Tyson elfáradt, lecsücsült, végleg elege lett

Régi ismerősök is lehettek volna, mégsem számítottak annak. Először 1995 augusztusában nyílt esély, hogy találkozzanak a ringben, ám a menedzsereik között megszakadtak a tárgyalások – így végül Peter McNeeley nyelte Tyson pofonjait –, aztán a 2004. júliusi meccsük maradt el, a helyettesként „az angol bokszhistória legnagyobb diadalát arató" Danny Williams legnagyobb örömére (ő volt az a komoly címet sosem nyerő brit, aki az addig csak a trónfosztó Buster Douglastől, valamint kétszer Evander Holyfieldtől és egyszer Lennox Lewistól kikapó „Iron Mike-ot" meglepetésgyőzelmével rálökte a végső lejtőre).

A bokszberkekben nemigen jegyzett ír úr mindkétszer több pénzt szeretett volna, mint amennyit ajánlottak neki, ezúttal azonban dagadhatott a bukszája: sikerült megfelelő summát (150 ezer dollárt) kialkudnia magának, úgyhogy magyar idő szerint 2005. június 12-én hajnalban a washingtoni MCI Centerben végre szemébe nézhetett álmai férfijának. Hogy ki volt ez nem túl félelmetes hírű bunyós? Kevin McBride-nak (32–4–1, 27 K.O.-T.K.O.) hívják, ő várta annyira a találkozást a még aktív legendával (50–5, 44).

„Apámnak, aki hat évvel ezelőtt meghalt, mindig mondtam, hogy ki akarok állni Mike Tyson ellen. Hosszú évekig erről ábrándoztam, s most itt az alkalom, az álmom valóra vált" – osztotta meg érzéseit az újságírókkal a Clonesi Kolosszus becenévre hallgató versenyző. Hozzátette: a Tyson ellen egy évtizeddel azelőtt a legelső menetben kapituláló McNeeley egy bostoni ír-amerikai, így nem is harcolhatott igazi írként annak idején, ő viszont a zöld szigetről való, és megmutatja majd, hol lakik a kelták istene.

„Ha az emberek azt hiszik, hogy védencem a padlón végzi, akkor nagyon tévednek. Ő fogja kiütni Tysont." Ezt már a 198 centis McBride menedzsere, Rich Cappiello recsegte a mikrofonba az egyik sajtótájékoztatón. Ismerősen csengő szavak, az eladdig szintén nevesincs Danny Williams is hasonló szónoklat után vonult szorítóba egy évvel korábban, aztán a negyedik felvonásban le is zárta a mérkőzést.

A kissé már megfakult nimbuszú amerikai fenegyerek szerint azonban nem „laboratóriumi" körülmények között nyert az angol. „Az első menetben megsérült a térdem, remélem, Danny nem gondolja komolyan, hogy valóban megvert" – tulajdonította a vereséget szalagszakadásának a világ egykori legrosszabb embere.

Igen, csak az egykori legrosszabbja, mert mint maga az érintett azt abban az időben többször is kifejtette, végre benőtt a feje lágya. Az őrült Tyson tehát a múlté lett. Meg körülötte sok minden más is – fűzhetjük hozzá. Legelőször is a több száz milliós vagyona (többek között ezért is szállt ringbe McBride ellen...), fényűző életmódja (jóllehet pont a meccse előtt vásárolt szép nagy házat Phoenixben, vendégházzal, medencével, miegyébbel), és edzője, a szemüveges Freddie Roach is – helyette 11 hétig régi cimborájával, az egykor ugyancsak világbajnok ausztrál Jeff Fenechhel készült az utolsó visszatérésére.

No és a sérülése sem zavarta már; mint elárulta, „tökéletesen meggyógyult". Viszont ami a ringben talán a legfontosabb: fölös kilói miatt lelassult, ezáltal a folyvást ostromló harcmodora sem létezett már, noha tán még mindig övé volt a legkeményebb ököl a világon. Bár már éppen a 39. születésnapjára készült, az összes említett tényezőtől függetlenül megígérte: ismét felül a nehézsúly trónjára.

