„Magyarország nem ér már el sportsikert"

Hét évvel ezelőtt, nem sokkal az athéni játékok után meglepő hír érkezett: a Bp. Spartacus úszószakosztálya – tegyük hozzá, a legeredményesebb honi műhelyről volt szó – csak két versenyzővel szándékozott részt venni a közelgő hódmezővásárhelyi rövid pályás ob-n, nem maradt ugyanis pénze az utazásra és a szállásra. Mindezt megerősítette a vezetőedző is.

– Szomorú, de jelenleg nincs háromszázezer forintunk arra, hogy elinduljunk a bajnokságon, márpedig az utazás, a szállás és az étkezés ennyibe kerülne, ha teljes csapattal, azaz csaknem negyven versenyzővel mennénk – mondta a Nemzeti Sportnak Turi György. – Cseh Lászlónak a decemberi rövid pályás Eb miatt szintet kell úsznia kétszáz méter vegyesen, így ő egy napra leutazik, de saját költségen. Reggel megy, úszik a selejtezőben – napközben ellesz valahogy –, majd este a döntőben, aztán indul is haza. És még lehet, hogy Risztov Évi is starthoz áll, mivel a szülei nem messze laknak Vásárhelytől, az ő szállása, étkezése megoldható. Más viszont nem megy, nincs miből... De ez a távolmaradás csak egy szelete a mi történetünknek, ugyanis öt hónapja fizetést sem kapunk.

– Azt akarja mondani, hogy Cseh és Risztov ingyen edzett az ötkarikás felkészülés alatt?
– Igen, eddig hallgattunk, nem akartuk, hogy az olimpia előtt ez legyen a téma, ám most már egy kicsit sok. A korábbi években is előfordult, hogy egy-két hónapot csúsztak a pénzek, ám ez most más... Risztovnak és Csehnek is több mint egymillió forinttal tartozik az egyesület, de nemcsak nekik, az összes úszónknak, és mellesleg nekem is. Ráadásul a versenyzők Gerevich-pénzét is jócskán levették, fizetés sincs, így pedig kérdem én: hogyan motiváljam őket? Lassan már nekem sem hisznek... Félő, hogy ha semmi sem változik, szétesik ez a műhely. Mellette pedig mindenki elvárja, hogy a decemberi Európa-bajnokságon ott legyenek a legjobbjaink, ússzanak, nyerjenek érmeket. Ilyen körülmények mellett?

– Tudtommal ebben az évben a MOB-tól csaknem tizenkétmillió forint műhelytámogatást kapott a szakosztály, az eredményesség után pedig huszonötmilliós egyesületi támogatást. Ebből talán meg lehetne élni...
– Meg, ha a pénz maradéktalanul eljutna a szakosztályhoz, de nem jut, hiszen a Bp. Spartacus számlájára érkezik. Az egyesületnek pedig a többi szakosztályt is el kell tartania valahogy. Megértem a vezetőket, miből adjanak más szakosztályoknak, ha csak mi hozunk pénzt, de azért oda ne jussunk el, hogy jelenleg az egyesület tartozik nekünk tizenkétmillió forinttal...

– Mindezt megmondta Pazár Sándornak, a Spartacus elnökének is?
– Igen, ő azt mondta, értsem meg, nincs pénz. Megértem, viszont senki se csodálkozzon azon, ha idővel szétszéled a szakosztály. Előre szólok, senki se jöjjön azzal, hogy mit sírunk, éljünk meg az olimpiai szereplésből kapott pénzből. Ennek az összegnek nincs köze a mindennapokhoz. Ez olyan, mintha ön kapna tizenharmadik havi fizetést, aztán közölnék, éljen meg abból, mert januárban nem kap pénzt. Persze mi is az olimpiai pénzből élünk, de én többet nem fogok kölcsönadni a saját zsebemből arra, hogy eljussunk egy-egy versenyre. Ha nincs pénz, akkor nem megyünk...

Pazár Sándor, a Bp. Spartacus elnöke nem lepődött meg Turi György szavain. Azt sem tagadta, hogy üres a kassza. A labdát viszont továbbdobta: „Senki sem meri kimondani, pedig igaz: az állam kivonult a sportból. Az állami sportvezetésben mindenki megpróbál rózsaszínű képet festeni, a valóság viszont az, hogy tizenöt éve nem volt ilyen mélyponton a magyar sport. Mindez a Spartacusnál is lecsapódik, igen, az úszók nem kaptak fizetést hónapok óta. Tűzoltó munka folyik nálunk is, mint sok más egyesületnél, de remélem, ebből a gödörből is kimászunk valahogy..."

Egy nappal később, 2004. november 8-ára újabb állomásához érkezett az ügy. Elég volt csak az NS-nek megkérdeznie Gyárfás Tamást, a Magyar Úszószövetség elnökét. Ő ugyanis konkrét megoldási javaslattal állt elő: ez pedig az önállósulás volt.

„A jelenlegi helyzet a Spartacus belügye, ugyanakkor a magyar úszósport kulcskérdése is – kezdte a MÚSZ első embere. – Mindenki elismeri, hogy az úszószakosztály által szerzett olimpiai pontok után járó összeget és más pénzeket az egyesület megkapja. A gond az, hogy ennek a pénznek csak egy része fordítható az úszókra. Bizonyos értelemben megértem Pazár Sándort, a klub elnökét, aki az egész egyesületért felel, beleértve a kézilabdázókat és a teljes apparátust. Mint úszóelnök azonban nekem elsősorban a sportág érdekeit kell képviselnem.

