„A béke vagy te, Sport!" - de nem mindig

„A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben."

Ahogyan a – tévesen – Pierre de Coubertinnek tulajdonított híres jelszó („A részvétel a fontos, nem a győzelem"), úgy az újkori olimpiai mozgalom francia vezetőjének 1912-es versrészlete sem állta ki az idő próbáját. A modern sport, így a labdarúgás világát ismerve a Devecseri Gábor fordításában idézett magasztos gondolat nem több azóta sokszorosan megcáfolt utópiánál – írta az NS munkatársa 2009. február 20-án a másnapi lap számára.

Naiv és felületes megközelítés a sporttól mint valami jó tündértől az etnikai, társadalmi vagy politikai feszültségek hirtelen megoldását várni. A „játék" legfeljebb annyiban képes a sebeket gyógyítani, hogy lehetőséget kínál az ellentétes oldalon álló felek békés találkozására, de ugyanúgy alkalmas a meglévő ellentétek felnagyítására is.

Utóbbira tökéletes példát jelentett a már csak a neve miatt is hírhedt 1969-es futballháború Salvador és Honduras között (Football War, vagy eredetiben La guerra del fútbol, másképpen a 100 órás háború), de nem kell ilyen messzire mennünk sem időben, sem elfajulásban, hogy témául kínálkozó konfliktusokra leljünk.

Az utóbbi időszakra fókuszáló összeállításunkban erőszakos megmozdulások helyett olyan epizódokból válogattunk, amikor pusztán szavak-képek-hangok által is sikerült igencsak próbára tenni sokak érzékenységét.

A közelmúltban ott voltak például a Franciaország és egykori észak-afrikai gyarmatai közötti labdarúgó-mérkőzések. 2001 októberében Algériát, 2007 novemberében Marokkót, 2008 októberében pedig Tunéziát fogadta az európai együttes Párizsban, s a vendégszurkolók mindhárom alkalommal kifütyülték a hazai himnuszt. Vendégszurkolókat említettünk, pedig az arab csapatoknak szorítók közül a legtöbben Franciaországban élnek, sőt rengetegen közülük már ott is születtek.

A 2005-ös párizsi zavargások azonban pontosan jelezték a bevándorlási politika kudarcát, amelynek következtében az idegenek elveszítették nemzeti identitásukat: Franciaországban afrikainak, Afrikában franciának tekintik őket. S ahogy William Nuytens sportszociológus megjegyezte: „A stadion azon kevés helyek egyike, ahol nyíltan tüntethetnek, a Marseillaise kifütyülésével hangot adhatnak elégedetlenségüknek."

Persze elvileg nem adhatnak hangot. Úgy meg különösen nem, hogy a nagy politikai vitát gerjesztő jelenségre végül furcsa megoldást találtak ki a francia politikusok: amint felharsan a fütty a himnusz alatt, meg kell szakítani az eseményt, hogy a stadionban tartózkodó miniszterek azonnal távozhassanak. (2010-ben Tuniszban egyébként már nem volt balhé a két ország felkészülési meccsén – igaz, arrafelé nincs jelentős francia kisebbség, s a helyieknek sincsenek identitásproblémáik...)

Ám nem csupán az egykori afrikai „hozzátartozók" csúfolták meg a francia himnuszt, a 2007-es Európa-bajnoki selejtezőre a San Siróba kilátogató olasz tábor például ugyanígy tett (a találkozó után a játékosok egyöntetűen elítélték a történteket).

A probléma nem egyedi: érthetően egyik ország sem veszi jó néven, ha nemzeti jelképei talán legszentebbikét, a himnuszát nem tartják tiszteletben. A németek sem örültek neki, amikor a 2008-as Eb-n, az osztrákok elleni mérkőzésük előtt a svájci televízióban a hitleri időket idéző, „Deutschland, Deutschland über alles" kezdetű versszakkal feliratozták a régóta az említett szakasz nélkül énekelt himnuszt.

