Gyurta Dániel felnőtt: végre a világ tetején

...országos rekordot (1:00.26) ért el 100 mellen a 2009. július 26-i versenynapon, s ezzel Güttler Károly 16 éves eredményét (1:00.95) írta felül – ám még ez sem volt elegendő a továbbjutáshoz, a magyar fiú 20. lett összesítésben.

„Régóta szerettem volna száz mellen megdönteni a hazai csúcsot, és egyáltalán nem keserít el, hogy nem kerültem be a középdöntőbe. A kétszáz méter a fontos, de az, hogy akár így is el tudom kezdeni az első százat..." – harapta el a mondat végét Gyurta Dániel, sokat sejtető mosollyal az arcán.

Ami a jobbik számát illeti, Széles Sándor tanítványa hónapokkal az olaszországi viadal előtt éppen a Nemzeti Sportnak nyilatkozta, hogy őt bizony nem érdekli, milyen időt teljesít a vb-n, őt ezúttal csak és kizárólag az elsőség foglalkoztatja.

Később bármikor kérdezgették őt az esélyeiről, kitartott az álláspontja mellett, és folyamatosan hangoztatta: nem számít az egyéni csúcs, hogy élete legjobbját ússza-e Rómában, mert „aranyéremért utazom a világbajnokságra".

Aztán az indulás előtt már picit visszafogottabban latolgatta a kilátásait, már ha azt a kijelentését, mely szerint 2:07 percet ki fog valahogy bírni az új úszódresszben is, óvatosnak lehet nevezni (Gyurta legjobbja a rajt előtt 2:08.68 volt)...

Nemcsak fizikailag, mentálisan is erőt sugárzott. Tényleg nem figyelt semmire és senkire – egyedül csak az edzőjére, Széles Sándorra, akiben oly régóta és feltétlenül megbízik. És persze önmagára. Tudta, mikor mit kell tennie, és azt hogyan kell értékelnie. Mosolygott, amikor száz méter mellen messze túlszárnyalta Güttler 1994-es idejét, ám gyakorlatilag a medencéből kilépve máris azt mondta: „A kétszáz a fontos!"

Egyszerűen érezni lehetett Dani erejét. S leginkább azt, hogy nagyon „egyben van". Hogy nem csak a levegőbe beszél, hogy nem a megszokott frázisokat pufogtatja. Hihető volt, amit mondott, s ami a legfontosabb: látható is.

De nem csak Rómában. Balatonfűzfőn, Debrecenben, Hódmezővásárhelyen, Egerben és a Komjádi uszodában is. A gyakorlások előtt, alatt és után, a versenyeken, az edzőtáborokban, s még akkor is, amikor a tavasz végén egy kisebb betegség néhány napra harcképtelenné tette.

Küzdött mindennap, ám nemcsak a testét edzette – mentálisan is tréningezett. Nem törődött azzal, hogy korábban voltak, akik leírták őt („Az athéni olimpián csak kijött neki a lépés", „Sohasem lesz belőle igazán jó úszó" – hallhatta), de azzal sem, ha esélyesként emlegették. „Ez csak annak teher, aki felveszi" – mondogatta.

Ment előre, hitt magában, s talán Széchy Tamás meglátásában is, hiszen annak idején ő szúrta ki a sok fiatal úszó közül éppen Gyurtát. Ment előre – a céljaiért. Márpedig a 2009-es évre világbajnoki címet tűzött ki maga elé.

Tudta, hogy a szám uralkodója, a japán Kitadzsima Koszuke pihenőt tart, s tudta, hogy élnie kell ezzel a lehetőséggel. Minden mozdulata, minden megnyilvánulása előre jelezte a sikert. Igaz, a középdöntő után kicsit elbizonytalanodott, mert „későn láttam meg a két ausztrált, így aztán nagyon keményen hajráztam". Talán kicsit meg is ijedt, hiszen az egyikük, Christian Sprenger világcsúcsot úszott abban a futamban.

Dani tisztában volt vele, hogy hibázott, a futamot követően meg is kapta a magáét mesterétől: „Alapos fejmosást kaptam, hiszen tényleg nagyon elrontottam az utolsó ötven métert, erre a döntőben majd figyelnem kell".

Figyelt is! Nem érdekelte, hogy a táv első ötven métere, sőt a második sem sikerült túl jól számára – bár ez nézőpont kérdése. Mert igaz ugyan, hogy a mezőny végén tempózott, ám végig arra koncentrált, hogy a saját taktikáját ússza. S noha utolsóként fordult száz méter után, soha még ilyen hamar nem állította meg az órát féltávnál... A számok tehát beszédesek voltak, ám senki sem tudhatta, mire lesznek képesek a többiek.

