Szerelem sokadik látásra – Ballai Attila publicisztikája

Úgy nőttem fel, hogy két „téli” sportot kedveltem igazán: a jégkorongot és a teremfocit. Utóbbi ezúttal hagyjuk is, előbbit kölyökként, roppant szerény korcsolyázótudással, a Kis-Duna jegén űztem, és a legnagyobb izgalmat nem a gól jelentette, hanem ha valaki lékbe csúszott és ki kellett pecázni, majd hóemberré fagyva hazamenekíteni. Így aztán N. Pál József kollégám minapi kiváló publicisztikájával ellentétben én nem kezdhetem azzal, hogy mikor és hogyan szerettem bele a téli olimpiába, inkább azzal, hogy ez nekem sokáig miért nem sikerült.

Először is azért, mert miközben futballista-, vízipólós, vívó-, ökölvívóhőseinket bálványoztam, ha éppen belepillantottam a téli játékok közvetítésébe, leginkább azért szurkoltam, hogy jaj, a mieink csak el ne essenek, fenékre ne üljenek. Születésem évében járt legutóbb – tartok tőle, egyben utoljára – a magyar hokiválogatott az olimpián, Almássy „Zsuzsi”, az ország kedvenc műkorcsolyázója éppen akkor vonult vissza, amikor a sport iránti érdeklődésem nyiladozott, legsikeresebb téli olimpikonjainkról pedig az 1970-es években szó sem eshetett. Az 1948-ban, St. Moritzban ezüstérmes Kékessy Andrea, Király Ede műkorcsolyázó kettős tagjai korabeli szóhasználattal disszidáltak; amint a rádió 1950-ben egy mondatba sűrítve bejelentette, hogy Király a londoni vb-n egyéniben szerzett ezüstje (Kékessy már egy évvel korábban Kanadába menekült) után menedékjogot kért Angliában, a bátyja itthon mindössze ennyit mondott a feleségének: „Pakold össze a holmimat, engem még az éjjel elvisznek...” Így is történt. Kékessyt és Királyt törölte a hivatalos emlékezet, de ahol Puskást és Kubalát is agyon lehetett hallgatni, őket miért ne lehetett volna?

Első, meghatározó téli olimpiai élményeim 1980-hoz és Lake Placidhez fűződnek. Egyrészt az, hogy a játékokon 1964 óta minden bajnoki címet besöprő szovjet jégkorong-válogatottat 4–3-ra legyőzték és megelőzték az NHL-menők nélkül felálló, amatőr amerikaiak, másrészt az, hogy egy 21 éves egyetemista, Eric Heiden, mind az öt gyorskorcsolyaszámot megnyerte. Érdekes módon azonban ebből sem az ő nagyságát éreztem ki, hanem a szakág „kicsinységét” – hát normális sportág az, amelyben egy fiatal srác minden távon lazán agyonveri az egész világot?

Azon persze én is a fél országgal együtt háborogtam, hogy a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánc kettősünktől elvették az aranyat. Nem is az dühített, hogy a kűrben jobbnak tűntek fő vetélytársaiknál, a szovjet Natalja Linyicsuk, Gennagyij Karponoszov duónál. Én ezt nem tudtam megítélni, szerintem mások sem, jégtáncban, ha csak az egyik fél nem landol néhányszor gatyaféken, ez laikusként lehetetlen. Hanem az, hogy kiderült, miként lettek másodikak: a kilenc pontozó közül egy nem tett különbséget köztük, négy őket, négy az ellenfelüket jelölte elsőnek, ám a szovjet bíró Regőczyéket csupán harmadiknak rangsorolta, így 14–13-ra – azaz 13–14-re, mert a számok az összeadott helyezéseket jelölik – kikaptak. Ez kabaré, vontunk otthon gyorsmérleget apámmal és nagyapámmal, amikor pedig még ugyanabban az esztendőben, a dortmundi vb-elsőségük után, a csúcson visszavonultak, megállapítottuk: na, soha a büdös életben nem lesz téli olimpiai bajnokunk.

