Békét neked, Matti! – N. Pál József publicisztikája

Ha a Normafa közelében lévő, már harminc esztendeje is romos tákolmányra vetett pillantást nem számítom, síugrósáncot egyet láttam közelről – ám az nem akármelyik volt, s hogy láthattam, annak örülni fogok egész életemben.

2007 áprilisa és júniusa közt a jyväskyläi egyetem hungarológiai tanszékén vendégeskedtem, s mentorom, Tuomo Lahdelma megnyugvásomra a sportnak is kedvelője volt. E Helsinkitől 300 kilométerre, gyönyörű környezetben fekvő egyetemváros lakójaként a környéket is bejárhattam valamennyire, de egy dolgot külön kértem vendéglátómtól. A kollégium udvaráról, ahol laktam, a város szélén – tőlem néhány kilométerre – húzódó hegy tetején magasodó síugrósáncra láttam, azt vágytam megnézni közelről.

Felmentünk autóval, s az élményt sosem felejtem el. A szaknyelven asztalnak nevezett sáncrész tövében ácsorogva néztem lefelé, s isten bizony, elfogott a szédülés. Látni a tátongó mélységet, a zuhanóan meredek dombot, meg a tőlem úgy százötven-kétszáz méterre lévő érkező-kisikló helyet ijesztő volt nekem. S amikor a sánc fölöttem tornyosult részét is hozzávettem ehhez – oda nem mentünk föl –, kicsúszott a számon: Jézus Mária! Nem normális, aki leugrik innen! Az utóbbi szavakat csak gondoltam alighanem, de ifjabb korom téli olimpiái, négysáncversenyei végigfutottak bennem. Csodáltam a síugrást, meg a ritkán látott, akkor még 200 méter alatti eredményeket hozó sírepülést, imádtam a mérhető eredményeket, de hogy a tévé „csal” a látvány lényegére nézvést, s hogy miről is van szó valójában, csak ekkor, a sáncot közelről látva érezhettem át.

Főleg, amikor Tuomo – a jyväskyläi őslakos – mesélni kezdett. Arról, hogy Matti Nykänen, a síugrás idolja – a szóbeszéd szerint – itt, erről a sáncról ugrált le tíz vagy tizenkét évesen! Igaz-e a történet, nem tudom, Tuomo se tudta, de – mondta is tán – Nykänenről minden hihetetlen história elképzelhető. Azt, hogy a '63-ban született Matti égetnivalóan rossz, alig kezelhető, az iskola mellé járó, folyvást a sánc körül ólálkodó kölyök hírében állt, határozottan állította, s hiszem ma már, nem is tévedhetett nagyot.
Arra, hogy e sport történetének egyik (ha nem „a”) legnagyobb alakja Jyväskyläben született, élt, csak az utazásra készülve figyeltem föl persze, s bár a '84-es és a '88-as olimpián meg egyéb versenyeken láttam őt, sosem gondoltam, hogy így, szinte érinthető élményközelségben „találkozom” egyszer majd vele.

Több minden szólt róla szülővárosában. Buszmegállókat láttam, ahol az oldalfalra krétával írták föl a nevét valamikor, mesélték, hogy ma – 2007-ben – is a városban él talán, meg hogy sok-sok a botrány körülötte. Megdöbbenve hallottam, hogy megtébolyodott szinte, hogy kést hord magánál állandóan, hogy barátját, feleségét is megszúrta, hogy iszik, mint a kefekötő, s hogy többször ült börtönben. Mintha a megfordíthatatlan sorsról, egy kiszámítható vég esélyéről beszéltek volna frissen szerzett finn és Finnországban élő magyar barátaim akkor nekem.

Most, hogy halálának híre ért – rám jellemző, hogy napokkal a történés után –, csak a fejem tudom lehajtani. Mert kell, hogy legyen e deszkavékony, versenyzőként ötvennégy kilós, de káprázatos képességgel bíró gyerek – nézzék a felvételt, ahogy szökell, ugrál, kivételes ruganyosságról tanúskodva – életének tanulsága számunkra is! Lehet, békétlenségre, lobbanékonyságra hajlamosító géneket örökölt, ezt nem tudom, de hogy a reá zuhant sikert ('82-ben világbajnok, '84-ben olimpiai bajnok lett alig 19-21 évesen) nehéz volt elviselnie, abban biztos vagyok. Vélem, nem a ló szaladt el vele, ahogy bulvárék állítják, hanem a reá (reánk) tört új világ csábos könyörtelensége teljesedett be rajta is. Nem tudta a helyzetet (a felfokozott érdeklődést) kezelni, ez is igaz lehet, ám a folyamat törvényére is vetnék egy pillantást legalább. Nykänen, a nyughatatlan zseni a kilencvenes évektől elhatalmasodott (korábban is érzékelhető) állapot következményének lett az áldozata alighanem. Annak a viszonyrendszernek, amelyben a siker parancsa az egyetlen mérce, s amelyre nem készítette fel senki. Őt, aki utánozhatatlan volt a sáncon, ám semmi máshoz nem értett igazán.

