Bezzegolimpia helyett vírusolimpia

Ariói olimpiávalkapcsolatban a brazilok gazdasági és politikai problémái, a Zika-vírus, a közbiztonság állapota vagy éppen az akkor még újdonságnak számító orosz doppingbotrány és az azt követő eltiltások miatt lehetett aggodalmaskodni – emlékszik még ezekre valaki?! (Leszámítva persze az oroszok nemzetközi helyzetét, amely azóta csak fokozódott.) Mindez csak délutáni babazsúr volt ahhoz képest, amilyen előjelekkel a tokiói olimpiát várhatjuk.riói olimpiávalkapcsolatban a brazilok gazdasági és politikai problémái, a Zika-vírus, a közbiztonság állapota vagy éppen az akkor még újdonságnak számító orosz doppingbotrány és az azt követő eltiltások miatt lehetett aggodalmaskodni – emlékszik még ezekre valaki?! (Leszámítva persze az oroszok nemzetközi helyzetét, amely azóta csak fokozódott.) Mindez csak délutáni babazsúr volt ahhoz képest, amilyen előjelekkel a tokiói olimpiát várhatjuk.

Közgazdászként különösen fájó számomra az a helyzet, amelybe a japán szervezők a koronavírus-járvány és annak hatásai miatt kerültek. Számos vita szól ugyanis arról, hogy van-e értelme egy ország és egy város számára olimpiát rendezni, vagy szükségszerűen csak felesleges pénzkidobás lehet az egész. Meggyőződésem, hogy egy olimpia óriási lökést adhat egy ország gazdasági-társadalmi életének, ha jól csinálják. Ez nem csodaszer: nyilván lehet jól és rosszul is csinálni, és mivel hatalmas pénzösszegeket mozgat meg, az eredmények igen végletesek lehetnek. A közelmúltban láttunk néhány jól sikerült olimpiát (London 2012, Sydney 2000), és láttunk természetesen rosszakat is (Rio 2016, Athén 2004). Ha az olimpiarendezést egy gigaméretű gazdasági projektnek tekintjük – márpedig elsősorban az, és csak másodsorban sportesemény –, akkor nem is olyan meglepő, hogy egy gazdasági projektet a britek és az ausztrálok jól csináltak, a brazilok és a görögök meg rosszul… A közvéleményben azonban a negatív példák jelentősen rontják az olimpiákhoz fűződő bizalmat, és a játékok méretének dinamikus növekedése a kockázatokat is fokozottan növelte az elmúlt ciklusokban.

Itt jön a képbe Tokió: a fenti elv szerint a japánoktól nyilván egy jól sikerült, gazdasági szempontból is hasznos olimpiát vártam, abban bízva, hogy ez végre egy új „bezzegolimpia” lehet, amelyet majd pozitív példaként lehet mutogatni.

Nem így lesz, és ebben nyilván az én csalódásom mikrojelentőségű a házigazdák, a résztvevők és a nézők milliárdjaié mellett.

Bezzegolimpia helyett vírusolimpiát látunk majd: minden eredményt, minden szervezési-rendezési kérdést, minden részletet a koronavírus határoz majd meg valamilyen módon.

Hozzá kell tenni, hogy a költségeket a japánok már a pandémia előtt sem tudták olyan mértékben kordában tartani, ahogyan az tőlük elvárható lett volna, de a járvány kitörésével és az egyéves halasztással aztán a maradék esélyük is elszállt erre. Bár ennek alapján sokan már most minden idők legdrágább (nyári) olimpiájának nevezik a tokióit, az esetleges 20 milliárd dollár feletti végösszeg még meg sem közelíti 2008-as pekingi játékok több mint 40 milliárd dollárját, csak éppen arról semmilyen hivatalos adat nincs, a kínai politika legendás átláthatóságának következtében. (A 2014-es szocsi téli játékok pedig abszurd módon még Pekinget is felülmúlta, mintegy 50 milliárd dolláros büdzsével.)

A kiadási oldal tehát nőtt, a bevételi pedig zsugorodott. A teljes zárt kapu és a külföldi turisták hiánya nyilván komoly, szintén dollármilliárdokban mérhető kiesést jelent a japán nemzetgazdaságnak, de ez a kisebbik probléma. Egy olimpia költségei ugyanis soha nem az odaérkező turisták költéseiből térül meg, háromheti bevétellel nem lehet többévnyi beruházást finanszírozni; ezzel a számítással minden ilyen esemény veszteséges. Az igazi hasznot az infrastruktúra és PR-hatás jelenti.

Az infrastruktúra alatt egyaránt értjük a sportlétesítményeket és a kiegészítő infrastruktúrát, vagyis közlekedési fejlesztéseket, utakat és egyebeket, amelyeket a helyiek használnak az olimpia után. Minden ilyet úgy kell megépíteni, hogy a helyieknek legyen hasznos – nem a NOB-nak, nem a sportolóknak, hanem a rendező ország lakosainak. Ezzel valószínűleg Tokióban sem lesz gond, hiszen az infrastruktúra elkészült és az olimpia után is használható lesz.

A PR-hatás azonban kuka, és még örülhetnek a japánok, ha csak a pozitív hatásokat veszítik el, és nem lesz rosszabb a helyzet, mint volt. Ez a hatás ugyanis mind az országimázst, mind a belső PR-t, vagyis a lakosság büszkeségét, identitását, közösségi összetartását erősítené – ez az olimpia azonban nem Japánról fog szólni, hanem a koronavírusról, így az országimázshatás szinte teljesen elmarad, a játékokkal kapcsolatos helyi tiltakozások pedig azt sugallják, hogy a belső PR-hatás inkább negatív lehet, mint pozitív.

Az üres lelátók és az alájuk kevertmesterséges szurkolói hangoksem a sport legnagyobb ünnepét fogják közvetíteni – sovány vigasz, hogy ehhez legalább mindenkinek volt ideje hozzászokni az elmúlt másfél évben. (Mellesleg, látva a labdarúgó Eb néhány hangulattalan meccsét Bakuban és más alacsony nézőszámú helyszíneken, részemről inkább választom a zárt kaput és a mesterséges hangokat, még az is jobban nézett ki. De persze én a tv előtt nézem csak az olimpiát, a sportolók mást gondolhatnak erről.)

Az viszont biztos, hogy sportszakmailag minden idők legkiszámíthatatlanabb olimpiája lesz a tokiói, ahol az esélyek még a legstabilabbnak gondolt versenyszámokban is felborulhatnak, és hatalmas meglepetések születhetnek. Mindez azért, mert rendkívül zaklatott volt a sportolók felkészülése az egyéves halasztással, a sok bizonytalansággal, az elmaradt versenyekkel, a karanténban készüléssel (és akár koronavírusos fertőzésekkel) és minden egyébbel, és ezeket csak tovább fokozzák Tokióban az üres lelátók és a sok egészségügyi előírás, meg persze a félelem, hogy ki mikor produkál esetleg pozitív tesztet, ami lenullázhatja az egész munkáját.

Ennyi negatívum után azonban ne felejtsük el a legfontosabb pozitívumot sem: LESZ olimpia! És most tényleg ez a legnagyobb siker.

És most is, mindig: Ria, ria, Hungária!