Téliesítés – Deák Zsigmond publicisztikája

Egyrészt 176-151-174, másrészt 0-2-4. Találós kérdés is lehetne egy sportkvízben, hogy mit fednek ezek a számsorok. Nos, ha szabad a gazda, akkor elárulom: a nyári, illetve a téli olimpiákon szerzett eddigi magyar érmeket. A különbség szembetűnő, pedig mindkét évszak megtalálható hazánkban, csak épp a havas-jeges sportágak egy részének magas szintű űzéséről le kellett mondanunk az 1920-as trianoni diktátum után országunk területének kétharmada, egyben a megfelelő terepviszonyok elvesztésével együtt. (Adjátok vissza a hegyeimet! – ahogy Wass Albert írta 1949-es regényében, természetesen hiába.) Nem véletlenül mozogtunk tehát idegenként az 1924-ben Chamonix-ban elindult téli seregszemlék legtöbbjén, némi vigaszt legfeljebb az nyújthatott, hogy a földkerekség zöme szintén így van ezzel hó és hideg híján. Viszont mi a nyári játékokon kis méretünk ellenére nagyhatalomnak számítunk, a kontraszt tehát igen éles. Míg az osztrák sportriporterek a téli olimpiára edzették a hangszálaikat, hogy aztán gombóccal a torkukban kürtöljék világgá az ikszedik alpesisí-diadalukat, magyar kollégáik az uszodában, a kajak-kenu pályán, a pást vagy a szőnyeg mellett tették ugyanezt négyévente, más helyen és időben (időjárásban).

Eddig a műkorcsolya számított a mieink jeges mentsvárának, hiszen ebben a sportágban szereztük mind a hat érmünket: a Rotter Emília, Szollás László páros 1932-ben Lake Placidben és 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben bronzot, Kékessy Andrea és Király Ede 1948-ban St. Moritzban ezüstöt, Nagy Marianna és Nagy László 1952-ben Oslóban és 1956-ban Cortina d’Ampezzóban szintén bronzot, valamint a jégtáncos Regőczy Krisztina, Sallay András duó 1980-ban, újra Lake Placidben, ezüstöt. A téli olimpia valahogy mindig idegen, távoli eseménynek számított, amely ugyan folyamatosan növelte a nagyságrendjét, de a nyárival sosem vetekedhetett. Csak összehasonlításképpen: míg 2014-ben Szocsiban 88 nemzet mintegy háromezer versenyzője indult 15 sportág 98 számában, 2016-ban Rio de Janeiróban 207 nemzet több mint tízezer képviselője 28 sportág 306 számában.

A nagyságrendi különbség valószínűleg örökre megmarad, nekünk, magyaroknak különösen, de mintha kezdenénk „téliesíteni” magunkat, akár egy jól bevált balatoni nyaralót, mondván, használjuk ki a hideg szezont is. Köszönhető ez többek között annak a mintegy félmillió honfitársunknak, aki amatőrként rendszeresen hódol a sízés örömeinek, nekik máris kevésbé idegen a hangulat, a hőfok, a csapadék halmazállapota és a mozgásforma. Ugyanez elmondható a korcsolyázók tízezreire, a téli csapatsportok királyának számító jégkorong pedig csodaszerű hazai létesítmény-, eredmény- és népszerűségbeli fejlődést produkált az elmúlt évtizedekben. Ott még nem tartunk, ugye, hogy a hegyeinket visszakapjuk, de a Hargitáról sikerült egy havasi gyopárt szednünk Miklós Edit személyében, aki a magyar alpesi sízést feltette a sportág térképére. Csíkszeredai illetőségű klasszisunk szocsi hetedik helye s világkupás dobogós helyezése az Év sportolója-választáson szintén dobogót ért a számára, azóta is a média egyik kedvence, tavalyi súlyos sérülése utáni lábadozása, gyógyulása, visszatérése szinte a kamerák előtt zajlott.

Miklós Edittől mindenesetre az újrázás hatalmas bravúrnak számítana az egy hónap múlva kezdődő XXIII. téli olimpiai játékokon. A dél-koreai Pjongcsang kapcsán a világsajtó bulvárosabb része az észak-koreai atomveszélyt sulykolja ezerrel, persze már Riónál megszokhattuk, hogy a várható gondok részletes ecsetelése volt a kattintás- és olvasószám növelésének fő eszköze. Aztán mi történt? Egy nagyobb balhé volt az olimpia alatt a brazil metropoliszban, azt is a Ryan Lochte „vezette” kapatos amerikai úszók generálták, nem a helyi banditák (ahogy azt megpróbálták beállítani). Pjongcsang felett most tisztul az ég, az észak-koreai diktátor, Kim Dzsong Un újévi beszédében békülékeny hangot ütött meg, megint működik a félsziget országainak vezetősége közötti „forró drót”, két év szünet után tegnap újrakezdődtek a kétoldalú tárgyalások, s az észak-koreaiak kijelentették, ott lesznek a déli játékokon. 1988-ban Szöulban ez még meghiúsult, a részvételt lemondó Phenjanhoz csatlakozva a kubaiak, az etiópok és a nicaraguaiak is bojkottálták a három évtizeddel ezelőtti nyári csúcseseményt. Moszkva (1980) és Los Angeles (1984) világrendek közötti „ellenbojkottjait” követően azonban ezt a távolmaradást szinte már észre sem vettük, legfeljebb a ringben írta át az erőviszonyokat a karibiak hiánya.

