A Ferrari egyetlen győzelme a szezonban

BAKOS GÉZABAKOS GÉZA
Vágólapra másolva!
2011.06.11. 10:05
null
Jean Alesi meglovagolta emlékezetes montreali sikerét (Fotó: archív)
A Formula–1-es vb 1995-ös idényére a Benetton is megkapta a Renault bivalyerős erőforrásait, aminek révén azonos súlycsoportba került a franciák motorjait már régóta használó – és a konstruktőrök között három éve mindig nyerő – Williamsszel. E két csapat együtt teljes mértékben dominált a szezon során, egy kivétellel az összes futamon ők győztek. Az az egy viszont a Schumacher maranellói korszakát közvetlenül megelőző éra Ferrari-kedvencéhez fűződött, és nemcsak az istálló miatt volt egyedülálló.

Az 1995-ös F1-es vb hatodik futamán, a Kanadai Nagydíjon Michael Schumacher szombaton csak az edzés 34. percében dübörgött ki a pályára, és már az első körében megkóstoltatta Benettonjával a montreali füvet. Kicsúszása után visszaevickélt az aszfaltra, ám pénteki teljesítményén nem tudott javítani. Arra persze még így is volt érkezése, hogy ezen a napon is ő érje el a legjobb köridőt – összességében pedig az év folyamán harmadszor, pályafutása során kilencedik alkalommal megszerezze az első rajthelyet.

Eközben Damon Hill a második időmérőn magas lázzal, nagyon rossz közérzettel szállt autóba, állítólag a szállodája klímaberendezése miatt fázott meg. Ennek ellenére ilyen állapotban is ő fért még be az első sorba. Williamses csapattársa, David Coulthard ugyancsak elégedetten zárhatta az edzést, hiszen a menők közül egyetlenként sikerült javítania: két pozícióval is előrébb rukkolt péntekhez képest, azaz övé lett a harmadik kocka.

A hétvége (addigi) legnagyobb csalódását kétségkívül a Ferrarik okozták. Jean Alesi és Gerhard Berger alig titkolt győzelmi reményekkel érkezett a Szent Lőrinc-folyó partjára, ehhez képest szombaton még a nyitó napi eredményüket is alulmúlták. Az osztrák így a negyedik, a francia pedig az ötödik pozícióból várhatta 1995. június 11-én a zöld jelzést.

Amelyet aztán Schumacher kapott el legjobban az élről, ő fordulhatott elsőként a célegyenes utáni kanyarba. Mögötte a rajtsorrend szerint érkeztek a többiek, egyedül Alesinek akadtak gondjai, mert Johnny Herbert nagyon határozottan támadta.

A Benetton kettes számú pilótája azonban nem sokáig „zaklatta" a szicíliai származású „gallt", mert rövidesen őt érte nem várt támadás hátulról. Mika Häkkinen McLaren-Mercedese a hajtűkanyarban oldalba kapta a világoskék-sárga kocsit, s bár a brit kétségbeesett kísérletet tett, hogy kiszabadítsa sérült négykerekűjét, a végén a „vétkes" finnel együtt fel kellett adnia a küzdelmet.

Nem tartott sokkal tovább Coulthard nagydíja sem. A skót pilóta a következő kör egyik egyenesében fékezés közben váratlanul keresztbefordult az úton, majd – elkerülve az éppen egymást előző két Ferrarit – kicsúszott a homokba. A 2. kör végén így Schumacher, Hill, Alesi, Berger volt a szűkebb élcsoport sorrendje.

Később Hill addig várta a Pierluigi Martini lekörözésére alkalmas pillanatot, amíg egyszer csak Alesi egy kanyarban őt hagyta le. A minardis olasz továbbra is főszereplő maradt, hiszen a williamses angolt, majd Bergert is alig akarta elengedni. Az osztráknak viszont a nehéz műveletben valószínűleg annyira megugorhatott az adrenalinszintje, hogy perceken belül Hillt is megelőzte.

A kerékcserékre meglehetősen későn került sor, mert az összes élcsapat egy boxlátogatást tervezett. Egyedül Bergernek támadtak nehézségei: a kelleténél egy körrel többet várt a kiállással, s elfogyott a rajt előtt tankolt benzinje. Örülhetett, hogy Ferrariját a lendület elvitte a „kútig"... Schumacher a 38. körben ejtette útba a szerelőit, ám az addig összespórolt előnyére jellemző volt, hogy gyors kiállása után is csaknem félperces fórral foglalta vissza az első helyet.

A végére váratlanul felpörögtek az események. Damon Hill az 52. körben adta fel a versenyt, mégpedig váltóhiba miatt. Néhány fordulóval később Schumi is lassított, s hajtott ki a boxba – egy hosszú szerelésre, elektromos problémák miatt (végül csupán ötödik lett). A 63. körben pedig az 5. pozícióját védő Martin Brundle Ligier-jébe Berger hajtott bele, ami mindkettejüket a viadal feladására kényszerítette.

Kanada tehát szokás szerint megtizedelte a mezőnyt, és ennek révén ezúttal meglepetéseredmény született. Az épp a 31. születésnapját ünneplő Jean Alesi élete 91. GP-jén megszerezte az első győzelmét, mellette pedig – szokatlan módon – a hibátlanul teljesítő két Jordan-sofőr (egyaránt az ő majdani ferraris utóda...) pezsgőzhetett a dobogón, Rubens Barrichello, Eddie Irvine sorrendben.

