Janics jóárasítva

Miután a Magyar Kajak-Kenu Szövetség hivatalosan is kiragasztotta az árcédulát Douchev-Janics Natasára (vagy Nataša Dušev-Janićra, kinek hogy tetszik), izgatottan várhatjuk, hogy vajon a szerbek csak blöfföltek-e, amikor azt mondták, nem tettek ajánlatot a kajakozónőnek és férjének, vagy valóban hajlandóak-e fizetni.

Addig azonban vannak fontosabb dolgok is, amelyeket át kell gondolni.

Addig azonban vannak fontosabb dolgok is, amelyeket át kell gondolni.

Az számomra kevéssé felkavaró, hogy egy sportoló, akinek szerbek és horvátok a felmenői, Szerbiában született, Szerbiában nőtt fel és szerb színekben indult először az olimpián, újra szerb színekben szeretne versenyezni pályafutása végén, amikor (életkorából adódóan) olimpiai aranyéremre már nem lesz esélyes, viszont Magyarországon 2016-ra az olimpiai indulása is veszélybe kerülne.

Hogy ez hazaárulás-e vagy sem, azt döntse el mindenki maga, bár talán jobb lenne olyanokat meghallgatni, akik nem csak egy országhoz, egy kultúrához kötődnek, hanem személyesen is átélték a több helyre tartozás élményét.

A versenyző szempontjából persze az anyagi oldal domborodik ki, aminek a kommunikálása kétségkívül katasztrofálisra sikerült – de erről is elmondott már mindenki mindent, és ahogy írtam, számomra nem ez az érdekes.

Hanem az, hogy milyen következtetéseket von le mindebből a magyar kajak-kenu sport és úgy általában a teljes magyar sportvezetés.

Azért egy vészcsengőnek valahol az MKKSZ irodáiban meg kellene szólalnia, miután kis túlzással mással sem foglalkoznak hetek óta a szövetség munkatársai, mint az országváltó sportolók papírjaival, a médiában pedig az a hír, ha valaki úgy dönt, hogy itt marad.

Janics esete arra jó, hogy elvigye a fókuszt az összes többi kivándorló kajakosról, pedig magyar szempontból nem az az érdekes, ha 1, azaz egy db Szerbiából áttelepült sportoló költözik vissza Szerbiába, hanem ha színmagyar sportolók akarják tömegével más országok színeiben folytatni pályafutásukat.

Valakinek valahol a fejéhez kellene kapnia: emberek, itt valamit nagyon elrontottunk!

Például gondolkodjunk el azon, hogy megéri-e egy-egy olimpiai éremért tízmilliókat fizetni jutalomként, miközben az olimpiáról lemaradó, de világ- és Európa-bajnokságokon sikeres sportolók nyilvánvalóan anyagi megfontolásból (is) menekülnek el a hazájukból. Gondolkodjunk el azon, hogy a szövetség és a Magyar Olimpiai Bizottság mindent megtett-e a sportolók egzisztenciájának és elismerésének biztosításáért, arányosan használta-e fel a rendelkezésre álló (a kormányzati kommunikáció szerint egyre növekvő) forrásokat.

Tudjuk persze, hogy a kajak-kenu egyrészt – mint a legtöbb hasonló sportág – átkozottul olimpiacentrikus, másrészt a versenyszámonként és országonként egyetlen kvóta elve kiélezi a minőségi munkát folytató nemzetek sportolóinak helyzetét. (Közben a másik oldalon hiába ámítják magukat azzal a nemzetközi szövetségben, hogy szélesedik a sportág globális bázisa; attól, mert nyolc ország résztvevői indulnak egy-egy olimpiai döntőben, még nem lesz nyolc ország az élmezőnyben az adott versenyszámban.) Erre persze az adott országoknak kell megoldást találniuk, különben a piac beszabályoz mindent: aki most nem fér az élre, az elmegy; aki utánpótlás-versenyzőként nem lát rá esélyt, hogy később az élre kerüljön, az abbahagyja; marad nagyjából annyi klasszis, amennyi még tud indulni az olimpián, de ők meg hátország és helyi riválisok nélkül már nem tudnak olyan minőségi munkát végezni, mint korábban, így a jövőben ők sem hordják már haza zsákszámra az aranyakat.

Ehhez képest az tényleg részletkérdés, hogy a szerbek fizetnek-e Janicsért vagy sem. Való igaz, hogy a magyar szövetségnek rengeteg pénze van a sportolónő felkészítésében, de ezt a pénzt – éppen a fenti olimpiacentrikusság miatt – mindig a következő olimpiára, vagyis az elmúlt négy évet tekintve a londoni játékokra való készülésre szánták, így ez a befektetés akkor „kifutott”, amikor Natasa augusztusban sírva lelépett a dobogóról. Lehetne azon is polemizálni, hogy a külföldre menekülő mérnökök, orvosok, szakmunkások stb. után mennyi képzési hozzájárulást kap a magyar állam, amely a kivándorló szakemberek iskoláztatását fizette; azt is fel lehetne vetni, hogy a magyar szövetség sem fizetett a szerbnek, amikor Janics magyar színekben kezdett versenyezni (azt ne mondja senki, hogy bármelyik szerb 17 éves lányból olimpiai bajnok kajakozót faragunk idehaza) – de még egyszer mondom, nem ez a történet lényege. Minden forint, amelyet a magyar sportolók felkészítésére tud fordítani bármelyik magyar sportági szövetség, életbevágó fontosságú lehet, így teljesen érthető és támogatandó, hogy az MKKSZ megpróbálja a lehető legtöbbet kihozni a kellemetlen helyzetből.

Csak ne higgyük azt, hogy ezzel a 150 ezer euróval minden megoldódik – ettől még a többi hazát váltó sportoló nem fog visszafordulni az országhatárról.