Antihős félcsőben – Berta Mihály publicisztikája

Megfigyelték, hogy minden valamirevaló olimpiai outsidernek E-vel kezdődik a keresztneve? Eddie, a sas, Eric, az angolna, most meg Elizabeth, aki a pjongcsangi akrobatika nélküli síakrobatikájával csatlakozott a nagy elődökhöz. Épp csak annyi hibádzik a teljes jogú tagságához, hogy még nincs állandó jelzője. Ha valaki netán népszavazást kezdeményezne névadási ügyben, a magam részéről az Elizabeth, az emut támogatnám – angolul és magyarul is e-vel kezdődik, és hát önerőből egyik sem tud a levegőbe emelkedni.

Persze lehet, hogy nem is volt azzal a két csúszással az égadta világon semmi gond, csak mi nem vagyunk elég képzettek ahhoz, mármint félcsőileg, hogy reálisan értékeljük az úgynevezett produkciót. Elsőre, de talán tizenhatodikra is úgy tetszhet, a háromszoros olimpiai bajnok snowboardos Shaun White és a mi síakrobatánk teljesítménye között épp annyi a különbség, mint Pázmány szőlőindaként tekergő, többszörösen összetett körmondatai és Tóth Elvira második C osztályos tanuló háromsoros iskolai fogalmazása között. A dolgozat szerzője ráadásul szentül hiszi, a tanító néni azért húzta alá három piros vonallal a rádió szót, mert véletlenül j-vel írta ly helyett. De mi van akkor, ha White az érett barokk stílus, Swaney lecsupaszított előadása ellenben maga a kiforrott minimalizmus, ő pedig egy léceken sikló Bret Easton Ellis? Pláne ha tudjuk, hogy az amerikai író is a Nullánál is kevesebb című munkájával szerzett magának világhírnevet. Egyébként meg legyünk hálásak Swaneynak, hisz amíg Magyarországon múlt vasárnap este az extrém sport feltétlen hívein kívül legfeljebb csak a vízvezeték- és villanyszerelők bólintottak viszonylag értelmes arccal, ha meghallották a félcső szót, addig másnap reggel lényegében még a dolmányos varjak is képesek voltak rögtönzött előadást tartani a bodobácsoknak a back-flip tökéletes kivitelezéséről.

Engedelmükkel itt most meg is állnánk, noha a Swaney Elizabethtel véletlenül ránk dobott irracionalitás-atombomba bőven kínálna még lehetőséget az (ön)pusztításra. De van itt még egy s más, amit érdemes lenne tisztázni.

Arról aligha érdemes vitát nyitni, miért volt végtelenül kínos Swaney téli olimpiai részvétele. A sportág, amelyben rajthoz állt, síakrobatika néven került be a magyar nyelvbe, jelezvén, hogy az ebben versenyző sportolók a síelés mellett valamiféle akrobatikus képességnek is a birtokában vannak. De nem Elizabeth – ő az akrobatikát pihentette. Így aztán hiába ment végig a pályán rontás nélkül (nem volt mit), az egész olyan volt, mintha a cirkuszi légtornászok a földre kihúzott madzagdarabon fogócskáznának. Vagy mint bármelyik zenei tehetségkutató első néhány adása, amelyben a majdani döntősök mellett ott virítanak azok a szerencsétlen botfülűek is, akik lehet, hogy javítanak a nézettségen, viszont holtbiztos, hogy csak a néző szégyenkezik – helyettük is.

Tudom, hogy Swaney Elizabeth nem kártyán nyerte az olimpiai bemutatkozás lehetőségét. Részt vett a kvalifikációhoz szükséges versenyeken, ezeken fel tudott mutatni valamiféle teljesítményt, és saját számláról (és adományokból) finanszírozta a hobbiját, nem terhelte vele a köz zsebét. Az alpesi síben mondjuk kevés, ha a tehetségtelenség szorgalommal párosul, ott senki sem kap formaruhát és olimpiai nyakbavalót pusztán azért, mert minden világkupaversenyen együtt felvonózott a többiekkel a rajtkapuig, de az egy tradicionális és populáris sportág. A síakrobatika félcső száma ellenben még gyerekcipőben totyog – kevés a hasonlóan magas tudású versenyző, az olimpián nem is indulhatnak akármennyien; ahhoz, hogy meglegyen a komolysághoz szükséges létszám, az indokoltnál szélesebbre kellett tárni a kaput. Így slisszolt be rajta az amerikai-magyar wannabe-akrobata is. És bár a pjongcsangi részvétele a vonatkozó előírások betartása mellett történt, vitathatatlan, hogy e szabályokat megalkotó szervezetek nem jártak el elég körültekintően abban, hogy kiszűrjék a hozzá hasonló képzetlen, de lelkes és a részvételt tényleg mindenáron akaró, ezért minden követ meg is mozgató szereplőket. Egyetértek azokkal, akik a magyar sportvezetők felelősségét is firtatják, azokét, akik anélkül asszisztáltak Swaney olimpiai álma megvalósulásához, hogy ténylegesen meggyőződtek volna a képességeiről, vagy a későbbi ismeretében tudtak, netán mertek volna visszavonulót fújni. És azokét is, akik azt gondolták, nem nagyobb kockázat a csapatba nevezni egy messziről jöttet, mint amennyit esetlegesen nyer a magyar sport azzal, ha büszkén tudatja a világgal, lám, nekünk ilyesvalakink is van. Mégis, úgy vélem, az, hogy Swaney Elizabeth nevetséges olimpiai szereplése megvalósulhatott, elsősorban Swaney Elizabeth felelőssége.