KANADAI NAGYDÍJ, 1995

A francia diadala révén az első – egyszersmind egyetlen – 1995-ös győzelmét arató Ferrari átvette a vezetést a konstruktőrök között, amihez persze az is hozzájárult, hogy a Williams, Benetton duó statisztikájába az FIA döntése értelmében nem számított bele a Schumacher és Coulthard által még az interlagosi nyitányon szerzett tíz, illetve hat pont (autójukban utólag szabálytalannak találták az üzemanyagot, de ezért végül csak csapatukat büntették pontelvétellel).

Év végén aztán a maranellóiak már a számukra akkoriban reális harmadik helyen kötöttek ki, jócskán lemaradva az éllovas duótól (igaz, biztosan megelőzve ugyanakkor a többieket, így a negyedik McLarent is).

Alesinek egyébként óriási szerencséje is volt, hiszen csak a verseny leintése után fogyott ki az autójából az üzemanyag – a boxutcába a világbajnoki címvédő (és néhány hónappal később másodszor is megkoronázott) Schumacher fuvarozta vissza a saját gépe tetején...

Ez azonban semmit sem vett el a közkedvelt francia (valamint számos szurkolója) boldogságából, sőt! A Formula–1 világa – kis túlzással – évek óta várt erre a napra: végre legyőzte a balsorsot. Sikere az egész glóbuszon hatalmas visszhangot váltott ki, hiszen mindenhol rendkívül népszerű volt, a pályán és azon kívül egyaránt szerette a többség.

„Amikor megláttam, hogy Schumachert kihajtott a boxba, sírni kezdtem örömömben. A könnyektől másodpercekig semmit sem láttam az aszfaltcsíkból. Aztán azt mondtam magamnak: Jean, ne őrülj meg! Életed legnagyobb lehetősége előtt állsz, most nem hibázhatsz!" Alesi szavai mindent elárultak arról, hogy mit érezhetett abban a pillanatban, amikor rádöbbent: csak a „szokásos" balszerencséje veheti el tőle az első helyet, amelyre immár hat esztendeje annyira vágyakozott.

Hiszen a szakemberek, a rajongók, a Ferrari mérnökei és szerelői, valamint önmaga szerint is már sokkal-sokkal hamarabb el kellett volna jönnie ennek a győzelemnek. Élete első F1-es futamán, az 1989-es Francia GP-n rögtön a negyedik lett egy Tyrrell-Cosworth volánjánál, és akkor – de különösen bő fél évvel később az Egyesült Államok Nagydíján megszerzett második helye után – kevesen gondolták volna, hogy a hőn áhított első helye ilyen soká születik csak meg.

Pedig a feltételek adva voltak a kiugráshoz. A látványos vezetési stílusa, temperamentuma, küzdőképessége miatt a Ferrari legendás 27-eséhez, a tragikusan fiatalon elhunyt Gilles Villeneuve-höz hasonlított franciát ugyanis másfél tyrrelles idény után éppen a világhírű olasz istálló szerződtette, nem kisebb nagyság, mint a honfitárs világsztár, Alain Prost mellé.

„Alain a legjobb barátom. Ő nagyon szeret engem, én pedig valósággal bálványozom őt. Számomra Prost minden idők legnagyobb pilótája. Amikor két évvel ezelőtt megnyerte élete negyedik világbajnoki címét, elmentünk egy étterembe Estorilban, s együtt ünnepeltünk. Ezek után aligha meglepő, hogy ezúttal én hívtam el őt ünnepelni" – nyilatkozta Alesi, amikor a négyszeres vb-győztesről kérdezték.

Rengeteget tanult tőle, ám a fejlődés eredményei csak nem akartak láthatóvá válni: dobogós helyezésekből kisebb kollekcióra valót gyűjtött (a karrierje során összeszedett 31 második, illetve harmadik helyének a felén ekkorra már túl volt), de a győzelem a '95-ös kanadai futamig csak álom maradt számára.

Persze az imént említett vigasság megkezdésére még várni kellett néhány órát. Jean már a ringet is alig tudta elhagyni, az autóját állandóan megállították a rajongók, egy aláírásért, egy fotóért, vagy egyszerűen csak azért, hogy megérinthessék a bálványt. „A kanadai szurkolók hatalmas ünneplésben részesítettek, de képzeljék el, hogy mi lett volna, ha Imolában vagy Monzában nyerek..."

(Tiszta sor, hogy Itáliában óriási őrület kísérte volna a Scuderia sikerét, amilyenekkel az idő tájt nemigen voltak elkényeztetve az olasz autósport-rajongók, de a montrealiak boldogságát sem szabad lebecsülni: nemcsak az hozta őket eksztázisba, hogy a pályanévadó Gilles Villeneuve legendás rajtszámával nyert valaki, hanem az is, hogy ez a valaki franciaként tette mindezt – éppen Kanada francia régiójának metropoliszában...)

Végül Alesi és szűk kísérete eljutott a kiszemelt montreali étteremig, ahol homáros-pezsgős vacsorán mulattak hajnalig. Élete tán legnagyobb napja volt ez, amely a Ferrari – sőt általában az F1 hívei – számára is maradandó emlék.

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik