Csók és könny – Berta Mihály publicisztikája

Stephen Hawking, a közelmúltban elhunyt fizikuszseni mindig arra törekedett, hogy az univerzum mibenlétéről alkotott teóriáit a nagyközönség számára is befogadhatóvá tegye, legyen szó akár a kvantumfizikáról, a húrelméletről vagy a fekete lyukakról. De akkor sem jött zavarba, ha a közvetlen kutatási területétől távol eső, olykor egészen „földhözragadt” kérdésekben kérték ki a véleményét. Ilyen volt az a négy évvel ezelőtti emlékezetes eset is, amikor Hawking egy brit fogadóiroda megbízásából kidolgozta az angol labdarúgó-válogatott sikeres szereplésének képletét a brazíliai világbajnokságra, ami valójában egy statisztikai összesítés feldolgozása volt, és bár érdekes adatokat tartalmazott (a piros mez, a 4-3-3-as felállás, az európai bíró, a 15 óra körüli meccskezdési időpont vagy az enyhe klíma növeli Anglia esélyeit), nyilvánvalóan nem tudta garantálni vele a háromoroszlánosok győzelmét. A brazíliai eredmények ismeretében, mondjuk, talán jobb lett volna, ha eleve csak a csoportból való továbbjutáshoz ad tippet Roy Hodgson kapitánynak.

Arra viszont még Hawking sem tudott volna képletet írni, hogy bizonyos sportolóknak miért sikerül minden szint azonnal, első próbálkozásra, míg mások ugyanolyan elszántsággal, legalább ugyanannyi befektetett munkával és hasonlóan kimagasló kvalitásokkal megáldva is csak a sokadik nekifutásra tudják megvalósítani (már ha egyáltalán sikerül nekik) a tervezett nagy célt. Van-e arra egyenlete a tudománynak, hogy a maga korában egyedülálló Balczó Andrásnak, noha az öttusa-világbajnokságokon ötször is győzött, miért nem sikerült 34 éves koráig egyéni olimpiai bajnoki címet nyernie, miközben a cseh snowboardozó Ester Ledecká 23 évesen úgy lett kétszeres ötkarikás aranyérmes, hogy fő számán kívül az alpesi sí szuper óriás-műlesiklását is megnyerte Pjongcsangban, noha abban inkább számított hobbikirándulónak, mint éremesélyesnek. Létezik-e bármiféle matematikai modell arra, miért alakult úgy Cseh László karrierje, hogy bár Magyarországon lassan két évtizede ott van közvetlenül a krém közepén, nemzetközi szinten pedig 2003 óta nincs olyan világverseny, amelyen ne nyerne érmet, az olimpiai győzelemre nem volt, nem lehetett reális esélye, mert oly korban élt e földön, amelyben egy bizonyos Michael Phelps is. És ezzel szemben, mondjuk, az ausztrál Steven Bradburynek miért sikerülhetett megnyernie az olimpiai egyéni első helyet rövid pályás gyorskorcsolyázásban olyan versenyen, amelynek a forgatókönyvét az élet helyett simán írhatta volna a Monty Python-csoportból ismert John Cleese is.

Aztán ha mégis sikerül a nagy célba érés, már senkit sem érdekel az egzakt tudomány, akkor ott csak boldogság van, megkönnyebbülés, mély sóhaj, annál is mélyebbről feltörő barbár üvöltés, összevissza cikázó gondolatok, csók meg könny. Éppen úgy, ahogy a német műkorcsolyázó Aljona Savchenkóval történt Pjongcsangban. Aki látta az idei olimpia párosdöntőjének végjátékát, aligha hagyhatta hidegen az a mennyiségű és minőségű érzelem, ami külső szemlélőként, a tv képernyőjén keresztül is szinte rázuhant az emberre. Savchenko és partnere, Bruno Massot csak ült a dobogós helyen álló versenyzőknek fenntartott váróban, leszegett fejjel zokogtak, és látszott, hogy egyszerűen képtelenek feldolgozni azt az érzelmi vihart, amely a lelkükben dúl. Savchenko fogta fel hamarabb, hogy amire egész életében talán minden másnál inkább vágyott, végre teljesült, ő ugrott fel elsőnek, ő csapott a levegőbe, belőle tört fel először az a bizonyos üvöltés, és ő adta az első puszit bajnoktársa arcára, aki ekkor is legfeljebb csak arra volt képes, hogy melegítőjének ujjával, mintha az egy autó ablaktörlője lenne, felitassa a szeméből patakzó könnyeket.

