Szép életút: egy felejthetetlen „nagy öreg”

Életének 56. évében hunyt el Kolczonay Ernő, akinek elvesztésekor 2009. október 3-án egy nagy egyéniséggel lett szegényebb a magyar vívás, sőt az egész honi sportélet.

Szokatlanul hosszú – és ezen belül eredményes – pályafutása volt. 1974-ben robbant be, amikor mindjárt élete második felnőtt ob-ját ő nyerte meg. A Népsport „Akire nem számítottak, egy elszánt fiatalember" címmel számolt be arról, hogy „...a Bp. Honvéd 21 esztendős sorkatona párbajtőrözője nagyszerű vívással szerezte meg az országos bajnoki címet. Látványos visszaszúrásai, vetődéses találatai nagy sikert arattak."

Bekerült természetesen a válogatottba is, ahol még a nagy generációval, az 1972-es müncheni olimpia aranyérmeseivel (Erdős Sándor, Fenyvesi Csaba, Kulcsár Győző, Osztrics István, Schmitt Pál) is együtt szerepelhetett. Az első vk-trófeáját 23 esztendősen, idehaza Budapesten szerezte, de hatalmas bánatára nem őt vitték ki Montrealba, hanem a régi hősöket, noha abban az évben világranglista-3. is volt, messze megelőzve a többi magyart, és öt nemzetközi viadalon diadalmaskodott.

Az ötkarikás játékokkal egyébként nemcsak 1976-ban – amikor pedig többek között a „balkezesek rémének", az „új hullám legtöbbet ígérő alakjának", végül az „év felfedezettjének" is titulálták – volt balszerencsés, hanem majd 1984-ben is a Los Angeles-i bojkott miatt; akkor egyébként a szocialista országok itthon marasztott sportolói számára pótlékként kiírt Barátság Versenyen ő győzött egyéniben....

Mindezek mellett is jutott neki három olimpia, no meg számos további remeklés. A vb-dobogó valamennyi fokára felállhatott; először a harmadikra, az 1974-es csapatversenyen. Négy évvel később világbajnok lett Hamburgban a társaival, legközelebb pedig egyéniben második. 1980-ban a moszkvai játékokon újra egymaga érdemelt ki ezüstöt, majd a következő idényben csapatban vb-bronzot, amit 1982-ben is, de akkor egymás után mindkét számban.

Az Európa-bajnokságokon is begyűjtött egy-egy második és harmadik helyet, s utóbbit az egyik universiadén is, illetve 1979-ben Mexikóvárosból két arannyal térhetett haza a főiskolás sportolók globális seregszemléjéről.

A nyolc világkupa-győzelme, a három Tokaj Express-diadala, illetve az összesen szerzett 18 magyar bajnoki elsősége (ebből három egyéni) szinte szóra sem érdemes, az viszont annál inkább, hogy ezekből öt tőrcsapatban született – az egyik utolsó olyan vívó volt tudniillik, aki két fegyvernemben is versenyképes maradt (1980-ban például hatodik lett a tőregyüttessel, miközben a fő „eszközével" majdnem a dobogó tetejére verekedte magát...).

Nemzedékváltás után lévén az 1992-es játékokon kevesen várták dobogóra a mieinket, ám az akkor már régóta „nagy öregnek" számító Kolczonayval mégis ezüstérmes lett Magyarország! Mindezt úgy, hogy Kovács Iván (22), Kulcsár Krisztián (21) – ők ketten majd 2004-ben, érett fejjel, másokkal kiegészülve is megismételték katalóniai bravúrjukat –, valamint Totola Gábor (18) alig nőtt ki az ifikorból. Furcsán hatott mellettük a negyvenhez közelítő tar fejű veterán (no meg a nála hat évvel ifjabb Hegedűs Ferenc)...

Ebből az alkalomból beszélgetett el Kolczonay Ernővel azon az őszön a Nemzeti Sport munkatársa, s a megjelent cikket alább ezen a fórumon újra felélesztjük, hogy a sok-sok eredmény mellé magát az embert is közelebb hozzuk olvasóinkhoz. Elöljáróban még annyit, hogy a barcelonai bravúr évében Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszttel is kitüntetett sportember utána sem hagyta abba: 1997-ben nyerte az utolsó vk-viadalát, és még az 1999-es bolzanói Eb-n is a magyar vívócsapat tagja volt!

