Nemzetet alkot a futball-vb

Nekünk, magyaroknak nem kell bizonygatni, milyen pozitív hatása lehet egy nemzetre a labdarúgó-világbajnokságon elért dicsőségnek, hiszen a német társadalom második világháború utáni talpra állása a mi legfájdalmasabb futballemlékünkhöz, a berni vb-döntőhöz kötődik. (És így még szomorúbb belegondolni, milyen kisugárzása lehetett volna az Aranycsapat vb-győzelmének a Rákosi-éra Magyarországára.)

Mivel az első afrikai világbajnokság minden afrikai csapat és szurkolószámára bevallottan rendkívüli plusz motivációt jelent, érdemes felidézni egy olyan esetet, amikor egy afrikai ország történelmében jelentett mérföldkőt a vb-szereplés.

A kontinens futballja 1990-ben robbant be a köztudatba, Kamerun világbajnoki menetelése révén. (Annak ellenére, hogy a kameruniak már 1982-ben is bravúrosan szerepeltek Spanyolországban, veretlenül esve ki.) A nyugat-afrikai partoknál, a Guineai-öböl csücskénél fekvő ország társadalmi állapotai abszolút tipikusak a földrészen: Kamerun a XX. század közepén vált függetlenné, és rengeteg etnikai csoport, több mint 280 törzsi közösség alkotja. Ezt a nyelvi-kulturális sokszínűséget tovább bonyolítja, hogy az afrikai országok többségétől eltérően itt még az európai gyarmatosítók sem voltak egységesek, az ország keleti részét ugyanis a francia, nyugati részét az angolok uralták (miután eredetileg a németek kolonizálták...), majd ez a két terület az önállóvá váláskor egyesült. Ennek következtében a szokásos törzsi megosztottság mellett a franciás és az angolos szocializálódottságú népcsoportok között is létezett egy éles törésvonal, amelyet a vallási ellentétek csak tovább erősítettek az északon elterjedt iszlám és a délen egyeduralkodó kereszténység között.

A futball is hagyományosan etnikai alapon szerveződött Kamerunban a függetlenség elnyerése után: a klubok jelentős része valamelyik nagyobb törzsi csoportosuláshoz kötődött. (Például a legtöbb bajnoki címmel büszkélkedő Canon Yaoundé a beti, a fénykorát éppen a kilencvenes évek elején élő Racing Bafoussam a bamiléké nép csapata volt.) Ezt az ország vezetői kezdetben megpróbálták mesterségesen felszámolni, feloszlatva a törzsi alapú szövetségeket, és még a klubrendszert is át akarták szervezni, de nem jártak sikerrel. Ha a válogatott pályára lépett, egy-egy hiba vagy vereség után a szurkolók gyakran hozták fel érvként a velük nem azonos törzsbe tartozó játékosok szármázását, illetve „franciás" vagy „angolos" voltát.

Ez a szétdaraboltság aztán szinte egy csapásra nemzeti egységgé forrt össze, amikor a válogatott az olaszországi világbajnokság nyitómeccsén megverte a címvédő Argentínát, majd Románia és Kolumbia legyőzésével a legjobb nyolc közé jutott, ott pedig roppant balszerencsés módon veszített csak Angliával szemben. Ekkor minden kameruni egyként volt büszke a csapatra, és a játékosokat már nem betiként, bamilékéként, kirdiként vagy fulaniként, esetleg angolként vagy franciaként, hanem csakis kameruniként emlegette.

Mindezt természetesen a politika is igyekezett kihasználni, a saját sikereként feltüntetni, sőt: az 1982, tehátéppen az elsővb-szereplésóta hivatalban lévő Paul Biya elnök az 1992-es választási kampányában használta először szimbólumként az oroszlánt, utalva a válogatott addigra világhírűvé vált becenevére, a szelídíthetetlen oroszlánokra. Biya aztán egyre jobban belefolyt a válogatott ügyeibe, az 1994-es vb előtt személyes rábeszélésére (erőszakoskodására?) tért vissza az immár valóban nemzeti együttesbe Roger Milla, hogy az Egyesült Államokban aztán minden „öregségi" rekordot megdöntsön.

Az amerikai torna azonban visszafelésült el a politika számára, a sima kiesésért (és főleg az oroszoktól elszenvedett megalázó zakóért) ki mást, mint a kormányt hibáztatta a nép, így amikor az emberek a leszerepelt válogatottról beszéltek, a témák mindig komoly politikai-társadalmi áthallást hordoztak magukban. A többség nemtetszését fejezte ki, amiért a kormány a kudarc miatt megvonta a csapattól a kijutásért járó prémiumot – ezzel tiltakozva a közalkalmazottak elmaradt fizetései ellen. Bírálták a kormányt a válogatott nem megfelelő menedzseléséért – ezzel mondva ki a politikusok általános alkalmatlanságát. És végül morogtak, hogy miért volt muszáj egy franciának (az Európa-bajnok Henri Michelnek) vezetnie a nemzeti csapatot, amikor vannak megfelelő kameruni szakemberek is – így lépve fel az európaiak túlzott gazdasági térnyerése, modern gyarmatosítása ellen.

Akárhogy is, a nemzet egységbe forrt, és éppen ez az, amit most nagyon sokan várnak Afrikában ettől a világbajnokságtól: tegye büszkévé az afrikaiakat (nemcsak a dél-afrikaiakat, hanem szimbolikusan az egész kontinenst), hogy ők is képesek megvalósítani egy ilyen eseményt, és ez az érzelmi töltet talán arra is elég lehet, hogy egy afrikai csapat végre túl tudjon lépni a saját árnyékán, és „hazai pályán" túl tudja szárnyalni a kameruniak 1990-ben felállított negyeddöntős rekordját.

Persze, ezt azonban biztosan nem Samuel Eto'óék teszik meg...