Amatőr rés a pajzson – Bobory Balázs publicisztikája

Szinte minden olimpiának megvannak a szerethető egyéniségei, a semmiből felbukkanó hősei, azok a szereplők, akikkel egy szempillantás alatt azonosulni tud az egyszeri szurkoló, aki csak televízión látott ötkarikás játékokat, de csodálja a versenyzőket, és szívesen bújna valamelyikük bőrébe.
Szinte minden olimpiának megvannak a szerethető egyéniségei, a semmiből felbukkanó hősei, azok a szereplők, akikkel egy szempillantás alatt azonosulni tud az egyszeri szurkoló, aki csak televízión látott ötkarikás játékokat, de csodálja a versenyzőket, és szívesen bújna valamelyikük bőrébe.

Eddie-ről, a sasról szinte mindenki hallott. A Michael Edwards néven anyakönyvezett brit sportolónak nagy álma volt, hogy eljusson egy téli olimpiára, de lesiklásban 1984-ben lemaradt Szarajevóról, és átnyergelt a síugrásra, mert ebben a számban nem volt ellenfele brit színekben. Állandó anyagi gondjai ellenére az Egyesült Államokban önerőből készült fel, súlya kilenc kilóval nyomott többet, mint a második legnehezebb síugróé, és nyilván szódásüveg vastagságú szemüvege sem segítette a kiteljesedésben. Ő mégis megcsinálta, sikerült kvalifikálnia magát Calgaryba. Az 1988-as játékokon brit csúcsokat ugrált normál és nagysáncon is, persze mindkettő csak arra volt elég, hogy tök utolsó legyen a mezőnyben. Ennek ellenére népszerűsége ma is töretlen, csodás történetéről film készült.

Ugyancsak téli olimpiához és Calgaryhoz kapcsolódik az első jamaicai bobcsapat rózsaszínre festett, a valóságtól alaposan elrugaszkodott film által megismert története. A nyári játékokon népszerűvé vált hihetetlen történetek közül az egyenlítő-guineai Eric Moussambanié juthat egyből a nagyközönség eszébe, aki Eric, az angolna néven vonult be a történelembe a 2000-es játékok után. Ő volt az, aki 100 méter gyorson konkrétan majdnem belefulladt a vízbe, és mint kiderült, korábban sohasem úszott ötvenes medencében, egy szálloda pancsolójában készült fel az olimpiára, ahová szabadkártyával utazhatott.

Még szerencse, hogy a lelkes, de tehetséggel nem kellően felvértezett amatőrök mellett vannak olyanok, akik úgy képesek kimagasló teljesítményre, hogy a sport mellett – megélhetésük érdekében – a civil pályán is helyt kell állniuk. Pekingben ezekben a napokban egy 22 éves hölgyre figyelt fel a világ, aki nagyon csinos, kitartó és szorgalmas – gyümölcse aranyérem lett. Az olasz Stefania Constantini curlingben, a vegyes párosok viadalában lett első, oldalán Amos Mosanerrel. Az eredmény nemcsak azért kimagasló, mert a duónak nem volt korábban kiemelkedő eredménye, a kalapemelés azért is jár, mert mindketten dolgoznak a sport mellett. Constantini nyolcévesen szeretett bele a curlingbe, egész életében arról álmodott, hogy a legjobb lesz, és aranyérmeket nyer, de nyilván megélni nem tudott belőle, ezért könyvelőként diplomázott. Utána azért egy évig csak a sportra koncentrált, de végül el kellett helyezkednie, jelenleg az észak-olaszországi alpesi kisvárosban, Cortina d'Ampezzóban egy ruhaboltban értékesítő. Az olimpiára úgy készült, hogy a műszak előtt kora reggel, majd utána, késő délután edzett, míg társa, Mosaner egy borpincészet dolgozójaként áldozta szinte minden egyéb idejét a curlingre. A jutalom 11 mérkőzésből 11 győzelem és olimpiai aranyérem lett. Constantini abban bízik most, hogy eredményük felhívja az olaszok figyelmét a sportágra, erre azért is lenne nagy szükség, mert 2026-ban Olaszországban, éppen Cortina d'Ampezzóban rendezik a következő téli játékokat.

