Fertőzések, ötven évvel ezelőtt – N. Pál József publicisztikája

Bár így tudjuk, a magyar esélyeknek nem kedveznek az Európán kívül rendezett olimpiák (világversenyek), a több, van, hogy nyolc-tíz óra időeltolódással zajló sporteseményeket kifejezetten szeretem. Van számomra abban valami borzongató, vonzóan titokzatos, hogy éjnek évadján, kora hajnalban kell ébren lenni a Föld túlsó felén ígérkező sikerekre várva, így a napközbeni esetleges álmosság sosem érdekelt. Szerencsés vagyok – könnyen beszélek – persze, hisz életem nagy részében nem volt muszáj korán kelnem, bátran éjszakázhattam tehát. Darnyi 400 vegyesét, öttusázóink szöuli dupla sikerét, Cseh László pekingi, Hosszú Katinka riói úszásait (amelyeket az amerikás nézőhöz igazítottan rendeztek így) például szintén éjszaka éltem át. Bizony, még az úszó- vagy atlétikai selejtezők miatt is gond nélkül virrasztok alkalomadtán, s ez így is lesz, amíg képes vagyok erre.

1972 február elején viszont könyörtelenül lefoglalt az iskola. Jó hónapja ütöttem el a tizennégyet, a nyolcadikat jártam a falumbeli elemiben éppen, s a Szapporóban zajlott téli olimpia döntőinek nagy része – Japánban tán nyolc órával tartottak előrébb – meg reggelre, délelőttre esett, durván belenyúlva a tanórák idejébe is. Ez volt az első olimpiám, amelyet saját – fekete-fehér – tévénken követhettem (volna) már. De hát ott volt az iskola, ahova kötelességtudó gyermekként jártam, órát alig mulasztottam addig, ám a sport ifjú bolondjaként muszáj lett e számomra kétségbeejtő helyzettel kezdeni valamit.

Némi lelkifurdalástól megverten, pofátlan csalásra vetemedtem. Úgy döntöttem, „elkaptam” az influenzát (tényleg szezonja volt, több társam valóban megbetegedett), s álló hétig nem mentem iskolába. Orvos nem látott (nem volt szokás, meggyógyul a gyerek, nem kell gyógyszerre költeni, mondták), folyvást dolgozó segédmunkás anyám – egyedül tartott el engem s húgomat – nem gyanakodott, néhány napos hiányzást meg az ő „igazolásával” is elfogadtak akkoriban még. Most is így lett, jókora „poénnal” a történet végén.

A XI. téli olimpia 1972. február 3-án, napra pontosan ma ötven esztendeje, csütörtökön vette kezdetét, s 13-án, vasárnap volt a záróünnepély. (Most már a program bővülésével – 2002-től – a téli játékok is hivatalosan tizenhat napig tartanak.) A pénteket és a szombatot kibírtam valahogy, vasárnap „rendben volt”, ám a 7-ével kezdődő hetet a tévénk előtt dőzsöltem végig minden reggel s délelőtt, közben anyám citromos teáját iszogattam, aki a helyi téesz parkettát gyártó melléküzemében dolgozott. Először szorongtam tán, de nem bántam a csalást, hisz csodákat éltem át, így vélem ma is.

Pedig az olimpia téli változata nem a mi műfajunknak számított. Síelésre alkalmas hegyeink döntő hányada már 1920-ban – az első játékok előtt négy évvel – elveszett, hajdan virágzó korcsolyás kultúránk (többszörös világbajnokaink voltak, Kronberger Lili, Méray-Horváth Zsófia még a Monarchia idején, aztán a Rotter, Szollás páros a harmincas években) megroggyant némileg, s a Kékessy, Király kettős sikerei (Eb- és vb-arany, olimpiai ezüst), a Nagy testvérpár Európa-bajnoki címei és olimpiai bronzai (1952–56) is a múlt ködébe vesztek ekkorra már. (Egy ezüstnél és négy bronznál tartottunk összesen.) Ki emlékszik arra, hogy jégkorongcsapatunk olimpiai résztvevő volt 1964-ben még? Szóval, egyetlen (!) sportolónk indult Szapporóban, Almássy Zsuzsa műkorcsolyázó, érte viszont az ország nagy része majd' megveszett. (Kvízjátékok slágerkérdése volt 1998-ig: melyik olimpián vitte a magyar zászlót nő? Hát Zsuzsi, a mi tündérünk 1972-ben, igaz, nemigen vihette volna más!)

Nehéz elképzelni ma már, milyen országos szeretet vette körül őt. A tévé hatvanas évekbeli tömegesebb megjelenésének volt része persze ebben, no meg annak, hogy e mutatós, a köznép számára fölfoghatatlan ügyességet követelő sportágnak lett egy magyar csillaga is. Isten bizony hónuk alatt a sámlival gyűltek a népek egy-egy szerencsésebb tévétulajdonos lakásán, hogy neki szurkoljanak, olyanok is, akiket hidegen hagyott a sport általában. Nos, Zsuzsi Eb ezüst- és vb-bronzérmes volt ekkorra már, ezt tudtam, s érmet reméltem tőle titkon, erre ötödik lett (második európaiként!), ám ez nem kedvetlenített el, csak az olimpiai bajnoknővel nem bírtam kibékülni továbbra sem.

