Államérdek – a sportban

Nagyon sok szó esett a napokban a sportköltségvetésről, elsősorban annak kapcsán, hogy ide tartozzon-e a Formula–1-es Magyar Nagydíjra költött összeg. Legutóbb akkor került ennyire a közérdeklődés fókuszába a téma, amikor a pekingi olimpián a várakozásokhoz (mármint a közvélemény várakozásaihoz) képest gyengébben szerepelt a magyar csapat. Mindezek miatt mindig felmerül, hogy az állam a keveset, egyre kevesebbet költ a magyar sportra, és hogy hogyan lehetne ezen változtatni, de véleményem szerint először nem ezt kell kitalálni.

A fő kérdés ugyanis az: mi az állam célja a sporttal?

A fő kérdés ugyanis az: mi az állam célja a sporttal?

Pontosítok: mi az állam célja a hivatásos sporttal?

Mutasson a hivatásos sport mintát az embereknek, hogy maguk is többet sportoljanak, egészségesebbek és kiegyensúlyozottabbak legyenek? Szerezzenek a sportolók dicsőséget Magyarországnak, növeljék hazánk elismertségét külföldön? A sikerekkel erősítsék a nemzeti öntudatot, emeljék honfitársaink önbecsülését? Vagy egyszerűen csak tisztelje meg a kormány magyar hagyományainkat a tradicionális sportágak támogatásával?

A leggyorsabb válasz persze nyilván az, hogy ezt így mind együtt szeretnénk – a sorrend azonban nem mindegy, a prioritásokat meg kell határozni. Hogy csak egyetlen példát mondjak: a pekingi olimpián 171 sportolónk 11 érmet és további 17 pontszerző helyet szerzett. Ha a fő cél az, hogy mintát mutassunk a szabadidősportnak, akkor nyilván fontos, hogy minél többen vegyenek részt a játékokon, akár csak a coubertini eszmék szellemében is; ha viszont dicsőséget akarunk, akkor miért nem fordítjuk az amúgy is szűkös erőforrásokat csak azokra a versenyzőkre, akiknek reális esélyük van az éremszerzésre?

Vagy hogy még egyet csavarjunk rajta: ha esetleg tényleg az a cél, hogy minél többen kapjanak kedvet a sporthoz, nem azokat a sportágakat kellene-e inkább támogatni, amelyek képesek nagyobb mennyiségű gyereket, amatőr sportolót felszívni? Ezek pedig elsősorban a labdarúgás és más csapatsportágak, esetleg alapsportágak, de mondjuk – minden érintettől elnézést kérve – nem a kajak-kenu vagy az öttusa. (Mondom ezt annak ellenére, hogy a most 15 éves unokaöcsém a pekingi olimpia után váltott futballról kajakra.) Továbbmegyek: mi növeli jobban a nemzeti öntudatot, és mire kapják fel jobban a fejüket külföldön? Ha egy-két olimpiai arannyal többen nyerünk négyévenként, vagy ha a magyar labdarúgó-válogatott minden évben egy-egy veretesebb győzelmet arat komoly ellenféllel szemben?

Nem könnyű kérdések ezek, a legkevésbé sem nyilvánvaló válaszokkal, amelyek aztán kegyetlennek tűnő döntésekhez vezethetnek. Sok sportvezető ráadásul úgy reagálhat minderre, hogy milyen alapon szól bele az állam abba, hogy a szakszövetségek vagy az alapítványok hogyan osztják el a támogatást – ha azonban a kormány az adófizetők pénzét a hivatásos sportolókra költi, talán elvárható, hogy véleménye is legyen annak felhasználásáról.

Ezeket a dilemmákat megspórolhatjuk magunknak, hiszen dönthetünk úgyis, hogy egyszerre fontos minden, és nem akarunk különbséget tenni a célok között – ha így van, akkor tulajdonképpen jó úton haladunk… A kormányzatnak mindenesetre célszerű lenne meghatároznia a céljait. Elképzelhető persze, hogy ezt megtette, csak nem kommunikálja megfelelően; az is lehet, hogy jól kommunikálja, csak én nem figyelek eléggé. (A december 27-ei Nemzeti Sportban megjelent, a sportért is felelős önkormányzati miniszterrel készült egész oldalas interjúban csak egy utalás található erre: amikor Varga Zoltán megjegyzi, hogy nem feltétlenül a nyolc-tíz olimpiai arany a realitás.) És persze az is igaz, hogy a jelenlegi kormányzatnak már nem sok időt kell ezzel a célmeghatározással töltenie.

Egy biztos: a magyar sport háttere túl gyenge ahhoz, hogy céltalanul felaprózza magát. Az nyilvánvaló, hogy a jelenlegi helyzetben a sport mellett más területek is bajban vannak, hiszen rengeteg dologra kell fordítania a kormánynak, egészségügyre, oktatásra vagy hülye járásokra. (Bocs azoktól, akik nem néznek Monthy Pythont. :) ) Ebben a kényszerű rivalizálásban a sport – többek közt – csak akkor maradhat erős, ha az állam egyértelműen meghatározza elvárásait, és pontosan látja, miért és mire adja ki a pénzt. A végösszeg nagysága természetesen életbevágó a sportszövetségek számára, de legalább ennyire fontos, hogy az állami finanszírozás szándékai tisztán érthetőek legyenek: tudni kell, hogy azt a summát, amelyet felhasználhat a magyar sport, milyen célok érdekében költi el.