Aljona Savchenko mindent megtett azért, hogy ha csak egyszer is, de neki szóljon a himnusz egy olimpián, sőt a mindennél is többet tett meg. Mert azon túl, hogy a sikerért mindent elkövetett, folyamatosan meg kellett küzdenie az útját hol csak gallyként, hol súlyos fatörzsként keresztező akadályokkal. Aljona szovjetnek született 1984-ben, versenyezni ukránként kezdett el, és szülőhazája színeiben vett részt az első olimpiáján Salt Lake Cityben, Sztaniszlav Morozov oldalán. Akkor még nem volt esélyük a legjobb tízbe kerülésre sem, tizenötödikek lettek, örültek neki. A páros viszont a játékok után szétvált, Savchenko egy orosz partnerrel folytatta volna, Anton Nyimenkóval, csakhogy az ukrán szövetség nem támogatta a fiú Kijevbe költözését, így az együttműködésből nem lett semmi. Aljona csalódottságában Németországig ment, ahol előbb Robin Szolkowyval kezdett el együtt korcsolyázni, majd amikor kiderült, hogy a párosukban van potenciál, kész volt állampolgárságot váltani. Edzőnek a korábbi világbajnok Ingo Steuert nyerték meg maguknak, aki nagyon szép jövőt jósolt a kettősnek. Csak éppen a saját múltját nem tette tisztába, amiből, mint tudjuk, mindig csak baj származik.

Steuerről ugyanis nem sokkal a torinói olimpia előtt derült ki, hogy Stasi-ügynök volt, a Német Olimpiai Bizottság ennek ismeretében úgy döntött, nem járul hozzá, hogy ott legyen a 2006-os olimpián. Steuer bírósághoz fordult, amely neki adott igazat, az utolsó pillanatban mégis Savchenkóékkal tarthatott, de a páros addigra már olyan rossz idegi állapotba került, hogy az is csoda volt, hogy a hatodik helyet meg tudta szerezni. A folytatás? Az edző maradt, az eredmények pedig szépen sorjáztak: 2008 és 2014 között öt világbajnoki, négy Európa-bajnoki címet nyertek közösen, az öt karika viszont továbbra is blokkolta Aljonáékat. Vancouverben és Szocsiban is harmadikok lettek, Szolkowy ráadásul a 2014-es játékok előtt közölte, neki ez lesz az utolsó versenye, mert a jövőben edzőként szeretne érvényesülni. Savchenko viszont már Szocsiban, a sajtótájékoztatón kijelentette, folytatni fogja, még ha akkor és ott sejtelme sem volt róla, kivel.

Végül is gyorsan megtalálta új partnerét, bár nem tette vele egyszerűvé saját helyzetét. Mert Bruno Massot, akire a választása esett, francia állampolgár volt, ami a világversenyeken indulásukat nem hátráltatta ugyan, a közös olimpiai szereplésükhöz viszont Massot-nak részben hazát kellett váltania. Csakhogy a francia szövetség nem akarta erre áldását adni. Hosszú huzavona után 30 ezer euróért mégis engedélyezték, hogy Monsieur Massot Herr Massot is legyen. Ehhez persze az is kellett, hogy a korcsolyázó „átmenjen” a német állampolgársági vizsgán, ami három részből állt, és nem volt könnyű. A szóbeli vizsga és a kultúrtörténeti beszélgetés elsőre meglett neki, a nyelvtani írásbelin viszont kétszer is elhasalt, és csak tavaly novemberben, az utolsó próbálkozásra sikerült. Mehettek Dél-Koreába!

Pjongcsangban mégis úgy tetszett a rövid program után, hogy minden hiábavaló volt. Az irtózatosan sok közös munka, Savchenko sérülése, az edző- és koreográfusváltás, az ezekkel is együtt járó költözés és sok utazás, a fékezett habzású módra kapcsolt magánélet; a 34 éves Aljona és a nála öt évvel fiatalabb Bruno csak a negyedik helyen állt a kűr előtt, főképpen azért, mert a páros férfi tagja a tripla Salchowot elrontotta, egy fordulattal kevesebbet csinált meg, amiért súlyos levonás járt. Ám innen is volt út felfelé! Szabadkorcsolyázásuk frenetikusra sikerült, nem vállalták a legnehezebb elemeket, de amit megcsináltak, azt tökéletes színvonalon adták elő, meg aztán a gyakorlatukból sütött, hogy milyen nagy az összhang közöttük, és mivel a három előttük álló páros egyaránt rontott, a kevesebb ezúttal is többet ért; konkrétan olimpiai aranyat. Aljona Savchenko pedig fellélegezhetett. Azért is, mert annyi balszerencse és oly sok viszály után csak sikerült elérnie, amire hatéves kora óta vágyott, de főleg azért, mert így nem kell 2062-ig versenyszerűen korcsolyáznia. A legutóbbi játékok előtt ugyanis azt mondta, ha most sem nyer aranyat, kész csaknem nyolcvanéves koráig próbálkozni.