Imádtam a műkorcsolyát, 1969 óta követtem, s az atletikus része érdekelt. Ki hány, milyen bravúros ugrást hajt végre, más nemigen. A hat alapugrást (Axel, Lutz, Salchow, Rittberger, Toe loop – leszúrt Rittbergernek hívtuk –, Flip) az első idény alatt megtanultam, s azóta is menten fölismerem. Almássy Zsuzsa dupla Axelje sikeréért szurkoltam módfelett, s utáltam, ha valaki nem tudott jól ugrani. Nos, „Trixi” Schuba, az osztrák hölgy (az előző évek Eb- és vb-címeit is begyűjtötte) ezért nem fért a bögyömbe. Az akkor még a verseny pontjainak ötven százalékát kitevő „iskolagyakorlatokban”, amit nem látott a néző – figurákat kellett rajzolni korcsolyával a jégre – olyan előnyt szerzett rendszerint, hogy nem lehetett befogni, noha a szabadkorcsolyázás (a kűr) során ide-oda csúszkált szinte, alig mutatva valamit. Szóval, ő lett az aranyérmes bánatomra, a harmadikként végző szőke lengyel-amerikai Jenet Lynnbe viszont alighanem bele is habarodhattam kissé, kamasz módon, a képernyőt bámulva csupán.

S emlékszem a csehszlovák Ondrej Nepelára, a férfi győztesre, akitől – nem tudom, miért – tripla Axelt vártam, a mosolygós szovjet Irina Rodnyinára, aki itt Ulanovval először, aztán majd új párjával (Zajcevvel) másodszor és harmadszor is olimpiai bajnokká lett párosban, ami csak a svéd Gillis Grafströmnek (1920–28) és a hőskor jégkirálynőjének, a norvég Sonja Henie-nek sikerült egyéniben addig (1928–36), másnak azóta sem! (Jégtánc 1976-tól lett az olimpián.)

S még egy sajátosság, ami ekkorra már rögzült bennem. Szeretem, ha az eredmény mérhető, centivel, másodperccel, akárhogyan. Így addigi ismereteim alapján, hogy a gyorskorcsolya (nem „short track”, az nem volt 1992-ig) 500 méterének aranya a nyugatnémet Erhard Kellernek jár, magától értetődőnek gondoltam (így is lett), Ard Schenknek, a hosszúra nőtt hollandnak meg kifejezetten drukkoltam, hogy három számot (1500, 5000, 10 000) nyerjen. Megtette, ahogy a szovjet Galina Kulakova is a körülöttem élők szerint dögunalmas sífutásban, s az alpesi számok, meg a síugrás egy-egy mozzanatát őrzöm nagyon elevenen még.

Hogy fosztotta meg az amatőrség álszentje, a „bort ivó, vizet prédikáló” Avery Brundage NOB-elnök az arany esélyétől a játékok előtt három nappal „profi” váddal kizárt – 1968-ban Grenoble-ban is kérdéses módon veszítő – osztrák Karl Schranzot, nem részletezem (L. Pap István e lap múlt hétfői számában megtette már), a számomra roppant látványos műlesiklás (a szlalom) szenzációjára emlékezem inkább. Az olasz Gustavo Thönit vártam az élre, Francisco Fernandez Ochoának a nevét sem hallottam, erre a 22 éves, addig sehol sem jegyzett spanyol e macskaügyességet követelő, kiszámíthatatlannak tetsző számban életében először mindenkit megelőzött. Soha semmit sem nyert többé (illetve, egy világkupafutamot '74-ben igen), mégis ikonná vált odahaza. Ennek köszönhetően az 1972-es nyári olimpián is ő volt a zászlóvivő.

Amit meg a lengyel Vojciech Fortuna síugró a nagysáncon művelt, azt az amerikai Bob Beamon mexikói távolugrásához éreztem hasonlónak akkor 111 méterre repült az első sorozatban, az eredményért addig nem látott magas pontszámot kapott, s az ugrást egy nap alatt nyolcvanötször ismételték a japán tévében a hír szerint. Sokkolhatta a mezőnyt, s bár másodjára 87.5 méterig ért csupán, előnyéből egy tized (!) pont így is megmaradt. „Természetesen” semmire sem ment ezután, zűrösen élt, ivott, mint a gödény, a börtönt is megjárta verekedésekért (ebben a finn Matti Nykänent, a sportág zsenijét „előlegezte” némileg), ám „beszédes” neve hazája első téli olimpiai bajnokaként örökre fönnmaradt.

Én meg a téli sportok rabjaként mentem volna újra iskolába 14-én, de – úgy tetszik – Isten a csalásért megbüntetett. Rózsahimlős lettem, viszkető kiütések lepték el az egész testemet, még vagy tíz napig otthon kuksolhattam, igaz, ennek már nem bírtam örülni annyira.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!