Sokan talán már nem is emlékeznek rá, hogy volt a magyar élvonalban egy Gázszer nevű alakulat. Az agárdi gárda, amely saját stadion híján fénykorában a Videoton-pályán (egy idény erejéig pedig az akasztói Stadler-arénában) játszotta a hazai meccseit, 1994-ben jött létre a Velence Tours jogutódjaként, és mindössze három év alatt – rendre bajnokként végezve – a megyei első osztályból az élvonalba jutott, ahol már a legelső próbálkozásra az előkelőnek mondható 8. helyen végzett!
A következő évadban is a középmezőnyben zárt, majd harmadik nekifutásra az ősszel már a tabella legtetején is megfordult! Később az 5. helyre csúszott vissza, de nem ez hozta rá a romlást, hanem hogy azon a télen a fokozódó anyagi gondok miatt a klub eladta a részvételi jogát, és ezzel meg is szűnt.
A Németh László nevű tulajdonos cége nyomán Gázszer FC-nek hívott egylet érdekes története is megérne egy misét, de most nem a magyar labdarúgás e fura epizódjával foglalkozunk, hanem a megszűnését követő, szintén különös folytatással.
Tudniillik nem létszámhiányosan folytatta 2000 februárjának legvégén az élvonal, hanem úgy, hogy a mezőny feltöltődött a saját eredeti tagságát a REAC-nak eladó PMFC csatlakozásával, amely megvette az agárdiaktól a legmagasabb osztálybeli szereplés jogát, és ott folytatta, ahol az abbahagyta: mindössze két pozícióra és öt pontra a dobogótól.
Pécs tehát futball-lázban égett, miután – a szerencsének (és a vásárlásnak...) hála – az NB I-hez képest hirtelen ilyen „menő" helyen találták kedvenceiket: a PNB-ben. Ez a liga még az NB I-et is verte, mert akkoriban úgy gondolták, attól is javul a futballunk, ha az élvonalat professzionálisra keresztelik, és még az eggyel alatta versengők küzdelmének is olyan patinás neve lesz, mint a Nemzeti Bajnokság I. osztálya...
Persze ezt a kísérletezést a szurkolók addigra megszokták, mert már második éve így volt, viszont a baranyai megyeszékhelyen még nem akadt dolguk a csúcsosztály légkörével. Most viszont közeledett a tavasz, és a Pécsi Mecsek FC két és fél esztendő után ismét a legjobbak között léphetett pályára.
Az emberek lelkesek voltak, a kerítésen, a lelátón piros-fekete transzparensek lengtek, zengett-zúgott a „Hajrá, Munkás!", és jellemző, hogy amikor személyesen Puhl Sándor először a sípjába fújt, az utcán még több mint százan álltak sorba meccsjegyért.
Végül mintegy tízezren voltak a lelátókon, de a kevésbé elkötelezett, újonnan csatlakozó, más városból átruccanó – vagy épp a mérkőzés összefoglalóját utóbb tévében megtekintő – nézők jó részének nem sok fogalma volt arról, mire is képes a tulajdonképpen újoncnak számító PMFC, meg hogy kik is alkotják az akár éremre is esélyes együttest.
Aztán elkezdődött a találkozó, és a tribünön ülő drukkerek közül sokan meglepődtek. Volt ugyanis egy fiatalember, aki meghökkentő dolgokat produkált. A Gázszer szomorú sorsának köszönhetően az élvonal a papírformánál (legalább fél évvel) hamarabb megismerhette a Gera Zoltán nevű, nem egészen 21 esztendős ifjút, aki a sokatmondó tízes számú dresszt viselte, és bizony kimagaslott a mezőnyből.
A 36. percben „az addig is sokat mozgó játékos balról a tizenhatos vonala közeléből hanyattvetődve beadott", amiből a Puskás nevezetű helyi gólkirály (egyébként Dragan) gólt fejelt. De nemcsak ezzel okozott felhördülést. Esetenként kicselezett négy-öt siófokit, csak úgy laza bokamozdulatokkal, húzogatva, játszadozva, könnyedén, míg olykor hosszú indításokkal operált, s ha a helyzet úgy hozta, a tizenhatoson kívülről is tüzelt. Öröm volt nézni, ez az igazság.
Az NS tudósítása megemlítette, hogy sajnos időnként belebonyolódott a cselekbe, míg a legutolsó percben, amikor már mindenki elkönyvelte a hazai sikert, a Siófok is betalált (1–1), de a lap nem ezért illette kritikával a játékost (pláne, hogy az egyenlítéskor már nem is volt a pályán). Így hangzott az értékelés: „Gera minden mozdulatán látszott, hogy istenáldotta tehetség – a mérkőzés legjobbja cím azonban amolyan megelőlegezett bizalom".