Arra viszont még Hawking sem tudott volna képletet írni, hogy bizonyos sportolóknak miért sikerül minden szint azonnal, első próbálkozásra, míg mások ugyanolyan elszántsággal, legalább ugyanannyi befektetett munkával és hasonlóan kimagasló kvalitásokkal megáldva is csak a sokadik nekifutásra tudják megvalósítani (már ha egyáltalán sikerül nekik) a tervezett nagy célt. Van-e arra egyenlete a tudománynak, hogy a maga korában egyedülálló Balczó Andrásnak, noha az öttusa-világbajnokságokon ötször is győzött, miért nem sikerült 34 éves koráig egyéni olimpiai bajnoki címet nyernie, miközben a cseh snowboardozó Ester Ledecká 23 évesen úgy lett kétszeres ötkarikás aranyérmes, hogy fő számán kívül az alpesi sí szuper óriás-műlesiklását is megnyerte Pjongcsangban, noha abban inkább számított hobbikirándulónak, mint éremesélyesnek. Létezik-e bármiféle matematikai modell arra, miért alakult úgy Cseh László karrierje, hogy bár Magyarországon lassan két évtizede ott van közvetlenül a krém közepén, nemzetközi szinten pedig 2003 óta nincs olyan világverseny, amelyen ne nyerne érmet, az olimpiai győzelemre nem volt, nem lehetett reális esélye, mert oly korban élt e földön, amelyben egy bizonyos Michael Phelps is. És ezzel szemben, mondjuk, az ausztrál Steven Bradburynek miért sikerülhetett megnyernie az olimpiai egyéni első helyet rövid pályás gyorskorcsolyázásban olyan versenyen, amelynek a forgatókönyvét az élet helyett simán írhatta volna a Monty Python-csoportból ismert John Cleese is.

Aztán ha mégis sikerül a nagy célba érés, már senkit sem érdekel az egzakt tudomány, akkor ott csak boldogság van, megkönnyebbülés, mély sóhaj, annál is mélyebbről feltörő barbár üvöltés, összevissza cikázó gondolatok, csók meg könny. Éppen úgy, ahogy a német műkorcsolyázó Aljona Savchenkóval történt Pjongcsangban. Aki látta az idei olimpia párosdöntőjének végjátékát, aligha hagyhatta hidegen az a mennyiségű és minőségű érzelem, ami külső szemlélőként, a tv képernyőjén keresztül is szinte rázuhant az emberre. Savchenko és partnere, Bruno Massot csak ült a dobogós helyen álló versenyzőknek fenntartott váróban, leszegett fejjel zokogtak, és látszott, hogy egyszerűen képtelenek feldolgozni azt az érzelmi vihart, amely a lelkükben dúl. Savchenko fogta fel hamarabb, hogy amire egész életében talán minden másnál inkább vágyott, végre teljesült, ő ugrott fel elsőnek, ő csapott a levegőbe, belőle tört fel először az a bizonyos üvöltés, és ő adta az első puszit bajnoktársa arcára, aki ekkor is legfeljebb csak arra volt képes, hogy melegítőjének ujjával, mintha az egy autó ablaktörlője lenne, felitassa a szeméből patakzó könnyeket.