Ha Pazár úr is elfogadja a javaslatomat, szerintem egy egy szakosztályos egyesület segítene. Lehetne ez változatlanul a Spartacus szakosztálya, de önállósítva. Tudomásom szerint a versenyzők, edzők szerződésében benne van, hogy ha három hónapig nem kapják meg a járandóságukat, akkor azonnal eligazolhatnak. Ezt nem tették meg, mert szeretik a klubjukat. Ettől függetlenül az év végén a sportolók többségének lejár a szerződése. Nem az a cél, hogy szétverjük a nagy hagyományokkal büszkélkedő szakosztályt, hanem az, hogy új alapokra helyezzük."

Lapunk felvetette, előfordulhat-e, hogy világklasszisaink és társaik pont a Gyárfás Tamás által életre hívott Jövő SC-be igazolnának. Az elnök határozottan cáfolt: „A Jövő SC-ről szó sem lehet, szerintem nem ésszerű, de ha a Spartacus nem tudja megoldani a helyzetüket, akkor akár – munkanéven – a Jelen SC is lehet a megoldás. Egy a fontos, hogy ez a fantasztikus műhely ne torpanjon meg, hiszen Pazár Sándor elnökletével és Turi György szakmai vezetésével fantasztikus gárda jött össze.

Turit megértem, a saját gyerekeiért, edzőtársaiért küzd, bántja, hogy a teljesítményük ellentételezése csak szerény mértékben jut el hozzájuk. Olvasom, hogy a szakosztálynak az is gondot jelent, hogy leutazzon Budapestről a hódmezővásárhelyi rövid pályás bajnokságra. Ezt azért túlzásnak érzem, de a helyzet valóban lehangoló."

Másnap aztán ő és a Bp. Spartacus elnöke egyeztetett. „Én hívtam fel Pazár urat, aki pozitívan fogadta a megkeresést – mondta Gyárfás Tamás. – Arra ösztönöztem, hogy a klub és az úszószövetség fogjon össze a szakosztály érdekében. Ne vonjuk el többé Turi és a versenyzők figyelmét a lényegről, vagyis az edzésmunkáról, hiszen ők teljesítették, amit vállaltak, nem kérnek többet, csak annyit, amennyi nekik jár. Pazár Sándor egyetértett a felvetéssel és elmondta, hamarosan rendezik a klub adósságát."

A szparis úszok ügye végül rövidebb és hosszabb távon is megoldódott – Cseh Laci Hódmezővásárhely nyugdíjasházának egyik apartmanjában alhatott ingyen, így normális módon tudott részt venni az ob-n, míg az egész szakosztály a helyi önkormányzat támogatásával a régi helyén, de már Kőbánya SC néven működik 2005. január 1-től –, ám az általános helyzet valóban oly mértékben rossz volt, hogy éppen az imént említett Gyárfás–Pazár megbeszéléssel egy időben a következő szomorú felismerésekről is beszámolt az NS.

„Az elmúlt négy olimpiai ciklust elemző összesítésből kiderül, hogy a magyar sport eredményeit harminc-harmincöt egyesület hozta össze. Ezek tíz éve még hetvenhét szakosztályt működtettek, mostanra viszont már csak alig több mint ötvenet" – tájékoztatta az Országgyűlés ifjúsági és sportbizottságát Vass Károly, a Sportegyesületek Országos Szövetségének elnöke, aki a rendszerváltozás óta eltelt időszak klubokat érintő tendenciáját érzékeltetve jelezte: míg 1989-ben 4900 sportegyesület működött, addig akkor (azaz 2004-ben) már csak mintegy 2100-2200 élt.

Szintén azon a napon a sajtó mértékadó képviselőihez egy olyan meghívót küldtek szét, amelyben a Nemzeti Sportszövetség egy több hónapos munkával, felkért neves szakemberek segítségével elkészített, az NSSZ által pedig formába öntött anyagra (A magyar sport fejlesztési terve címet viselő stratégiára és akcióterv-javaslatra) hívták fel a média és a közvélemény figyelmét. A levélben többek között ez állt:

„...megállapítjuk, hogy a magyar sportélet szervezeti, gazdálkodási viszonyai mára oly mértékben maradnak el a kor színvonalától, hogy alappal gondoljuk: Magyarország – a feltételek változatlanul maradása esetén – nem ér el jelentős sportsikereket, mind kevesebb fiatal versenyez majd, egyre egészségtelenebb lesz az életünk."

Nos, utóbbiról csak közvetett tapasztalataink vannak, de az előbbivel „talán" összefügg, hogy szűk négy évvel később, a 2008-as játékokon 84 esztendő legrosszabb magyar szereplésének lehettünk tanúi a (20. pozíciót érő) 3–6–2-es mérleggel, ráadásul még Párizsban (1924) sem történt meg – sőt: soha Peking előtt –, hogy kicsússzunk az olimpiai éremverseny első tizenöt helyezettje közül...