Jól járt a futball a katari vb-vel?

De ez persze csak az én problémám, most inkább azon elmélkednék egyet – még a vb-döntő élményeinek hatása alatt ­–, hogy hogyan hathat ez a világbajnokság az egyetemes futballra, jól járt-e a futball ezzel a vb-vel.

Maradjunk csak az argentin–francia döntőnél. A meccsnek már vége, és a „ha”-val kezdődő mondatok értelmetlenségét ismerjük, de mégis: mi tett volna jobbat az egyetemes labdarúgásnak? Az, hogy egy „egyemberes” csapat nyert, vagy az lett-e volna a jobb, ha a komplettebb játékosállományú gárda győzött volna? Mert bármennyire is jár a taps a világbajnok argentinoknak, el kell ismerni, hogy ez a csapat Messi nélkül erősen átlagos lenne, talán még a csoportból való továbbjutás is gondot okozott volna neki. A franciák erejét viszont éppen az mutatja, hogy Benzema, Pogba, Kanté és a többiek elvesztése után is idáig jutottak. Az argentin siker éppen ezért kísértetiesen hasonlít az 1986-osra, amikor Diego Maradona mellett szinte egyetlen világklasszisa sem volt a világbajnoknak, de Maradona tudása és a köré épített, a keze (lába) alá dolgozó csapat elég volt az aranyhoz. A futball fejlődése szempontjából viszont hasznos-e ez az irány, ha egyetlen ember tudása hozza a sikert, vagy többet ért volna a sokkal kiegyensúlyozottabb franciák példája?

Ezekre a kérdésekre persze nincs egzakt válasz, és én sem tudnám határozottan megválaszolni őket, érdemes azonban kicsit rágódni rajtuk.

Az argentinok világbajnoki címének megítélését persze erősen meghatározza az, hogy Messinek ez volt az utolsó vb-je és ezzel gyűjtötte be az egyetlen hiányzó címét, amely tökéletessé teszi a karrierjét. Nagyon sokan szurkoltak azért, hogy ez összejöjjön neki, és a fenti kérdések után azt is felvethetjük: kifejezetten jót tehet a futballnak, hogy egy ilyen kaliberű játékos világbajnokként fejezheti be, mert hibátlan legendaként az egyetemes labdarúgás népszerűségét is jobban tudja növelni.

De akkor tegyük fel azt a nézőpontot is az asztalra, hogy az argentinok szemmel látható szenvedélye vagy a franciák gépiesebb futballja értékesebb-e a labdarúgás számára? Deschamps csapat már a négy évvel ezelőtti tornát is úgy nyerte meg, hogy tökéletesre minimalizálta a mérkőzésekbe fektetett energiát, és ez most sem változott. Nehéz elképzelni, hogy a francia játékosok ugyanúgy mind sírva fakadtak volna a meccs utáni interjúkban, mint az argentinok, ezek az érzelmek a dél-amerikaiakban sokkal jobban megvoltak. (Ami persze néha negatív jeleneteket is szült, lásd például a hollandok elleni negyeddöntőt.) De a futball globális népszerűségét ez az általános szenvedély is adja, tehát ez az argentin győzelem – és az azt követő érzelemdús ünneplés – jót tehet a futballnak.

No és persze maga a döntő a labdarúgás legjobb reklámja volt: más sportág nem tudna ilyen fordulatokat produkálni, és ilyen izgalmas finálé még a futball-világbajnokságokon is ritkán fordul elő. (Hogy ez volt-eminden idők legjobb vb-je, azon azért lehet majd vitatkozni. Nekem az a tapasztalatom, hogy minden szurkoló a saját fiatalkora vb-it tartja a legjobbnak, idősebb korában meg csak legyint, hogy bezzeg régen... Az én életemben az 1986-os vb volt az első, és önmagában az az élmény azóta is felülmúlhatatlan.)

A katariak biztosan örülnek annak, hogy ilyen izgalmasan alakult a vb végjátéka, hiszen nagyjából a torna utolsó időszakára terelődött csak el a szó a problémákról, és került előtérbe a játék. Mostanra már egyre jobban látszik, hogy Katarnak sikerült pozitív képet festenie magáról (ehhez hozzájárul a rendezés színvonala, amely általában pozitív véleményeket váltott ki), de persze a velük kapcsolatos negatívumokat soha nem fogják tudni teljesen eltüntetni. Hosszú távon viszont a kialakított infrastruktúra és az óriási PR-érték egyértelműen megalapozhatja Katar turizmusának jelentős fellendülését, Dubaj és a többi régióbeli rivális lekörözésével, márpedig ezzel a helyiek elérnék a legfőbb céljukat.

Az meg már csak hab a tortán, hogy a vb két legnagyobb sztárja, Messi és Mbappé egyaránt a katari tulajdonban lévő Paris Saint-Germain futballistája, növelve a médiaértéket a házigazdák számára.

A globális futball szempontjából az a nagy kérdés még, hogy hogyan fejlődik ezek után Katar és az egész arab térség labdarúgása. Tudnak ugyanúgy magasabb szintre lépni, és ezt a szintet tartósítani, mint az Egyesült Államok, Dél-Korea és Japán a saját hazai vb-ik után? Katar esetében erős fenntartásaim vannak ezzel kapcsolatban: a válogatott (le)szereplése a tornán minden volt, csak reményt keltő nem. Az arab világ azonban érezhetően óriási lökést kapott ezzel a vb-vel, akár a történelmet író Marokkóra, akár a többiekre gondolunk. (Ebből a szempontból jelképes, hogy a döntő két résztvevője egy-egy arab csapattól kapott ki a csoportmeccseken: Argentína Szaúd-Arábiától, Franciaország Tunéziától.) Számukra már önmagában az is érték, hogy ez a csapatok mind hazai pályán érezhették magukat,erősödött a pánarab gondolkodás, de a hosszú távú, USA–Korea–Japán szintű fejlődés csak akkor valósulhat meg, ha ezt a lendületet kihasználva a saját futballjukba is komolyan invesztálnak.

Erre a legnagyobb esélyt Szaúd-Arábiában és Marokkóban látom: a szaúdiaknál kétségkívül megvan a gazdasági potenciál és a megfelelő mennyiségű emberanyag is ehhez, Marokkó pedig már eddig is sokat fektetett a futballba, mind infrastruktúrába, mind a francia mintára létrehozott akadémiai rendszerbe. Ezek folytatása nélkül a mostani eredmények csak fellángolások maradnak. Külön érdemes megemlíteni a két ország eltérő stratégiáját: amíg Marokkó nemcsak az otthon nevelkedett játékosokat igyekszik az európai topbajnokságokba irányítani, hanem tudatosan keresi az Európában felnőtt futballisták között is a marokkói származásúakat, addig a szaúdiak még a legjobbjaikat is otthon tartják, ami egyértelműen gátolja a szakmai fejlődésüket.

Minden másra a jövő adja majd meg a választ. De előbb jön az év legszomorúbb napja...