És nem is lehet azt mondani, hogy Tyson nem tett meg mindent a siker érdekében. Ellenkezőleg, mindent bevetett, amit bevethetett, jószerével csak a Holyfielddel szemben alkalmazott „fülharapós módszer" hiányzott a harci arzenáljából.

Vegyük gyorsan sorra a meneteket! Az első két periódus jobbára birkózással, kölcsönös csimpaszkodással telt el, mígnem a harmadikban az ütközet eldőlni látszott – Tyson javára. Elsősorban testen próbálta megfogni riválisát, mindhiába, majd az ír feltámadt az ötödik felvonásban. Mintha felkeltették volna az alvó oroszlánt, McBride úgy veselkedett neki; apró (...) felütésekkel, horgokkal puhította a fáradni látszó amerikait.

A hatodik menetben olyképpen fordult a kocka, hogy az addig megengedett eszközökkel bunyózó Tyson régi önmagát idézve egyszeriben utcai harcossá változott. Előbb egy összekapaszkodásnál kis híján kitörte vetélytársa karját, aztán „mélyre hatolt", végül pedig lefejelte (!) nagyra nőtt ellenfelét.

A sokat tapasztalt Joe Corteznél ekkor telt be a pohár: két pont levonással sújtotta a veterán öklözőt. Még nem volt azonban vége az eseményeknek, Tyson a padlóra került, ám – a mérkőzésvezető helyesen döntött – nem ütéstől, hanem földre passzírozástól. Nagy nehezen feltápászkodott még az egykori vitathatatlan világelső, de a sarokban – Fenech edző tanácsára – feladta a kilátástalan küzdelmet.

„Elegem van az egészből, soha többé nem akarok bokszolni. Tiszteletlenség lenne a részemről, ha továbbra is ilyen képességű bunyósoktól kapnék ki a jövőben. Úgy éreztem magam a szorítóban, mintha százhúsz éves lennék" – mondta utóbb az erejével elkészült Tyson, hozzátéve: azért szabálytalankodott, mert győzni akart, és kétségbe volt esve.

Nem királyként távozott – mint 2004 februárjában Lennox Lewis, a súlycsoport ugyancsak korszakos alakja, aki fél évvel azelőtt, utoljára Vitalij Klicsko ellen védte meg a vb-övét –, hanem meggyötört alattvalóként, hiszen bedobta a törülközőt, ráadásul egy fizikai adottságait tekintve hatalmas (122 kilójával 17 kg-os fölényben lévő), ám szakmai tudás tekintetében középszerű ökölvívó ellen.

A hét évvel ifjabb Kevin McBride szintjéről sok mindent elárul, hogy addig legfeljebb Axel Schulz személyében volt nívósabb ellenfele (ki is kapott a némettől), eztán pedig még nyert egyszer egy négymenetes mérkőzést, majd kétszer T.K.O-val kikapott (másodjára Andrew Golotától), és amikor csaknem hároméves pihenőt követően tavalyelőtt visszatért, újabb kétszer veszített.

Jött egy siker (megosztott pontozással...), végül múlt évben ismét két kudarc – ezekkel a lengyelekkel (Tomasz Adamekkel és egy másikkal) sem volt szerencséje –, azaz a legutóbbi hét csatájából hatot elbukott. Aligha látjuk újra, aligha fogunk rá emlékezni.

Ami ennél fontosabb: pontosan hét évvel ezelőtt lezárult egy korszak a profi ökölvívásban. A sokak által sokáig rettegett Mike Tyson – aki 19 esztendővel azelőtt, alig több mint 20 évesen minden idők legfiatalabbjaként ült fel a királykategória, a nehézsúly világbajnoki trónjára – a washingtoni gála után hivatalosan is bejelentette a visszavonulását, és ehhez tartotta magát. Őt viszont biztosan nem fogjuk elfelejteni, korábban eleget tett ezért – a ringben is.