„Pintér Attila?? Ez igazi lepetés!!!” – ebből az sms-ből tudtam meg a nap hírét, és ez vélhetően kifejezi mindenki első reakcióját. Bevallom, először egy médiahackre gyanakodtam, de hamar kiderült, hogy igaz…
„Senki nem kérte, hogy locsolják fel a pályát!” – az internetes mémek világában roppant népszerű mondatot valószínűleg sokat fogjuk látni-hallani a jövőben, hiszen az MLSZ keresve sem talált volna olyan alanyt, akit jobban ki lehet figurázni a közösségi oldalakon.
„Egervári Sándor egy kulturált ember… Attila egy más típus” – mondta például Csányi Sándor, és ez a mondat szintén elindul (illetve már el is indult) világ-, de legalábbis internethódító útjára.
Ha már hazai szakemberre esik a választás, akkor szakmai szempontból talán valóban a legjobb döntés született, de… Ez az a „de”, amely valószínűleg mindenkinek eszébe jutott a hír hallatán.
Korábban én is külföldi kapitány választása mellett voltam, és úgy tűnt, az MLSZ is ebben az irányban gondolkodik, de valami megváltozott… Vajon mi?
„…hamar beigazolódott az a félelem, hogy a jövőbeli csapat lehetséges tagjainak megismerésére, a remélt eredményesség elérésére minden külföldi edző hosszabb időt kért a szövetségtől” – mondta erre a szövetség, de elég naiv volt, aki az MLSZ-ben ennek az ellenkezőjére számított. Mindenesetre egyértelmű, hogy a szövetség számára mindennél fontosabb a 2016-os Európa-bajnokság, hogy végre kijusson egy világeseményre a magyar válogatott, amire a létszámbővítés miatt minden korábbinál nagyobb esélye van, és a hazai labdarúgásunk renoméjának helyreállításához ez valóban rendkívül fontos – de vajon mit áldozunk fel ezért?
Most úgy tűnik, mintha az MLSZ nem hosszú távra, hanem csupán két évre választott volna kapitányt, a 2016-os Eb-ig, utána pedig lesz, ami lesz. Hiszen a fentiekkel gyakorlatilag ki lett mondva, hogy ki kell jutni az Eb-re, különben a kapitány mehet, amerre lát – ezt ezek szerint külföldi szakember nem volt hajlandó bevállalni, magyar viszont igen. (Most élcelődhetnénk, hogy ebből is látszik, a külföldiek profibbak, de gondoljunk inkább csak arra, hogy valóban kevés egy teljes bajnoki félév, 13×8=104 NB I-es meccs plusz a kupatalálkozók egy futballhoz értő embernek ahhoz, hogy megismerje a magyar mezőnyt.)
Tudjuk, hogy az MLSZ 2011-ben meghirdetett stratégiájának legfőbb pontjaiban távol esnek a valóságtól a mostanra tervezett értékek (pl. 5000 fős átlagnézőszám a bajnokikon, évente legalább egy klubcsapat a nemzetközi kupák csoportkörében), a válogatott az egyetlen, amelyik még hozhatja a számokat – ha első lépésként kijut a 2016-os Eb-re. Saját maga szabta eredménykényszerben van tehát a szövetség, és ez erősen befolyásolta a koncepciók közötti választást, vagyis a külföldi–magyar kérdést.
Amikor én a külföldi kapitányra voksoltam, ezt elsősorban azzal indokoltam, hogy jobban össze tudná fogni a labdarúgás közegét, széles körben elfogadott lehetne, ellentétben a 8–1-es Vandersexxx után sárba taposott magyar szakma bármely képviselőjével.
Vajon Pintér Attila képes lesz elfogadottá, a futballunk újraegyesítőjévé válni?
Kevés olyan magyar edző van, akit jobban elutasítanának az ellenfél (és néha bizony a saját csapatának) szurkolói, mint őt, és a fentiek szerint az élcelődések egyik leggyakoribb céltáblája is egyben – de ez kétségkívül azt mutatja, hogy képes komoly érzelmeket kiváltani a szurkolókból. Szerencsés esetben ez nagyon jól is elsülhet: szövetségi kapitányként ő lehet a magyar edzők Torghelle Sanyija, akit lehet ugyan szidni, de akit mégis szívesen látunk magunk mellett, amikor felgyűrt ingujjal csatába indulunk. Türelmet azonban Pintér nem fog kapni, és nem csak a szurkolók alapvető türelmetlensége miatt: kinevezése eleve az MLSZ türelmetlenségéből fakad, és ha az ő választását azzal indokoljuk, hogy gyors eredmény kell, akkor nem is lehet számára türelmet kérni. Az ő küldetése az, hogy kivezesse az Európa-bajnokságra a magyar csapatot: Franciaország vagy halál.
Hajrá, Attila!
Hajrá, magyarok!