Zsaroló klubok

Megelégelte a profi labdarúgók szakszervezete (FIFPro), hogy egyes futballklubok „jegeléssel” zsarolják a szerződésüket a klub által kínált feltételekkel meghosszabbítani nem akaró játékosokat, lásd Wesley Sneijder és Fernando Llorente esetét.Wesley Sneijder és Fernando Llorente esetét.

A szervezet fellépése dicséretes, de távol van még a megoldás.

Például a szívhez szóló nyilatkozaton kívül milyen eszköz áll a FIFPro vagy bárki más kezében a jelenség megváltoztatására?

Az égvilágon semmi.

Annak eldöntése, hogy egy klubban ki játszik és ki nem, a mindenkori szakvezető egyszemélyi joga és felelőssége, ebbe beleszólni sem játékos, sem külső szervezet nem tud. Ha bárki megkérdezi erről az Intert vagy a Bilbaót, nyugodtan felelhetik azt, hogy a vezetőedző szerint az adott játékos nem fér be a csapatba – téma lezárva. Még csak az sem kell, hogy a futballistának a szemébe mondják, miért ül a padon vagy a lelátón, előbb-utóbb úgyis rájön magától, ha közben minden meccs előtti napon megkérdezik, hajlandó lenne-e aláírni az új kontraktust. Az pedig, hogy a klubvezetők és a szakmai stáb között milyen a kommunikáció folyamata, teljességgel ellenőrizhetetlen.

Bár a nyilatkozat egy-két mondata kétségkívül gyermeki naivitásról árulkodik (pl. „A klubok számára a futball már inkább üzlet. Maga a játék a második helyre szorult” – ennek újdonságtartalma nagyjából „a labda gömbölyű” megállapításéval egyenértékű), azért kétségkívül tény, hogy a futballisták ketrecbe zárása nem tűnik éppen a legésszerűbb és leghumánusabb megoldásnak.

Egy pillanatra nézzük meg a klubok szempontjait is. A klubvezetők sem hülyék (legalábbis a többségük nem az), tehát nem tesznek olyat, amiről nincsenek meggyőződve, hogy a klub érdekét szolgálja – anyagi vagy bármilyen értelemben. Ha tehát ostobaságnak is tűnik egy értékes játékos jegelése (hiszen ha nem lenne értékes, nem akarnának szerződést hosszabbítani vele), ennek előnyeit és hátrányait felmérte a klub, így nyilván vállalja azt a kockázatot, hogy nélkülözi a csapat a futballistát, feleslegesen utalva a fizetését, ha cserébe sikerül például magasabb összeget kasszírozni érte a távozásakor. Ne felejtsük, az ilyen esetekben a játékosok sokszor valóban nem akarnak hosszabbítani, az adott klubban tovább játszani, vagyis motiváltságukat, lojalitásukat némi joggal kérdőjelezi meg a klub, és játszat helyettük inkább olyan futballistát, aki mentálisan nagyobb erőt jelenthet a pályán.

Persze nem akarok ezzel általánosítani, hiszen minden labdarúgó esete más és más (és kívülről nézve nyilván nem is látszik minden részlet), de ugyanez igaz a csapat oldaláról is, azaz minden esetben nagyon sok apróság vezethet a végső döntéshez.

Fontos tudatosítani, hogy a játékos a klub számára több egyszerű alkalmazottnál: minden futballklub eszközállományának, vagyonának legértékesebb része a játékosai által képviselt vagyoni értékű jogok összessége. Ezzel a klubnak a lehető legjobban kell sáfárkodnia – rengeteg pénzt és munkát öltek abba, hogy ezt az értéket megteremtsék és fejlesszék, és nem engedhetik meg maguknak, hogy ezt hagyják elveszni vagy értékén alul távozni.

Az persze könnyen, túlságosan is könnyen előfordulhat, hogy a klub és a játékosok közötti pókerjátszmában (ahol, biztosak lehetünk benne, oda-vissza röpködnek a blöffök) a klub elveti a sulykot, és túllépi a tisztességes határt.

A FIFPro nyilatkozata mindenesetre feltétlenül fontos lépés a játékosok és a klubok jogviszonyának történetében, ugyanis a problémát kimondták.

Eddig a játékosok általában nem vállalták fel nyíltan ezt a konfliktust (vagy legalábbis nem adták a nevüket hozzá, hiszen most sem Sneijder vagy Llorente szólalt meg), csupán sajtóinformációkból értesülhetett a közvélemény a jelenségről. Ebből a szempontból ez a nyilatkozat mindenképpen áttörést mutat – kérdés, hogy sikerül-e továbblépni ezen az úton, és ki mer-e állni még több játékos a nyilvánosság elé a problémájával.

Lássuk be, most két olyan futballistáról van szó, akinek kevés az egzisztenciális értelemben vett kockáztatni valója. Eddig keresett jövedelmükből gyakorlatilag életük végéig megélnek, és ha még esetleg a topklubok – az Interrel és a Bilbaóval vállalt szolidaritás jegyében – össze is zárnak előttük, előbb-utóbb úgyis találnak új csapatot maguknak. (Llorente előbb, Sneijder esetleg utóbb.) Sportszakmai céljaiknak ez nyilván nem feltétlenül felel meg, de legalább anyagilag túlélik.

Magyarországon persze más a helyzet – itt egy játékos túlságosan függ mindenkori klubjától anyagi értelemben ahhoz, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Ezért aztán várhatóan továbbra is csak név nélkül vagy úgy sem vállalják fel az ügyet, esetleg csak utólag beszélnek róla nyíltan, amikor már túl vannak a nehezén. Persze a sajtóban így is rendszerint szerepel több olyan futballista neve, aki a média információi szerint hasonló szituációban van, de a fentihez hasonló kiállásra nem nagyon számíthatunk a közeljövőben.

Boncolgathatjuk minden irányból, a vége ugyanaz, mint az eleje: a történteket a gyakorlatban megakadályozni úgysem lehet.