Egyvalamit azonban előre sejthettünk: Gyurta Dániel káprázatos finisre képes. És 2009. július 31. újból megerősítette: nemcsak félelmetesen jó ebben, hanem egyenesen ő a világ legjobb hajrása! Egyúttal a világ legjobb mellúszója is kétszáz méteren, hiszen beváltotta az ígéretét: hihetetlenül szoros csatában (egyetlen század különbséggel!) ugyan, de új Európa-rekordot felállítva (2:07.64) győzött az amerikai Eric Shanteau előtt. A célba érés után pedig fogadhatta az NS gratulációját.

– Erre a hajrája nincsenek szavak... Köszönjük!
– Én köszönöm mindenkinek, aki hitt bennem, aki bízott bennem!

– Úgy véljük, sokan voltak.
– Voltak, akik igen, voltak, akik nem.

– Elégtételt érez?
– Azt érzem, hogy világbajnok vagyok! Fenomenális érzés! Egyértelműen megfogalmaztam magamban, hogy Kitadzsima távollétében megnyerem a versenyt. Sikerült, és elmondhatatlanul boldog vagyok.

– Ez volt a taktika? Csak mert ehhez emberfeletti hajrá kellett.
– A taktika az volt, hogy végig Erickel, az amerikaival megyek.

– Hatodikként fordult az utolsó ötvenre. Bevillant ekkor valami?
– Csupán annyi, hogy muszáj mennem, ahogy csak bírok. Az utolsó tíz méternél láttam, előttem van, de éreztem, hogy még befoghatom. Amikor már mindössze öt méter volt hátra, se jobbra, se balra nem néztem, csak erőből húztam. Hiszen mindig az nevet, aki a végén nevet. Most én nevethetek, és ez jó.

– Együtt az országgal!
– Tudom, hogy sokan szorítottak nekem, ez is erőt adott. Mindig imádtam úszni, képzelhetik, ezek után még jobban erősödik ez az érzés.

– Edzője, Széles Sándor egy dobókockát a kezében tartva nyilatkozta a finálé után: Magyarországon mindig hatost kell dobni, hogy igazán elismerjék az embert. Azt ecsetelte, hogy ön már réges-régen kijött a gödörből, ám ezt a véleményt érem hiányában kevesen fogadták el. Vagyis nem volt feltétlen a bizalom.
– Huh, ezzel kapcsolatban inkább nem mondanék semmit. Viszont kétségtelen, jó ideje újra a régi vagyok, a pekingi szereplésemet sem érhette kritika. A döntő nem sikerült tökéletesen, ám az akkori ötödik helyezés sem csalódást jelentő kategória. Ha hoztam volna a legjobbamat, ezüstöt szerzek, de sokkal jobb így, ez a római világbajnoki aranyérem többet jelent nekem! És szerintem Sanyi bának is.

– Érett versenyző lett.
– Örülök, ha így látják, már csak azért is, mert én is így gondolom. Leginkább talán mentálisan fejlődtem sokat, és ez ebben a sportágban is rengeteget számít. Az athéni olimpia után sok mindent megéltem, átéltem, voltam fent, voltam lent, tapasztalatokat gyűjtöttem. Benőtt a fejem lágya, így mondják ugyebár. Ide is úgy érkeztem, hogy nem érdekel semmi, nem érdekel az idő, a lényeg az első hely. Szegény Széchy Tamás bácsi mondta mindig, nem jó időt kell úszni, hanem nyerni. Látja, azt hittem, világcsúcs kell a győzelemhez, közben elég volt kevesebb is. Ebben tévedtem, de ez, ugye, senkit sem érdekel?

Gyurta Dániel tehát soha nem adta fel, soha nem ingott meg, végig hitt az álmaiban – és saját magában. Így aztán hazahozhatta Rómából azt a legfényesebb érmet, amelyért odament. És ha egy üzlet beindul: egy évvel később a Margitszigeten az Európa-bajnokságon sem talált legyőzőre kedvenc számában, könnyedén múlta felül a 100-on győztes, s azon a távon most Sanghajban is diadalmaskodó norvég Alexander Dale Oent.

Az idei vb-n pedig – ráadásul immár a csodadressz segítsége nélkül – további három századot faragott a 100-as magyar csúcsból, azaz a formájával nincs gond. Ez mindenképpen ígéretes a 200 előtt, azzal együtt is, hogy közben Kitadzsima visszatért. Nem garantálható, hogy Dani megint nyerni fog, de okkal várjuk optimistán a pénteket – és majd a londoni olimpiát!