Sepp Blatter karácsonyra

Várhatóan nem sok minden történik már az ünnepek környékén a sportvilágban, így nem könnyű aktuális történésről írni blogot – most inkább egy érdekes olvasmányélményemet osztom meg az olvasókkal.

Nem ma írták: 1980-ban jelent meg. A kötetet egy kedves családi ismerősöm, az ötvenes években az NB I-ben és a magyar B-válogatottban futballozó Rendek István tekintélyes sportkönyvgyűjteményével kaptam meg elhunyta után.

Zsolt István, a korábbi FIFA-játékvezető A labda másik oldala c. művéről van szó, amely a labdarúgás gazdasági-szervezési oldalát igyekszik bemutatni a világbajnokság rendezésén és az angol futball működésén keresztül. Önmagában is érdekes és információgazdag, de mai szemmel olvasva még izgalmasabbá válik a hetvenes években íródott anyag. Most éppen ezekről a kis jelenetekről lesz szó, amelyeket különös megvilágításba helyeznek az azóta történtek.

Van például a könyvben egy interjú Joao Havelange-zsal, a FIFA akkori elnökével, aki több tervéről is beszél; mi azt is tudjuk, hogyan valósultak ezek meg a gyakorlatban.

Már akkor kiemelt célnak tartotta a FIFA a labdarúgás fejlesztését Fekete-Afrikában és az Egyesült Államokban – néhány évtized múltán mindkét térség rendezett világbajnokságot és játszott vb-negyeddöntőt, ami 1978-ban még elképzelhetetlennek tűnt.

A brazil vezető szívügyének tekintette a hazájában népszerű kispályás labdarúgás szabályainak egységesítését és terjesztését is: mára a közben futsalra keresztelt tagozat kivívta megbecsült helyét a sportág berkein belül. Érdekes viszont, hogy az interjúban (amely 1978-ban készült) Havelange még hatfős csapatokról, azaz 5 1-ről beszélt. Mivel azóta Zsolt István elhunyt, nem tudni, hogy vajon ő írta-e rosszul (mivel akkoriban idehaza az 5 1 dívott), vagy – ahogy azt egyes források állítják – a FIFA eredetileg valóban a nagyobb létszámot favorizálta.

Az elnök mindenesetre fontosnak tartotta az olimpiai labdarúgás reformját is, és már akkor előre vetítette, hogy ő csak 23 éven aluliakat engedne az ötkarikás játékokra – ez az akkor még furcsának látszó terv 1992-re meg is valósult, igaz, később három túlkoros szerepeltetésében kiegyezett a NOB és a FIFA. Havelange több új torna kiötlője is volt, kedvencei közé tartozott az ifjúsági vb és a Mundialito, a világbajnokok tornája; előbbi a mai napig folyamatosan fejlődik (bronzérmet hozva a magyaroknak 2009-ben), utóbbit viszont csak egyszer, 1980-ban rendezték meg Uruguayban az addigi győztesek részvételével, de aztán nem lett folytatása.

S hogy mindezekhez a programokhoz honnan lesz/lett pénz? Ekkor álltak a szervezet mellé az első nagy szponzorok, például a Coca-Cola, amelynek elcsábításában a könyv szerint nagy szerepe volt egy új, energikus FIFA-vezetőnek, az 1975-ben a Timextől érkezett fiatal svájcinak, bizonyos „Sep” Blatternek...

Ha tehát valaki azt hitte, hogy a nemzetközi futballszövetségről akár csak a hetvenes években lehetett a mai elnök dicsőítése nélkül írni, az nagyon tévedett... :)

Zsolt István persze nem volt teljesen pontos, hiszen egyrészt lehagyott egy p betűt a president keresztnevéből, másrészt Blatter nem a Timexnél, hanem egy másik óraóriásnál, a Longines-nál dolgozott a FIFA előtt, de ennyi talán belefér.

Havelange mindenesetre az interjú idején 1982-re tervezte visszavonulását, de ez jött be a legkevésbé: végül csak 1998-ban adta át posztját, ki másnak, mint Blatternek.

Aztán nemrég a már idős és visszavonult Havelange-ot is magával ragadta a soros korrupciós botrány, Blatter is kihátrált korábbi tanítómestere mögül. Ez az eset – akárcsak Mohamed bin Hammam rituális kivégzése – is bizonyította, hogy a nemzetközi futballban mindig a svájci elnök a legtisztább...

Ami viszont a fenti példák alapján egyértelműen a FIFA, és az elmúlt 38 (!) évben uralkodó két elnöke, Havelange és Blatter javára írható: a szövetség koncepciózusan, hosszú távú tervek és víziók mentén dolgozik, és ezek a tervek többnyire célba is érnek, a nemzetközi futball világszintű erejét növelve.

A könyv második fele Zsolt István liverpooli tanulmányútjáról szól, ahol az angol futball működését próbálja megérteni.

A Kádár-korszak szocializmusából érkező szerzőnek a kapitalizmus néhány alapvető fogalma is magyarázatra szorul (például hogy mi az a részvénytársaság vagy a személyi jövedelemadó – ezek akkor Magyarországon valóban ismeretlen fogalmak voltak), de igazán izgalmas az angol játékosigazolási politika korabeli jellemzése is. A liverpooliak egyöntetűen azt állítják: azért nem jellemzőek a légiósok a szigetországban, mert nem érzik az angol futball ritmusát, stílusát, nem tudnak érvényesülni. A klubok amúgy sem szeretik a játékos-adásvételt, a nagyobb csapatokban játszók fele rendszeresen a saját utánpótlásból, fele pedig kisebb angol egyesületektől kerül a keretbe, ahonnan nem is mennek máshová. A mai Premier League-statisztikák ettől már merőben eltérő képet mutatnak...

A Liverpool akkor sikeredzőjének, Bob Paisleynek is van néhány, mai szemmel különösen érdekes szakmai szösszenete: például hogy nincs edzői papírja, mert Bill Shankly mellett mindent megtanult, amit kellett; vagy hogy azért cserél ritkán meccs közben, mert Angliában „nem sokra becsüljük a mérkőzés alatti cserélést”; és ő egyébként sem ül a mérkőzések alatt a kispadon, mert onnan nem lát jól, segíteni pedig már úgysem tud a csapatnak (ez utóbbi elv egyébként visszaköszön az angol stadionok kialakításában, ahol a kispad gyakran a lelátóba van beépítve).

De a jelenből visszanézve a legtanulságosabb mégis maga a helyszínválasztás: a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján valóban logikusnak tűnt, hogy Angliában Liverpool a mintaklub, hiszen a csapat – Zsolt szavaival – „rezdületlen állócsillag” volt, sorra nyerte a bajnokságokat és az európai kupákat is. A kilencvenes évek gazdasági forradalma azonban már nem őket, hanem a nagy rivális Manchester Unitedet találta sportszakmai csúcson: mindennek köszönhető utóbbiak mai gazdasági dominanciája, és hogy ma már evidens módon ők a mintaklub. Úgyis mondhatnánk, a liverpooliak rosszkor voltak jó helyen, a manchesteriek pedig jókor voltak ugyanott.

Boldog karácsonyt mindenkinek!