Tévedtünk. Mentségünkre szóljon, fogalmunk sem volt a rövid pályás gyorskorcsolyáról. Arról meg még kevésbé, hogy ezt a valamit 1992-ben az ötkarikás programba iktatják majd. Én egyébként éppen ebben az esztendőben szerettem meg a téli játékokat, természetesen nem a short track miatt. Hanem mert az albertville-i versenyek idején Norvégiában, Trondheimben jártam, és olyan őrület sodrásába kerültem, mint itthon a 2016-os és a 2021-es futball Eb idején. Norvégia ekkor vált téli sportnagyhatalommá, kilenc elsőséget szerzett – négy évvel korábban, Calgaryban egyet sem –, ebből a sífutók ötöt.
Úgy nőttem fel, hogy két „téli” sportot kedveltem igazán: a jégkorongot és a teremfocit. Utóbbi ezúttal hagyjuk is, előbbit kölyökként, roppant szerény korcsolyázótudással, a Kis-Duna jegén űztem, és a legnagyobb izgalmat nem a gól jelentette, hanem ha valaki lékbe csúszott és ki kellett pecázni, majd hóemberré fagyva hazamenekíteni. Így aztán N. Pál József kollégám minapi kiváló publicisztikájával ellentétben én nem kezdhetem azzal, hogy mikor és hogyan szerettem bele a téli olimpiába, inkább azzal, hogy ez nekem sokáig miért nem sikerült.

Először is azért, mert miközben futballista-, vízipólós, vívó-, ökölvívóhőseinket bálványoztam, ha éppen belepillantottam a téli játékok közvetítésébe, leginkább azért szurkoltam, hogy jaj, a mieink csak el ne essenek, fenékre ne üljenek. Születésem évében járt legutóbb – tartok tőle, egyben utoljára – a magyar hokiválogatott az olimpián, Almássy „Zsuzsi”, az ország kedvenc műkorcsolyázója éppen akkor vonult vissza, amikor a sport iránti érdeklődésem nyiladozott, legsikeresebb téli olimpikonjainkról pedig az 1970-es években szó sem eshetett. Az 1948-ban, St. Moritzban ezüstérmes Kékessy Andrea, Király Ede műkorcsolyázó kettős tagjai korabeli szóhasználattal disszidáltak; amint a rádió 1950-ben egy mondatba sűrítve bejelentette, hogy Király a londoni vb-n egyéniben szerzett ezüstje (Kékessy már egy évvel korábban Kanadába menekült) után menedékjogot kért Angliában, a bátyja itthon mindössze ennyit mondott a feleségének: „Pakold össze a holmimat, engem még az éjjel elvisznek...” Így is történt. Kékessyt és Királyt törölte a hivatalos emlékezet, de ahol Puskást és Kubalát is agyon lehetett hallgatni, őket miért ne lehetett volna?

Első, meghatározó téli olimpiai élményeim 1980-hoz és Lake Placidhez fűződnek. Egyrészt az, hogy a játékokon 1964 óta minden bajnoki címet besöprő szovjet jégkorong-válogatottat 4–3-ra legyőzték és megelőzték az NHL-menők nélkül felálló, amatőr amerikaiak, másrészt az, hogy egy 21 éves egyetemista, Eric Heiden, mind az öt gyorskorcsolyaszámot megnyerte. Érdekes módon azonban ebből sem az ő nagyságát éreztem ki, hanem a szakág „kicsinységét” – hát normális sportág az, amelyben egy fiatal srác minden távon lazán agyonveri az egész világot?

Azon persze én is a fél országgal együtt háborogtam, hogy a Regőczy Krisztina, Sallay András jégtánc kettősünktől elvették az aranyat. Nem is az dühített, hogy a kűrben jobbnak tűntek fő vetélytársaiknál, a szovjet Natalja Linyicsuk, Gennagyij Karponoszov duónál. Én ezt nem tudtam megítélni, szerintem mások sem, jégtáncban, ha csak az egyik fél nem landol néhányszor gatyaféken, ez laikusként lehetetlen. Hanem az, hogy kiderült, miként lettek másodikak: a kilenc pontozó közül egy nem tett különbséget köztük, négy őket, négy az ellenfelüket jelölte elsőnek, ám a szovjet bíró Regőczyéket csupán harmadiknak rangsorolta, így 14–13-ra – azaz 13–14-re, mert a számok az összeadott helyezéseket jelölik – kikaptak. Ez kabaré, vontunk otthon gyorsmérleget apámmal és nagyapámmal, amikor pedig még ugyanabban az esztendőben, a dortmundi vb-elsőségük után, a csúcson visszavonultak, megállapítottuk: na, soha a büdös életben nem lesz téli olimpiai bajnokunk.

