Hosszú Katinka és az uszodaforradalom

Valahogy így érezheti magát a Magyar Úszószövetség elnöke, Gyárfás Tamás, amikor a legeredményesebb úszókegymás után adnak ki közleményeket, követve a harcot mársokkal korábban megkezdőHosszú Katinkát. Az idő fogja eldönteni, hogy ez csupán az úszók lázadozása-e vagy egy sportági forradalom kezdete, az azonban biztos, hogy ezt a problémaköteget már nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy minden rendben, mindent jól csinálunk – ennyi világklasszis sportoló egyszerre nem lehet hülye.egymás után adnak ki közleményeket, követve a harcot mársokkal korábban megkezdőHosszú Katinkát. Az idő fogja eldönteni, hogy ez csupán az úszók lázadozása-e vagy egy sportági forradalom kezdete, az azonban biztos, hogy ezt a problémaköteget már nem lehet azzal a szőnyeg alá söpörni, hogy minden rendben, mindent jól csinálunk – ennyi világklasszis sportoló egyszerre nem lehet hülye.

Miért pont az úszásban történik mindez?

Az eset nagyon jól mutatja a magyar úszósport gazdasági ereje és nemzetközi eredményessége között feszülő ellentétet.

Szögezzük le: ez a sportág nem piacképes, tisztán piaci bevételekből nem tudna megélni. Ez így volt mindig is – még akkor is, ha az Egyesült Államokban teljesen más az úszás piaci helyzete, ott az egyik legjobban eladható egyéni sportnak számít, amelynek kiemelkedő televíziós nézettsége miatt az amerikai tv-társaságok lelkiismeret-furdalás nélkül felforgatják bármelyik olimpia időbeosztását, lásd a késő esti döntőket Rióban és a délelőttieket Pekingben.

Magyarországon azonban a szövetségtől érkező, jellemzően állami forrásokból táplált támogatások jelentik a sportág finanszírozását, erre építhetnek a klubok és a versenyzők. Vagyis mindenki megszokhatta, hogy a szövetség adja a pénzt, és így a szövetség diktál.

Teljesen más ez a kapcsolati viszony, mint a csapatsportágakban, ahol lényegesen több valós bevételük van még a hazai kluboknak is, a külföldi egyesületekben játszó válogatottjaink pedig olyan összegeket keresnek, amelyek mellett a magyar szövetségek anyagilag nemigen tudnak hatni a sportolókra, ezért azoknak sokkal nagyobb a befolyásuk a viszonyokra. Arról nem is beszélve, hogy amíg egy külföldön játszó futballista vagy kézilabdázó pénzügyi szempontból „elvan" a válogatott nélkül is – lásd Huszti Szabolcs vagy korábban Nagy László esetét –, addig egy úszó számára az olimpia, vb, Eb jelenti a megélhetése alapját, oda viszont a magyar szövetségen keresztül vezet az út.

Akármilyen is tehát a magyar úszósport és a szövetség felépítése, akár jó, akár rossz, eddig úgy működött a rendszer, hogy az úszók úsznak, a vezetők vezetnek, és előbbiek nem dumálnak bele utóbbiak dolgába.

Ez okozza tehát a mostani eset lázadásjellegét: olyat látunk, amit korábban soha, az úszók immár beszélnek is.

Ehhez kellett természetesen Hosszú Katinka, az első olyan magyar sportoló, aki többé-kevésbé függetleníteni tudta magát ettől a rendszertől, mind anyagilag, mind szakmailag, így megteheti, hogy széttépjen egy szerződést, vagy éppen lemondásra szólítsa fel a szövetség elnökét.

Amikor Katinka tavaly tartott hasonló sajtótájékoztatókat ebben az ügyben, akkor úszótársai még jobbára csendben voltak, ami nem is meglepő: az olimpiai ciklus végén jártunk, mindenki Rióra koncentrált, és persze arra, hogy az életük versenyét jelentő olimpia előtt ne kerüljenek konfliktusba a szövetséggel. Ha viszont valamikor van helye és ideje a vitáknak, az éppen most van, egy olimpiai ciklus kezdetén – jelenleg persze a jövő évi budapesti világbajnokságot lehet kifogásként említeni, de ha csak azután állunk neki rendezni az ügyeket, akkor egy évet talán elvesztegetünk a rendelkezésre álló négyből. Arról nem is beszélve, hogy az állami finanszírozási rendszer átalakítása (a MOB helyettaz államtitkársághoz kerül visszaa végrehajtás) megint csak most nyújt lehetőséget az újratervezésre.

Így hát egyre többen hallatják a hangjukat, és bár mindenkinél mások kicsit a hangsúlyok, azt még – a szövetséggel ellentétben – egyetlen úszó sem mondta, hogy minden rendben van, és a szövetség a lehető legjobb körülményeket biztosítja.

Az ügyben nyilván óriási a szerepe Hosszú és edző-férje, Shane Tusup (egyszerre jó és rossz értelemben vett) agresszivitásának, hiszen biztosan van még több olyan hazai szakszövetség, ahol lenne mit kritizálni, de sehol nem áll senki ennyire határozottan ezekben a kérdésekben, hogy aztán mögé fel tudjanak sorakozni (kicsit azért a háta mögé elbújva) a többiek. Vagy ha mégis kiáll valaki, akkor az nem egy háromszoros olimpiai bajnok – mert Hosszúék érveit a riói eredmények legitimálják, ezért is lehet sokkal hatásosabb mindez most, mint volt tavaly év végén.

A magyar sport rendszerére talán az egyik legélesebb kritika, hogy az idei olimpia két legeredményesebb magyar versenyzője, Hosszú Katinka és Kozák Danuta egyaránt a saját férje irányításával, a rendszertől függetlenedve készült fel a játékokra, így szállítva az aranyérmek felét. (Ha Kozák esetében – nagy jóindulattal – csak az egyéni sikerét számoljuk.) Tökéletesnek tehát nem lehet látni a helyzetet, a sportba irányított, soha nem látott mennyiségű állami támogatások ellenére sem.

A vita helyett egyfajta BPR-ra, „business process reengineering"-re van szükség: a folyamatok teljes újratervezésére. A menedzsmenttudományokban így hívják azt, amikor nem azzal foglalkozunk, mi hogyan volt eddig, hanem helyette megpróbáljuk kitalálni, hogy milyen lenne ez ideális esetben. Break the china, azaz törjük össze a porcelánvázát, hogy egy teljesen újat alkothassunk helyette. Mindezt természetesen a szereplőknek közösen kell végrehajtaniuk. Óriási a felelősségük, hiszen nem egyszerűen csak az egyik legsikeresebb magyar sportágról van szó, hanem – ha szabad így megközelíteni – az egyik legtöbb közvetlen állami támogatást vonzóról is, amelyben éppen most folyik az utóbbi évek egyik legnagyobb egyedi sportberuházása a Dagály uszoda építésével.

Muszáj megtalálni a közös hangot.