De sértődést váltott ki a zimbabweiekből is, hogy a 2004-es Afrikai Nemzetek Kupáján az Egyiptom elleni összecsapásukat megelőzően a szervezők tévedéséből egy másik dal hangzott fel, ahogyan a törökök is felhorkantak, miután U21-es válogatottjuk skóciai fellépése előtt 2006-ban a Proclaimers rockbanda „500 Miles" című számára kellett vigyázzban állniuk.

S bár a támadások miatt akad, aki mellőzné a válogatott mérkőzések előtt a himnuszokat, a nemzetközi futballszervezetek vezetői (szerencsére) kötik az ebet a karóhoz: 2008-ban azért kellett Kínában rendezni az Észak-Korea–Dél-Korea vb-selejtezőt, mert a pályaválasztó kommunista országban nem voltak hajlandóak lejátszani a hivatalosan el nem ismert demokrata „testvérállamuk" nemzeti dallamait.

Nem mintha Kína a béke szigete lenne. A 2004-es Ázsiai Nemzetek Kupa pekingi döntőjében a házigazdák szurkolóinak egy része a harmincas évek japán katonai egyenruháját viselte, és „300000" feliratú táblával jelezte, nem felejtette az ellenfél Japánnal szembeni történelmi sérelmeket: a 1937-ben kirobbant katonai konfliktusban a kínaiak közül 300 ezren estek a militarista Japán Birodalom áldozatául.

Más jellegű feszültség előzte meg a három éve február 10-én lejátszott Brazília–Olaszország felkészülési találkozót (2–0), amelyet kis híján meghiúsított a két ország között támadt diplomáciai összetűzés. Mivel Brazília nem volt hajlandó kiadni a többszörös gyilkosság miatt hazájában életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt Cesare Battistit, egyes itáliai politikusok a meccs lemondását javasolták. Ők például biztosan nem értették meg Coubertin üzenetét...

Tegyük hozzá, a labdarúgásból jelentős gazdasági hasznot húzó dél-amerikai államban amúgy előszeretettel játsszák ki nemzetközi politikai tárgyalások során a „futballkártyát". Luiz Inácio Lula államelnök néhány hónappal a cikk születése előtt indiai és dél-afrikai partnerét is brazil edzők kiküldésének ígéretével igyekezett megnyerni magának, olaszországi látogatásakor pedig a Milan brazil légiósainak felvonulása jelentette a körítést Silvio Berlusconi miniszterelnökkel folytatott megbeszéléseihez.

Szintén 2008-as példa a sportág pozitív szerepére, hogy a Moszkvában rendezett MU–Chelsea Bajnokok Ligája-döntő (és a Manchesterben lejátszott Zenit–Rangers UEFA-kupa-finálé) révén valamelyest enyhült a Nagy-Britannia és Oroszország között Alekszandr Litvinyenko exkém londoni meggyilkolása óta különösen feszült viszony.

Az esztendő futballdiplomáciai csúcspontját mégis a szeptemberi Örményország–Törökország (0–2) vb-selejtező jelentette, amelyet Szergej Szarkiszjan örmény és Abdullah Gül török elnök közösen nézett végig. Tekintve, hogy az örmények az első világháborús népirtás, a törökök pedig az azeri Hegyi-Karabahra vonatkozó örmény igény miatt ellenségként tekintenek a szomszédra, a két ország határa pedig mintegy két évtizede átjárhatatlan, a lépés valóban történelmi jelentőségű volt.

Erre utalva írta a szerző, hogy akár a nem sokkal korábban felvetett – „jelenleg még a politikai vicc kategóriájába tartozó" – 2018-as izraeli–palesztin közös vb-rendezési pályázat ötlete is megvalósulhat egyszer; mondjuk, 2042-ben. Mi sem látjuk hamarabb valószínűnek, és akkor a kezdeményezés infrastrukturális nehézségeiről még nem is beszéltünk...