Tévedtünk. Mentségünkre szóljon, fogalmunk sem volt a rövid pályás gyorskorcsolyáról. Arról meg még kevésbé, hogy ezt a valamit 1992-ben az ötkarikás programba iktatják majd. Én egyébként éppen ebben az esztendőben szerettem meg a téli játékokat, természetesen nem a short track miatt. Hanem mert az albertville-i versenyek idején Norvégiában, Trondheimben jártam, és olyan őrület sodrásába kerültem, mint itthon a 2016-os és a 2021-es futball Eb idején. Norvégia ekkor vált téli sportnagyhatalommá, kilenc elsőséget szerzett – négy évvel korábban, Calgaryban egyet sem –, ebből a sífutók ötöt.

A trondheimi főutcán a kitárt ablakokba rádiókat, hangszórókat állítottak, a tengerig harsogott az elcsukló hangú riporter, amint azt üvölti, „Björn Dahlie, ojjojojj, Vegard Ulvang, ojjojojj!” A hűvös északiak, akik komplett kézilabda-világversenyeket képesek végigszurkolni úgy, hogy ültő helyükben néhány ezerszer elismétlik a „Norge, Norge!” rigmust, sírtak, nevettek, ittak, viháncoltak, egymás nyakába borultak. Dahlie nevét olyan áhítattal emlegették, ahogyan mi Puskást, Albertet, talán még Nyilasit. Azóta nézem és szeretem a sífutást. Még azt is elviseltem, ha arról szóltak a hírek, hogy a magyar induló a célba érést követően rosszul lett, mert majdnem kiszáradt; nem ötven, hanem tíz kilométeren...

Aztán egyszer csak nem a túlélés volt a tét, nem a puszta részvétel a cél, az érdem. Mert bár elvették és nem adták vissza a hegyeinket, és hó híján még a régi, megbízható karácsonyi ajándék, a szánkó is értelmét veszítette mifelénk, de itt a rövid pályás gyorskorcsolya, amit mintha nekünk találtak volna ki. Nem kellenek hozzá földrajzi és éghajlati adottságok, csak virtus, vagányság, sebesség, és nem mi mondtuk magunkról, hanem az amerikaiak, hogy a magyar az, aki a forgóajtón mögötted megy be és előtted jön ki. Ez a képesség különösen hasznos a short trackben, ahol bizony minden lehetséges. Még az is, ahogyan az ausztrál Steven Bradbury 2002-ben, Salt Lake Cityben 1000 méteren megszerezte a déli félteke első téli olimpiai bajnokságát: a döntőben mindenki elesett előtte, így egyedüliként ért célba. Négy napra rá az ausztrál posta bélyeget bocsátott ki a képével, senkit nem zavart egy cseppet sem, hogy eszelős szerencsével nyert.

A mi fiaink, négy éve, Pjongcsangban az 5000 méteres váltóban azonban tudással. Amire azért sokkal inkább lehet építeni, így éremesélyesként vágtak neki 2022-nek is. Tegnap felvirradt az első versenynapjuk. Én pedig, némileg még magamat is meglepve, reggel hatkor arra riadtam, hú, Pekingben már elmúlt dél, remélem, nem maradtam le semmiről. Nem bizony. Közép-európai idő szerint 14 óra 9 perckor öklöztem a levegőbe: vegyes váltónk futamgyőztesként bejutott a négyes döntőbe! Évtizedeken át el sem tudtam volna képzelni, hogy téli olimpián valaha is együtt üvöltök a családdal, most pedig azt is megéltem, hogy egyébként igen szelíd és mindenkivel barátságos feleségem habzó szájjal átkozza Kanadát, amiért a versenyzője hátulról meglökte és felborította a mi lányunkat. Végül azonban a zsűri és a sors annyiban igazságot szolgáltatott, hogy a vétkest kizárták, így máris magyar bronzzal kezdődtek a pekingi játékok.

És hol van még a vége! A short trackben kilenc aranyat osztanak, és mi máris a bronznál fényesebb érmekről ábrándozunk. Sőt jóval több ez ábrándnál. Négy éve Liuék aranyát még csodaként éltük meg, de a magyar szurkolói lélek már csak ilyen: amit tegnap még páratlan bravúrnak tekintett, azt mára mércévé, már-már elvárássá változtatja. Akárhogy is, túlhaladottá vált az az általános hazai vélekedés, hogy olimpiát négyévente rendeznek. Majdnem egy évszázaddal az 1924-es rajt után, végérvényesen megérkeztünk a téli játékokra is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!