Aljona Savchenko mindent megtett azért, hogy ha csak egyszer is, de neki szóljon a himnusz egy olimpián, sőt a mindennél is többet tett meg. Mert azon túl, hogy a sikerért mindent elkövetett, folyamatosan meg kellett küzdenie az útját hol csak gallyként, hol súlyos fatörzsként keresztező akadályokkal. Aljona szovjetnek született 1984-ben, versenyezni ukránként kezdett el, és szülőhazája színeiben vett részt az első olimpiáján Salt Lake Cityben, Sztaniszlav Morozov oldalán. Akkor még nem volt esélyük a legjobb tízbe kerülésre sem, tizenötödikek lettek, örültek neki. A páros viszont a játékok után szétvált, Savchenko egy orosz partnerrel folytatta volna, Anton Nyimenkóval, csakhogy az ukrán szövetség nem támogatta a fiú Kijevbe költözését, így az együttműködésből nem lett semmi. Aljona csalódottságában Németországig ment, ahol előbb Robin Szolkowyval kezdett el együtt korcsolyázni, majd amikor kiderült, hogy a párosukban van potenciál, kész volt állampolgárságot váltani. Edzőnek a korábbi világbajnok Ingo Steuert nyerték meg maguknak, aki nagyon szép jövőt jósolt a kettősnek. Csak éppen a saját múltját nem tette tisztába, amiből, mint tudjuk, mindig csak baj származik.

Steuerről ugyanis nem sokkal a torinói olimpia előtt derült ki, hogy Stasi-ügynök volt, a Német Olimpiai Bizottság ennek ismeretében úgy döntött, nem járul hozzá, hogy ott legyen a 2006-os olimpián. Steuer bírósághoz fordult, amely neki adott igazat, az utolsó pillanatban mégis Savchenkóékkal tarthatott, de a páros addigra már olyan rossz idegi állapotba került, hogy az is csoda volt, hogy a hatodik helyet meg tudta szerezni. A folytatás? Az edző maradt, az eredmények pedig szépen sorjáztak: 2008 és 2014 között öt világbajnoki, négy Európa-bajnoki címet nyertek közösen, az öt karika viszont továbbra is blokkolta Aljonáékat. Vancouverben és Szocsiban is harmadikok lettek, Szolkowy ráadásul a 2014-es játékok előtt közölte, neki ez lesz az utolsó versenye, mert a jövőben edzőként szeretne érvényesülni. Savchenko viszont már Szocsiban, a sajtótájékoztatón kijelentette, folytatni fogja, még ha akkor és ott sejtelme sem volt róla, kivel.

Végül is gyorsan megtalálta új partnerét, bár nem tette vele egyszerűvé saját helyzetét. Mert Bruno Massot, akire a választása esett, francia állampolgár volt, ami a világversenyeken indulásukat nem hátráltatta ugyan, a közös olimpiai szereplésükhöz viszont Massot-nak részben hazát kellett váltania. Csakhogy a francia szövetség nem akarta erre áldását adni. Hosszú huzavona után 30 ezer euróért mégis engedélyezték, hogy Monsieur Massot Herr Massot is legyen. Ehhez persze az is kellett, hogy a korcsolyázó „átmenjen” a német állampolgársági vizsgán, ami három részből állt, és nem volt könnyű. A szóbeli vizsga és a kultúrtörténeti beszélgetés elsőre meglett neki, a nyelvtani írásbelin viszont kétszer is elhasalt, és csak tavaly novemberben, az utolsó próbálkozásra sikerült. Mehettek Dél-Koreába!

Pjongcsangban mégis úgy tetszett a rövid program után, hogy minden hiábavaló volt. Az irtózatosan sok közös munka, Savchenko sérülése, az edző- és koreográfusváltás, az ezekkel is együtt járó költözés és sok utazás, a fékezett habzású módra kapcsolt magánélet; a 34 éves Aljona és a nála öt évvel fiatalabb Bruno csak a negyedik helyen állt a kűr előtt, főképpen azért, mert a páros férfi tagja a tripla Salchowot elrontotta, egy fordulattal kevesebbet csinált meg, amiért súlyos levonás járt. Ám innen is volt út felfelé! Szabadkorcsolyázásuk frenetikusra sikerült, nem vállalták a legnehezebb elemeket, de amit megcsináltak, azt tökéletes színvonalon adták elő, meg aztán a gyakorlatukból sütött, hogy milyen nagy az összhang közöttük, és mivel a három előttük álló páros egyaránt rontott, a kevesebb ezúttal is többet ért; konkrétan olimpiai aranyat. Aljona Savchenko pedig fellélegezhetett. Azért is, mert annyi balszerencse és oly sok viszály után csak sikerült elérnie, amire hatéves kora óta vágyott, de főleg azért, mert így nem kell 2062-ig versenyszerűen korcsolyáznia. A legutóbbi játékok előtt ugyanis azt mondta, ha most sem nyer aranyat, kész csaknem nyolcvanéves koráig próbálkozni.