Közben pedig edzősködött, olykor külföldön, de leginkább itthon, ahol 1991-ben alapította meg a (kedvenc akciójáról elkeresztelt) Fless Vívóiskolát, hazánk első magánkezdeményezésű vívóklubját, amelynek elnöke, edzője és versenyzője is volt egyben. Soha nem múló aktivitását ismerve még sok mindent alkothatott volna, ha a későn felfedezett hepatitis C-fertőzéséből származó májbetegsége nem szabja rövidre az életét... Íme tehát a 19 évvel ezelőtti NS-interjú:

„Ha úgy nézzük, akkor ő a Nagy Öreg. Alátámaszthatjuk ezt a következő képlettel is: Totola+Kulcsár=Kolczonay. Az egyenletbe az illető urak életkorát kell helyettesíteni. Nos, a matematika szent és sérthetetlen szabályaival ezúttal hadd helyezzem szembe a fizika egyik alaptörvényét. Nevezetesen a relativitás elméletét. Azaz minden viszonylagos. Kolczonay Ernőt, a Barcelonában ezüstérmes párbajtőrcsapat tagját mindent összevéve nehéz dolog öregnek nevezni.

Egy egész tudományág foglalkozik az öregedéssel – úgy hívják: gerontológia. Nem akarom elvenni a kenyerüket, de ezúttal mégis egyetlen szóban közlöm a fiatalság (egyik) titkát: játékosság. Kócos egyik alaptulajdonsága ez. Mindig mindenütt játszani akar – és egyben nyerni is. Akkor is, ha tétre megy – és akkor is, ha éppen senki sem látja.

Példa, illusztrációként. A tatai edzőtábor idején történt, a saját szememmel láttam. A srácok egy egyszerű bemelegítő gyakorlatot végeztek, a pást hosszában kellett futni, majd megfordulva visszaérni a kiindulási pontra, közben valami karmozdulatot végezve. Az égadta világon senkit sem érdekelt a sebesség, hogy ki csinálja meg hamarabb az egészet.

Csupán Kolczonay Ernőt. Ő ugyanis súlyt helyezett arra, hogy elsőként érjen vissza, akár azon az áron is, hogy a fordulónál megspórol egy lépést. Más sportágban ezt hívják svindlinek. A párbajtőrben azonban ez a fajta gondolkodás alapkérdés – és rutinnak nevezik. Amiért Ernőnek nem kell a szomszédba mennie, és ami aztán az ötkarikás viadalon is ezüstöt ért.

– Imádtam a versenyzést már gyerekkoromban is – igazolja a fentieket történetünk hőse. – Na most: úszóként kezdtem. Faltól falig két éven át. Képzelheted, mennyi lehetőségem volt ott a játszadozásra! Ezért aztán át is tértem az asztaliteniszre. Azaz hát a pingpongra.

Lássuk be: az már – relatíve – mégis más a játékosság szempontjából.
– Igaz, szinte mindegy volt, mit is csinálok – folytatja Kócos. – Ugyanis már gyerekkoromban elhatároztam, hogy belőlem is nagy sportoló lesz, és kész. Balczóék, Fenyvesiék sikerei engem is elbódítottak.

Az asztalitenisztől azonban még mindig nem egyenes út vezetett a pástokig. Következett ugyanis az öttusa.
– Életem első versenyét egy Udvarhelyi Gábor nevű srác előtt nyertem – így Ernő. – Na most: a barcelonai csapatunk edzőjét szintén Udvarhelyi Gábornak hívják... Mindketten hűtlenek lettünk – és mindkettőnknek igaza volt!

Remélem, már az eddigiekből is kiderült, hogy Kolczonay Ernő fokozottan mozgékony alkat!
– Na most, ez már az elején kisült. Elképesztő mennyiségű intőt kaptam. Az ok rendre ez volt: állandóan futkározik...

Megint a relativitás: ami „gond" egy iskolában, az erény a sportpályán.
– Ami az erényeket illeti: kezdetben ezek közül leginkább a lazaságot nélkülöztem. Sűrűn görcsölt a gyomrom versenyek előtt, ez pedig hatalmas hátrány. Aztán ahogy jöttek a sikerek, úgy jött meg az önbizalom is.

Éppen ez az önbizalom segítette hozzá, hogy ilyen hosszú ideig a világ élvonalában legyen. De meddig még?
– Barcelonában életemben először egy igazi csapatban vívhattam. Eltűnt minden probléma, nagyon aranyosak ezek a srácok. Semmi széthúzás nem volt, a pást mellett is végig hülyítettük egymást jókedvünkben. Na most, egészen addig vívok versenyszerűen, amíg szükségük van rám. De utána sem teszem le a pengét. El se tudom képzelni. Valamennyit mindig fogok vívni – mert a vívás az életem."