Kölcsey Ferenc írja unokaöccsének, Kálmánnak a Parainesisben: „Állhatatosság és makacsság úgy állanak egymás ellen, mint bátorság és vakmerőség. Valamint egyiket tisztelned: úgy a másikat megvetned illik.” Swaney Elizabeth okos, tájékozott, diplomás ember, de nyilván sosem találkozott ezekkel a mondatokkal, máskülönben talán belátta volna, hogy amit tesz, az nem a becsülendő és előrevivő kitartás, hanem a káros-szemellenzős makacsság. Csak hát elvárható-e a saját korlátainak fel- és beismerése olyantól, akit kizárólag a minél lehetetlenebb feladat mindenáron való teljesítése érdekel? Mintha nem is szabad akaratából, hanem valami rémisztő felsőbb utasítására cselekedne? És hát különféle sportokba belekóstolva, nem a rendszeres testmozgás, hanem kizárólag az olimpiai szereplés lázától fűtve próbálkozni a szükséges plusz teljes hiányában, mindegy is, milyen színekben, nem vall sem egészséges, sem a szakmáját tisztelő és becsülő felnőtt emberre. Márpedig azt tudjuk mindannyian, hogy az élsport jó ideje nem valami marcipánnal bevont torta, tejszínhabbal díszített gyümölcsdarabokkal a tetején, hanem szakma. Méghozzá nagyon nehéz és kemény szakma. Aki erre adja a fejét, az bizonyos, hogy gyerekkorától fogva mindennap beledöglik a munkába, noha ekkor csak kevesekről tudni, hogy egyáltalán érdemes-e nekik küzdeni és bízva bízni. Az élsportnak, akár a könyvkötészetnek vagy a kisnyúltenyésztésnek, megvannak a maga sajátosságai, szabályai és törvényszerűségei, örömet adó szépségei és gyomorforgató mocskai. A mostani élsport tökéletesen működtetett rendszer, pénzzel, paripával és fegyverrel, ahol holmi cipő nélkül olimpiai aranyat nyerő etióp futók egyszerűen nem jelenhetnek meg a rendszerben. Mint ahogy nem osztanak lapot a coubertini romantikának sem; a részvétel fontos, de a győzelem fontosabb, és csak nagyon, de nagyon ritka esetben lehetsz úgy is résztvevő, hogy közben esélyed sincs a győztes nyomába érned. És ezek a ritka esetek is csak úgy működnek, ha a szerencsés minden fogyatékossága és esetlensége ellenére a szívét, a lelkét, a tüdejét és ezenkívül a belét is kiteszi a pálya közepére. Ezért lehetett egyszeri hős a már emlegetett Eddie, a brit síugró vagy Eric, az egyenlítői-guineai úszó.

És éppen ezek hiánya miatt nem lehet hősként, de még csak büszkeséggel sem tekinteni Elizabethre. Swaney ugyanis nem vette figyelembe, sőt láthatóan nem is zavartatta magát amiatt, hogy nem illeszkedik ebbe a szakmai kritériumrendszerbe, sőt jelenléte legalább annyira kínos, mint egy szokásos augusztus eleji szerda estén valamelyik magyar futballklub edzőjének obskúrus magyarázkodását hallgatni az aktuális kupabúcsú okairól. Nem vette figyelembe azt sem, hogy korlátozott képességeivel nevetségessé teszi saját magát, részben az őt nevező országot, kitol a versenytársaival, de a képviselt sportágát is a komolyan vehetőség határa alá pöcköli. Így aztán hiába a megannyi megosztás, lájk, komment, cikk és videó, Swaney ötkarikás megítélése egy nagy mínuszjel, és ne legyenek kétségeink, hozzá hasonló olimpiai turista nem is lesz a 2022-es téli játékok síakrobatái között. Meg máshol sem. Mert a Nemzetközi Olimpiai Bizottság bizonyára érti és értékeli a viccet, de ha a saját hitelessége a tét, egészen biztos, hogy nem szereti.