nyolc közé tudott kerülni, ahol az MU állította meg – végül 13 pont előnnyel előzte meg az ezüstérmes Sportingot, és olyan pontrekordot állított fel (85 egységgel), amelyet majd csak a José Mourinho-féle gárdának sikerült megdönteni a 2002–2003-as idényben!

A szakvezető a következő szezonban megismételte az elsőséget, sőt még a kupát is hozzátette, ám ezzel vége is lett a dicsőséges időszaknak: 1998-ban a spanyol Betis kispadjára ült le, de fel is állt onnan, még mielőtt az évad kezdődhetett volna, majd 2000–2002-ben ismét a portugál válogatott élén dolgozott.

Az együttest ugyan kijuttatta a távol-keleti vb-re, ott azonban csúfos leszereplés, gyors búcsú várt rá és legénységére. Azóta nem edzősködik. Mindent összevéve: közvetlenül azután volt a legsikeresebb és legboldogabb, hogy majdnem belehalt egy munkája negatív mellékhatásaként átélt stresszhelyzetbe...

Hogy valójában mi is történt (vagy sem) 1995 végén a három játékossal a szállodában a sorsdöntő meccs előtt, arról sajnos nincs információnk...