Na de mi is volt a baj? Az, hogy a pécsi „parádé" csak negyvenöt percig tartott. Az első félidő megérdemelt vezetéséhez kellett a csapat tízesének felszabadult futballja is, aztán jött a szünet, amikor a fiúk leültek – előbb a padra, majd a pihenőt követően játékban is.
A folytatásra már egy riadt, leginkább hátrafelé futó, védekező PMFC érkezett, amelyben ott volt az idáig dicsért támadó is, aki egyszer-egyszer még visszament a saját térfelére labdáért, hogy aztán pár sprint után megálljon és fújtasson... Helyben állva, csípőre tett kézzel. A vak is láthatta, hogy nem jutott neki levegő, hogy elkészült az erejével. Idézet a Nemzeti Sport másnapi meccsértelemzéséből:
„Meghökkentő volt mindezt látni, tapasztalni, elvégre végül is egy ereje teljében lévő fiatalemberről van szó, akit a vadonatúj PNB-s tagság mellett a ferencvárosi előszerződés is doppingolhat. De hiába: a gyenge kondícióval még egy tehetséges fiatalember sem tud mit kezdeni, legfeljebb azt, amit Gera a második játékrész elején produkált.
Ő és a pécsi csapat a Siófok elleni találkozó hatvanadik perce táján elkészült az erejével. Végül lecserélték. S ahogy jött le a pályáról, vastaps köszöntötte. Ami maximálisan ki is járt neki. Már csak azon kell elgondolkodnia, hogy valójában milyen futballista válhat belőle – ilyen erőnléti alapokkal..."
A szerző, a legtöbb szurkolóhoz hasonlóan, ekkor még nyilván nem volt tisztában Gera Zoltán életútjával, problémás tinédzserkorával, amely azóta már jó régen közismert történet, nem is kívánjuk itt átismételni. A későbbi fejleményekkel kapcsolatban is nagyjából mindenki képben van, ezért a játékos jövőjét az élvonalbeli felbukkanása után (merthogy most debütált, hiszen 1997-ben került a PMFC-hez, azaz pont akkor, amikor a gárda kiesett az első osztályból) már csak egy héttel követjük tovább e cikkben.
Odáig is csupán azért, mert a második az évi forduló érdekességének az ígérkezett, hogy az olimpiai válogatottban akkor már kerettag „Gerzson" pont annál a klubnál vendégeskedett, amely még azelőtt szemet vetett rá: Szapor Gábor együttese a nála három hellyel rosszabbul álló FTC-hez (9.) látogatott, azaz a kiszemelt számára módfelett fontos lehetett a meccs.
„Tavaly nyár óta nem jelentkezett nálam a Ferencváros – fogalmazott az érintett a 2000. március 4-i erőpróbát felvezetve. – Ám most kizárólag a PMFC-vel foglalkozom, mindent meg kell tennem, hogy sikerrel szerepeljünk az Üllői úton, és majd a többi mérkőzésünkön is.
Jó erőben vagyok, a csapatban kiváló a hangulat, és úgy gondolom, alaposan felkészültünk a Fradi ellen. Nem félünk a meccstől, megjött az önbizalmunk is, hiszen legutóbb sikeresen mutatkoztunk be az élvonalban, sőt megnyerhettük volna azt az összecsapást. Talán sokan furcsállják, amit mondok, de... Győzni megyünk a zöld-fehérekhez."
Csakhogy nem a Pécs győzött, hanem a realitás: Stanko Poklepovic fővárosi együttese könnyedén, 4–1-re felülmúlta vendégét, és Gera is beleszürkült a mezőnybe, nagy helyzete vagy fontosabb mozzanata ezúttal nem akadt.
A karrierje azonban nem egy összecsapáson múlott. A tavasz folyamán 15-ször lépett pályára, majdnem mindig kezdőként, és végül négy találatig jutott (előtte a másodosztályban két és fél szezon alatt 15-ször). A nyáron aztán valóban a Ferencvároshoz szerződött, amelynek színeiben válogatott lett, valamint a négy ottani idénye során két-két alkalommal bajnok és kupagyőztes. Majdnem nyolc esztendeje pedig Angliában légióskodik.
Azaz a róla szóló legkorábbi NB I-es (pardon, PNB-s) elemzések kettős jellegéből a talentumát dicsérő első „motívum" lett később domináns, s nem a látványosan gyenge kondíciója miatti sopánkodás, mivel felvette a kesztyűt és alkalmazkodott a kihívásokhoz (amennyire ez a szükséges alapok korai megszerzésének elmulasztása után lehetséges volt).
Az ugyanis önmagáért beszél, hogy nem csupán a Premier League-ben, de a három legerősebb európai topbajnokságot (angol, spanyol, olasz) összevéve sem akad olyan magyar labdarúgó, aki futballhatáraink 1978-as megnyitása óta az övénél fényesebb karriert ért volna el ezekben. Mondhatni, (szó szerint is) kifutotta magát – játszani pedig, mint olvashattuk, kezdettől nagyon tudott...