Az első hó – Csinta Samu publicisztikája

Alig három hónapos kislányommal együtt nézzük az ablakból a behavazott tájat. Gyönyörű az Avas vidéke, plusz az érzés, miszerint némi empátiával egyszerre három országba látni bele, hiszen ez Romániának az a csücske, ahol a száz esztendeje összeeszkábált ország gyakorlatilag összeér Ukrajnával és Magyarországgal. Az idei első hó november utolsó napjaiban érkezett, kiadós havazás tette másfél napra egységesen fehérré a tájat. Mutogatom Annának a patyolat hegyoldalakat, félig magamban mondom neki, milyen élvezeteket rejtegetnek ezek a lankák, ha nekilódul az ember sítalpakon, szánkón. Ő mindentudóan gőgicsél, közben nagyokat visongat, mintegy visszaigazolva, hogy érteni, de legalábbis érezni véli az apja meséjét. És ez most elég is, közös életünk első havazása bőséges nyersanyagot szolgáltat néhány percnyi bámészkodáshoz, párás lélegzetű séták örök emlékéhez.

Nekem mindig is az első hó számított a tél hivatalos „megnyitójának.” Hiába csattogtak már augusztus végén a sílécek az ausztriai gleccserpályákon vagy az argentínai lejtőkön, az igazi tél akkor érkezett meg, amikor legalább Hargitafürdőn fehérbe burkolóztak a hegyek. A profi sportolók lábában persze novemberre már kilométerezrek gyűlnek össze, hiszen legtöbbjüknek legalább egy hónapja tart már a fehér cirkusz április-májusig tartó turnéja. De a téli sportok valamelyikének ilyen-olyan szinten hódoló amatőrök is egyre több este ülnek össze ilyentájt, hogy idejében eldöntsék, hová is mennek legalább egy hétre síelni. A hazai csúszkálásokat leszámítva, amelyek felkészülésre, majd levezetésre jók lehetnek, de a szezon nagy részére azért meglehetősen rizikósak. Lásd: a globális felmelegedés és sznobizmus együttes hatása.

Itt most kötelező módon a koronavírus-járvány mindent felülíró hatásának kellene következnie, ha nem unnánk már nagyon a témát az olvasóval együtt. Még akkor is, ha cseppet sem vagyunk vírustagadók. Miközben az alpesi sízők idei világkupa-sorozatát nézők nélkül rendezik, a svájci síparadicsomok idei nyitási tervei hallatán úgy tapadtam nemrég a rádióra, hogy azon kaptam magam, szinte drukkolok az ottani vállalkozók sikereiért. Mert hát maximális mértékben osztom a nézetet, miszerint a hegyoldalon való szétszóródás minimálisra csökkenti a járványveszélyt.

A hüttéket persze az idén el kell kerülni. A korai kőkorszakból származó, sílécet használó embereket megjelenítő barlang-, illetve sziklarajzokon sem látni forraltborozó figurákat. Persze tisztában vagyok vele, hogy a hó és jég borította területeken elsősorban a mindennapi létfenntartáshoz kellettek ezek a csúszó közlekedési eszközök, de abban is szinte biztos vagyok, hogy az emberbe kódolt versenyszellem meglehetősen hamar kitermelte az első viadalokat is. Hiszen azt sem tudhatjuk biztosan, hogy a hozzávetőlegesen tízezer esztendővel ezelőttire becsült kínai rajzok munkába siető síelő alakot ábrázolnak-e, vagy egy küzdelem résztvevőjét. A svájci, skandináviai vagy oroszországi leletek alapján a világ legöregebb korcsolyáit nagyjából 3000 évesre taksálhatjuk, amihez képest az első hollandiai versenyről tanúskodó híradás 1676-os datálása történelmi léptékben mérve szinte szót sem érdemel. Ha azonban a fejlődési ütemet nem az okostelefonok ritmusához viszonyítjuk, már helyükre is kerültek a dolgok.

A síléceknek nem feltétlenül sportcélú, de rendeltetésszerű használatára még korábbról ismerünk eseteket: a modern Svédország megalapítójaként, a svéd nép felszabadítójaként tekintett I. Gusztáv (Gustav Vasa) 1521-ben sítalpakon menekült Norvégiába az országot uralmuk alatt tartó dánok elől. A Vasaloppet néven ma már világhírű össznépi sífutással e sajátos símaratoni emléke előtt adózik az utókor. Maga a sí is norvég szó, eredetileg fahasábot, átvitt értelemben hótalpat, hókorcsolyát jelent. Ha azt is hozzáteszem, hogy az északi népek sítalpakon érkező istenségként képzelték el mitikus ősatyjukat, Nort, a kizárólag Észak-Európában ismert férfi síistenséget, „kollégája” Ull pedig nyolcvannál is több földrajzi hely névadója Norvégiában, közben kereszt- és családnévvé is nemesült, nos, akkor még kevésbé meglepők a fejlemények.