Persze az olasz páros esete olyan ritka a profi sport világában, mint a fehér holló. Nem akarom megbántani a curling szerelmeseit, de nagyon kevés olyan sportág van még az olimpiai mozgalom keretein belül is, amelyben amatőr vagy félprofi versenyzők sikert arathatnak. A sportolók felkészítése tudományos szintre jutott, minden mérhető, az értékek szerint állítják be az edzések mennyiségét, intenzitását, a pihenőidőket, a regenerálódásra szánt időmennyiséget és az étkezést is. Percek, másodpercek, tizedek múlnak a szakembereken, illetve a versenyzők fegyelmezettségén, elhivatottságán. A legtöbb sportágban pedig akkora a küzdelem, hogy minden apró gikszer, mulasztás tönkretehet egy teljes felkészülést, értelemszerűen utána a viadalt is.

Egyszeri csodák persze mindig lesznek. Sajnos mi is voltunk elszenvedői előre lenézett ellenfelek heroikus teljesítményének. Főleg labdarúgóinknak jutott ki a jóból, akik a 90-es években Izlandon többször is pórul jártak, az akkor még a magyar sportköznyelvben bálnavadászoknak aposztrofált szigetországiak kellemetlen stílusukkal, kemény, harcos, fegyelmezett játékukkal leszabták a nagy mellényt a mieinkről. Arról is ismerünk szurkolói legendákat, amikor a magyar válogatott 2017 júniusában 1–0-s vereséget szenvedett Andorrától, és a hazaiak egyik játékosát vélték felfedezni a drukkerek a nekik szálláshelyet adó hotel recepciójában a kijelentkezésnél. Az andorrai műkedvelő, illetve félprofi játékosoknak persze nagyon ritkán van Budán kutyavásár, hosszú távon a lelkesedés nem hoz konstans jó eredményt; talán az öt évvel ezelőtti mérkőzésen sem sikerült volna sikerélményhez jutniuk, ha a magyar válogatott akkori szövetségi kapitánya nem gondolja úgy, hogy olyan futballistát is beállít a csapatba, aki addig még az NB I-ben sem szerepelt. Persze ez a derék andorraiak érdemeiből semmit sem von le, életük meccsét vívták, és sporttörténelmi győzelmet arattak. Nyilván azóta vérprofi izlandi futballisták jártak meg már világversenyeket, a felemelkedésük, az átmenet az amatőrből a professzionális világba akkor kezdődött.

És ahogy a miniállam futballistái, a januári kézilabda Európa-bajnokságon szereplő játékosok között is akadnak, akik extrém körülmények között teljesítettek kimagaslóan. A holland válogatott nemcsak a narancsdressz miatt volt üde színfoltja a tornának, hanem mi is megszenvedtük, hogy klasszisai mellett a szürke eminenciások is mennyire képzettek, lelkesek, gyorsak, elbírják a tétet. Pedig a koronavírus megpróbálta legyőzni őket is – a keret két kapusa megfertőződött, egy meccsen a kapusedző védett, aztán neki is pozitív lett a mintája. Az otthon behívásra váró kapus szintén megbetegedett, így került sor a sehol sem jegyzett belga bajnokságban munka mellett védő, 35. életévében lévő Thijs van Leeuwenre – aki főnöke rosszallása ellenére szabadságot vett ki koponyaimplantátumokkal foglalkozó cégénél, Budapestre utazott laptopjával, hogy azért innen is tudjon dolgozni. Végül a montenegróiak elleni mérkőzésen a meccs embere lett, miután 33 lövésből 14-et kivédett, és 40 százalékosnál nagyobb hatékonysággal őrizte a kaput. Csapata nyert, van Leeuwenből pedig hős lett, még ha csak egyetlen összecsapásra is.

Ezek a történetek jelentik a reményt a többnyire gépiessé, monotonná, sterillé váló profi sport világában, talán ezek érintik meg legjobban az igazi érzelmekre, hőstörténetekre vágyó szurkolók lelkét. Nincs és nem is kell visszaút a sporttörténelem hőskorába, amikor szórakozás volt a versenyzés, valódi örömöt jelentett a résztvevőknek is, és a győztesek szerényen fogadták a többiek gratulációit, a vesztesek pedig tudtak mosolyogni rosszabb helyezésük után. De egyáltalán nem lenne baj, hogy ennyi rés megmaradna a pajzson, néha nyerhetne a kicsi, óriássá válhatna a törpe, újkori Miltiádészek állítanának meg a perzsákéhoz hasonló haderőket. Az esély erre egyre kisebb, de jó lenne még olyan filmeket megnézni, mint amelyek Eddie, a sas vagy éppen a jamaicai bobcsapat történetét dolgozzák fel.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!