Pjongcsangban nincs ring, s nagyon úgy néz ki, nem lesz bojkott sem, ami ráférne a megtépázott nimbuszú olimpiai mozgalomra. Mint ismert, a pályázók – Boston, Hamburg, Róma, Budapest – folyamatos visszalépésével a 2024-es és a 2028-as nyári játékok megrendezése Párizs és Los Angeles ölébe hullott, miközben a NOB gyakorlatilag lehúzta a vécén 2014-ben elfogadott reformprogramját, az Agenda 2020-at. A 2026-os téli seregszemle kapcsán az elmúlt hónapokban Tirolban, Graubündenben és Münchenben is népszavazáson utasították el a polgárok, hogy a régiójuk–Innsbruck, St. Moritz és a bajor főváros–kandidáljon.ThomasBach,a NOB német elnökepersze védi a mundér becsületét, mondván,a megváltozott körülmények között nem a minél több jelentkező, hanem a legjobb pályázó megtalálása a cél,de ez igazából csak játék a szavakkal, főképp, ha sorra fogynak az érdeklődők. Pjongcsang, Tokió, Peking – a következő három olimpiának Ázsia ad otthont, ami plasztikusan jelzi a nyugati ódzkodást, nem csodálkoznánk, ha a 2026-os téliötkarikás csúcseseménya 2019 szeptemberi döntésnél Kazahsztánban landolna. Arrafelé még van pénz, elhivatottság, biztonság, s az történik, amit az állami vezetőség akar.

Egyelőreazonban térjünk vissza 2018-ba:Pjongcsanglégvonalban több mint nyolcezer kilométerre fekszik Budapesttől, s az egyszeri magyar ember azt sem tudja, eszik-e vagy isszák. Egyébként eredendően nem város, hanem megye, mintegy negyvenezres lakossággal Dél-Korea északkeleti részén, Kangvon tartományban. A helyieken kívül akkor ismerte meg a világ, amikor pályázni kezdett a téli olimpia megrendezésére. A 2010-es és a 2014-es házigazdaságról egy-egy paraszthajszállal lemaradt, a 2018-ast viszont már az első fordulóban elvitte. S ez a település kerülhet a magyar sporttörténet arany oldalaira, főképp rövid pályás gyorskorcsolyázóink révén. A sportág 1992-ben Albertville-ben mutatkozott be az ötkarikás programban, a mieink hamar odakerültek az élbolyba, Huszár Erika 2006-os torinói negyedik helye 1500 méteren az eddigi legjobb eredmény, de a további két ötödik és két hatodik hely sem kutya.

Az idén pedig minden esély megvan az első éremre, sőt, az első aranyra! Emlékszem, három évvel ezelőtt hiába lett világbajnoki ezüstérmes Liu Shaolin Sándor, nem tudott az Év sportolója-választáson a top 10-es listára kerülni, most viszont már biztosan ott lesz a dobogón, jelezve saját maga mellett sportága hazai presztízsének növekedését. S nem egyedüli esélyes, öccse, Liu Shaoang (édesapjuk kínai, édesanyjuk magyar), valamint a női és a férfi váltó egyaránt a legjobbak közé száguldhat a szenzációs 2017-es eredmények alapján. Persze tudjuk, a jég igen csúszós, a bukások szervesen hozzátartoznak ehhez a sportághoz, így lehetett például olimpiai bajnok minden idők egyik legnagyobb meglepetéseként az ausztrál Steven Bradbury 2002-ben férfi 1000 méteren. Gyakorlatilag csak ő maradt állva a döntőben…

Furán hangzik, de igaz, hogy a magyar érem minden bizonytalanság ellenére szinte papírformának számítana. A mi Sanyink mindenesetre nem szívbajos, amikor legutóbbi interjújában szembesítettük vele, hogy pazar világkupa-szereplésének köszönhetően olimpiai esélyesnek tartják, azt válaszolta: „Nagyon helyes!” Nem az a célpesszimista hozzáállás, de ha ez kell a történelmi téli aranyhoz…