A magyar történelmet másfajta eszközöket alkalmazó be- és kirohanások tarkítják. Egy kis fantáziával azonban nyugodtan elképzelhetjük, amint 1458. január 24-én a budai és pesti polgárok – na jó, talán a nyugtalanabb sihederek, de hát amúgy is legendával van dolgunk – a Duna jegén ide-oda csúszkálva várták a pillanatot, amikor királlyá kiálthatják ki a tizenöt, más számítások szerint tizenhét éves Mátyást.

Innen már csak apró ugrás az időben, amikor a Hercules című lap 1884. decemberi számában immár sport-, illetve szabadidős foglalatosságként vetődött fel a síelés. „A németek jégcipőnek nevezik, a norvégok sínek. Itt a parasztok és városiak, ifjak, öregek egyaránt mívelik... Hazánkban e sport teljesen ismeretlen, pedig a Kárpátokban hónapokon át lehetne űzni e kitűnő sportot, mely éppoly mulattató, mint egészséges” – így a hajdani kolléga. Importálták hát a síoktatókat, azokban az években norvég sízők tanították Közép-Európát a kezdetben a Norvégiából hozatott léceken való biztonságos csúszásra, majd a todtnaui Faller Kefegyár termékeinek mintájára elkezdődött a sporteszközök gyártása is.

A téli sportágak magyarországi indulását, illetve későbbi történetét méltatlan lenne hasonló módon gyufás skatulyába gyömöszölve felidézni, főleg, hogy a trianoni csonkítás gyakorlatilag valamennyi addig használatos síterepétől megfosztotta az országot. Akárcsak a gyökerek jelentős részétől, hiszen elsőként például Hangay Oktávról, a kolozsvári Kereskedelmi Akadémia tanáráról vált köztudomásúvá 1890-ben, hogy síelt valahol Kolozsvár környékén. Úttörő jellegű csúszkálása mellett kiváló turistaszakíró és szervező is volt, az Erdélyi Kárpát Egyesület választmányi tagja, az erdélyi diákturistaság intézményének bevezetője. De az első katonai síosztagok megszervezésére is a később elcsatolt területeken került sor Palkovics József honvéd­ezredes révén 1891 telén Besztercebányán. 1895-ben megalakult az első magyar síegyesület, a Kolozsvári Ski Klub, az első magyar síversenyt mégis Szabadka és Újvidék között rendezték 1896 januárjában, az évtized második felében pedig hatalmas lépésekben fogott neki a magas-tátrai síelés elterjesztésének Tátralomnicon idősebb dr. Szontagh Miklós, Újtátrafüred alapítója. És miután a Nemzeti Sport 1907-ben állandó sírovatot indított, a Magyar Turista Egyesület Egyetemi Szakosztálya 1908 januárjában meg is rendezte a Dorog és Csolnok közötti sífutóversenyt.

Azt már csak erős szívfájdalommal vehette tudomásul a nemzet, hogy a Gyergyószentmiklóshoz közeli Tekerőpatakon az 1930-as években élénk síélet kezdődött, és vált a település a romániai sífutás és síugrás egyik bölcsőjévé. A Kútfő völgyében épített hetvenméteres, egyedülálló faszerkezetű síugrósánc Románia legnagyobb ilyen jellegű létesítménye. A harmincméteres ugrósáncelőd felavatásán induló 24 résztvevőből tízen székelyharisnyás tekerőpataki legények voltak. Léceik a helybéli Tatár Ferenc asztalos kertjéből kivágott kőrisfából készültek, valamennyi a mester saját alkotása.

A meglehetősen lepattant állapotban lévő, saját reneszánszára váró létesítménynek sohasem vehette hasznát a magyar sportélet, mint ahogy Borsafüred, a magyar Garmisch-Partenkirchen gyönyörű álmának is hamar véget vetett a háború, illetve az azt követő visszarendeződés. Csak a hóborította, szikrázó hegyek változatlanok. És a reményeink, amelyeket félig gondolatban mondunk el, ha odakinn borzongató szépséggel hull az első hó.