Amikor három aranyat nyert Calgaryban – szóval mindent, s ez egyedi azóta is – egy sporttörténeti fordulónak voltunk az előestéjén éppen. Annak, ahol a hősnek (mert őt annak akarta tudni a népe még) sztárrá kellett válnia végképp, s – bár a látszat mást sugallt – épp e fordulatnak nem tudott megfelelni. Pontosabban: mert nem akadt, aki e fordulat törvényére megtanította volna idejekorán, a sztárság leggyarlóbb formáit vette fel. Pályáját 1991-ben befejezte, s sztár akart maradni úgy, ahogy annak maradni nem lehet.

Énekelni kezdett például, „erősen közepes” előadói képességgel, kapcsolatból kapcsolatba, házasságból házasságba esett, csak a lelke békéjét, ami ott a sánc tetején óvta, azt nem találta meg többé soha. Mert kivételes volt, hitte, bármit megtehet, s szangvinikus természetétől vezérelve tette, amit ösztönei diktáltak neki. Válságba jutott, s mert túlfűtöttséggel verte meg a sors (se vége, se hossza az erre utaló beköpéseinek), sztriptíztáncosként is föllépett néhanap, szextelefonos szolgálatot adott, s csúszott immár egy másik lejtőn lefelé megállíthatatlanul.

Negyedik – és ötödik, hisz Mervi Tapolát, a nála évtizeddel idősebb milliomos hölgyet kétszer vette el – felesége megnyugvást hozhatott volna neki, ám pusztító, önpusztító indulataitól szabadulni nem tudott. Maradt a finnek bukott hőse, mások szerint egy sportág s egy nép szégyene, akit jobb elfelejteni.

Halála megdöbbenést hozott mégis, ezt állítani merem.

Tuomo Lahdelma kérdezte tőlem: Tudod, miért jók a finn síugrók és autóversenyzők? Azért, mert a finn egyszerre félszeg és vakmerően hülye, s ha bekattan, a normális félelmet nem ismeri. Lesz, ami lesz, megy, mint a kilőtt ágyúgolyó. Így van-e, nem tudom. Azt láttam, hogy a finn ember fegyelmezetten dolgozik, aztán szombat-vasárnap úgy be tud rúgni, mint az albán szamár, hogy hétfőtől, kisangyalként szinte, újra dolgozni kezdjen. Matti naptárában – mert a síugráson kívül semmihez sem értett, így „dolgozni” sem tudott – mindig hétvége maradt!

Van mondás, amely szerint a síugróban az a furcsa, ha nincs benne furcsa. Eleve „lökött”, s ez a közhely Nykänen életét is letakarja valamiképp. Igen, „helyből” nem volt normális, ahogy – szerintem – senki sem az, aki leugrik onnan, ahonnét lenéztem akkor én.

Sorsához tartozik még valami. Legsikeresebb olimpiájának (másik) emlékezetes pillanata szintén egy síugrónak, a brit Michael Edwardsnak, a mindkét számban tökutolsó „sasnak” lett köszönhető.

Akárcsak Nykänenre, reá is mindenki emlékezik.

Róla film is készült – Eddie, a sas a címe –, s van egy jelenet benne. Fikció, gondolom – ahogy a film számos részlete az –, de tanulságosnak tetszik. A zseni és a „lúzer” egymás mellé kerülnek a felvonóban, ami a nagysáncra repíti őket. Ha nem lennék ugró, egész nap innék és dugnék (!), jegyzi meg Nykänen. A mámorról szól, meg arról, ha mindent bele tud adni, nem érdekli, ha nyer, ha veszít, s álmát – az olimpiai ugrás lehetőségét – éppen megélő „ügyetlen” lelket vele egy sorba tartozónak fogadja el. Mondja, s ujjaival mutatja is: te és én egyformák vagyunk, mint az egy óra és a tizenegy óra, sokkal közelebb vagyunk egymáshoz, mint bárki máshoz! Fikció ide vagy oda, súlyos ez a mondat. Ott áll az elviselhetetlen, zűrös életű, a sportág történetének „legnagyobb”, meg a senkinek sem ártóan jámbor, „legkisebb” ugrója egymás mellett, egyazon életérzés bűvöletében, repülve föl a tetőre, ahonnét le kell ugraniuk. A robbanva felszabaduló örömre, s nyomában a lélek békéjére vágynak mind a ketten!

S ugranak, így az egyik, úgy a másik, a sport, a csoda üzeneteként.

Sírod legyen neked a béke, Matti!