Az NB I mint topliga

A küzdelmeket leginkább egy rövidpályás gyorskorcsolya-futamhoz tudnám hasonlítani, ahol egy kör alatt eshet vissza valaki vezető pozícióból utolsónak és fordítva: a magyar futballbajnokságban is néhány forduló alatt dobogóesélyesből kiesőjelölt lehet egy csapat és viszont. Jelenleg ez tudja az NB I-et leginkább izgalmassá és vonzóvá tenni, ezért érdemes nézni (már azoknak, akik nézik). A kiszámíthatatlanság a sportipar egyik fő értéke, és ebből a szempontból már az NB I is a legjobbak között van, mondhatni, „topliga”.

Mindez egyértelműen a 12 csapatos rendszernek és az MLSZ-en keresztül érkező központi bevételeknek, elsősorban a televíziós és a szerencsejáték-jogok után befolyó összegeknek köszönhető. (Hogy lássuk a nagyságrendeket: csak az MTVA most már nagyjából 10 milliárd forintot fizet évente a közvetítésekért, vagyis csapatonként több mint 800 milliót. Azt most hagyjuk, hogy ez piaci szempontból mennyire reális.) Ezek a bevételek jelentősen kiegyenlítettebbé tették az erőviszonyokat, sokkal közelebb vannak egymáshoz a klubok anyagi lehetőségei, mint korábban, miközben ez már régiós összehasonlításban is erősnek mondható gazdasági hátteret jelent a csapatoknak.

Meggyőződésem, hogy ez a kiszámíthatatlanság jelentős értéke az NB I-nek, különösen, ha az a cél, hogy növeljük a mérkőzések nézettségét, mind a helyszínen, mind a televízióban, márpedig ez egyértelmű célja kell, hogy legyen az MLSZ-nek és a csapatoknak is.

Azért hangsúlyozom értékként ezt a tulajdonságot, mert ez inkább negatív felhanggal szokott megjelenni a nyilatkozatokban: a csapatok inkább panaszkodnak arra, hogy milyen nyomás alatt vannak a játékosok, edzők, klubvezetők amiatt, hogy egy-két hét alatt a kiesőhelyekre kerülhetnek, és ez persze mindig jó kifogást jelent a hosszabb távú célok feláldozására, legyen szó a fiatalok beépítéséről vagy bármi másról.

Ha sarkosan akarok fogalmazni, akkor a csapatokra nehezedő nyomásra csak ennyit tudok mondani: kit érdekel?!

Minket, nézőket nem kell, hogy érdekeljen a játékosok, edzők lelki élete: őket azért fizetik (a hírek alapján egyre jobban), hogy minket szórakoztassanak. Ha elmegyek egy étterembe, nem az érdekel, hogy a szakácsnak mennyire kell sürögnie-forognia, hanem az, hogy minél jobb étel kerüljön az asztalomra. Az NB I egy termék, és mindenkinek az az érdeke, hogy a lehető legmagasabb színvonalú termék lehessen, ezt pedig éppen ez az öldöklő verseny biztosítja, amelyet most látunk. (Azzal kapcsolatban pedig komoly fenntartásaim vannak, hogy valóban ez akadályozna-e a fiatalok szerepeltetését, amint az sokan hangoztatják, errőlkorábbanmár írtam.)

Vannak természetesen a viszonylagos kiegyenlítettség mellett is kiemelkedő tendenciák. A Ferencváros bajnoki címe azért ennyire lefutott most már évek óta (bármennyire is látszik a csapaton a csökkent motiváltság), mert a központi bevételek mellé messze ők tudják a legtöbb saját, piaci bevételt tenni, egyrészt a szurkolótáborukra, másrészt – és egyre jobban – a nemzetközi kupaszereplésükre alapozva, ez pedig anyagilag és szakmailag is kiemeli őket az NB I-ből. Hasonló elven a Fehérvárnak is közvetlenül mögöttük kellene lennie; ez nem így van, erről is írtamkorábban, ez egyértelműen nem gazdasági, hanem szakmai kérdés.

Ugyanígy a Kecskemét és a Paks jó szereplése sem gazdasági, hanem szakmai okokra vezethető vissza. A Kecskemét egy abnormális csoda, amelyet csak a Leicester 2016-os angol bajnoki címéhez vagy Görögország 2004-es Európa-bajnoki diadalához lehet hasonlítani – olyan eredmények ezek, amelyek a futball nagyszerűségét, kiszámíthatatlanságát bizonyítják. Semmilyen más sportágban, különösen más csapatsportágban nem fordulhatna elő, hogy hosszú távon, egy egész versenysorozaton és egy egész szezonon keresztül, a játékosok képességeiből fakadó esélyeknek ellentmondóan ennyire jól szerepeljen egy csapat.

Ez sokszor felveti a kérdést, hogy a „magyar modell”, vagyis a magyar játékosokra alapozott szakmai munka mennyire lehet követendő út a többi csapat számára. Ellenpéldaként máris hozhatnánk a Vasast, ahol szintén csak magyar futballisták vannak (ráadásul valószínűleg magasabb fizetésekkel, mint Pakson vagy Kecskeméten), mégis tökutolsók és az egyetlen biztos kiesők, míg például a Kisvárda szintén nem kiemelkedő költségvetéssel, de elsősorban külföldiekre alapozva tudott tavaly élcsapattá válni.

Itt is az NB I gazdasági kiegyensúlyozottságának pozitív hatása látszik tehát: minél kiegyenlítettebb ugyanis a mezőny, annál nagyobb jelentősége van a szakmai munka apró finomságainak. A Bajnokok Ligájában óriási anyagi különbségek vannak, így szinte mindegy, mit csinálnak az edzők, mindenképpen az igazi topligák topcsapatai lesznek ott az élen a végén. Az NB I viszont a központi bevételekkel megteremti a lehetőséget arra, hogy az edzők nagyobb részt tudjanak hozzátenni a csapatuk szerepléséhez, függetlenül attól, hogy a játékosaik magyarok-e vagy légiósok.

Igaz persze az is, hogy most már a központi támogatások olyan mértéket érnek el, hogy ha nem 12, hanem mondjuk 16 részre kellene elosztani őket – vagyis felemelnénk az NB I létszámát –, akkor is jelentős összeg jutna már egy-egy csapatnak. Valamekkora hígulás azonban mindenképpen érezhető lenne, és önmagában a szélesebb mezőny jobban széthúzná a csapatokat, vagyis a mostani változatos, kiszámíthatatlan jellege biztosan megszűnne a bajnokságnak. Kár lenne érte.