Történelmi kanyarok bobbal – Deák Zsigmond publicisztikája

Délvidéki kollégám tanulságos története szerint, amikor elkészült a bobpálya az 1984-es szarajevói téli olimpiára, a kivitelezésben részt vevő egyik helyi szaki úgy gondolta, nejlonzsákon lecsúszva kipróbálja. Nos, nemigen lehetett felismerni, amire célba ért, csak egy ruhafoszlányokkal borított húscafat maradt belőle… Manapság viszont minden veszély nélkül végig lehet sétálni az egykori jégcsövön lefelé andalogva Trebevic-hegyről, hiszen csupán a beton váza és vájata maradt meg úgy-ahogy, egyébként a természeté, az enyészeté és a graffitiseké lett. Múlt hétvégén néhány jó barátommal volt alkalmam minden veszély nélkül megtenni ezt az utat, s közben elmerengeni a bobpályák és a (sport)történelem kanyarjain.

Jugoszlávia néhány év „morfondírozás” után 1977-ben pályázta meg a téli ötkarikás játékok megrendezését valamelyik szlovén síparadicsom helyett az akkori Bosznia-Hercegovina tagköztársaság fővárosával, Szarajevóval. Nem véletlenül, hiszen zajlott itt korábban alpesisí-világkupa és műkorcsolya Európa-bajnokság egyaránt, a régió némi fejlesztés után alkalmasnak tetszett a feladatra. A két vetélytárs Szapporo és Göteborg volt, az 1978-as NOB-szavazás első körében a japánok nyertek, a svédek kiestek, a másodikban a jugók előztek, és 39–36-re győztek. Jöttek az építkezések, a Zetra-csarnok, a központi stadion, ­Bielasnica, Jahorina, Veliko Polje sí- és sífutópályái, az Igman-hegyi síugrósánc, a már említett Trebevic-hegyi bob- és szánkópálya felhúzása, illetve modernizálása, meg a többi szükséges beruházás. Akkoriban azért még kisebb esemény volt az olimpia, főképp a téli, mint manapság, 1984 februárjában 49 ország 1272 sportolója versenyzett egymással tíz sportág 39 számában. (Csak összehasonlításképpen, idén Pekingben ugyanezek az adatok: 91 ország, 2871 induló, 15 sportág, 109 versenyszám.)

Mi, magyarok Regőczy Krisztina és Sallay András 1980-as Lake Placid-i ezüstjével – vagy inkább elcsalt aranyával – egy időre ellőttük a téli puskaporunkat, Szarajevóban szereplő kilenc honfitársunk egyike sem szerzett érmet vagy pontot. Pedig voltak tehetségeink, a később osztrák színekben ötkarikás bajnok gyorskorcsolyázó, Hunyady Emese 17 évesen első olimpiáján vett részt a hatból, a mindössze 16 esztendős Engi Klára 19 éves társával, Tóth Attilával a jégtáncosok között szerepelve szerzett tapasztalatot a jövő eredményeihez (vb- és Eb-negyedik, valamint két olimpiai hetedik hely). Szarajevóban azonban még elmaradtak a sikerek, így itthon legfeljebb az amerikai síző ikerpár, Phil és Steve Mahre műlesiklásban aratott kettős győzelmére kapták fel a fejüket a sportszerető emberek. Esetleg arra, hogy a svéd idolt, Ingemar Stenmarkot és a szintén kétszeres olimpiai bajnok liechtensteini sízőt, Hanni Wenzelt profi vád miatt eltiltották a szerepléstől. Az éremtáblázat élén végző NDK tarolása bobban (Hoppe, Schauerhammer, Musiol…) és női gyorskorcsolyában (Rothenburger, Enke, Schöne…) papírformának számított, mint ahogy a szovjet hokisok (Tretyak, Fetyiszov, Kaszatonov, Krutov, Larionov, Makarov…) diadala is.

A havas-jeges sportokban azért nem annyira nagymenő jugoszlávok egy ezüstérmet otthon tartottak a szlovén születésű alpesi síző, Jure Franko révén, úgyhogy boldogan adhatták át a stafétát 1988-ra a kanadai Calgarynak. Eleve az egész „kommunista blokk” örülhetett, egyrészt – bár a házigazda államalakulat azért különutasnak számított politikailag – a sikeresen lebonyolított első kelet-európai téli olimpiának, másrészt az NDK és a Szovjetunió sportszakmai fölényének. Vucsko farkas, a szarajevói kabalaállat is jól sikerült (némileg hajazva a népszerű szovjet rajzfilmsorozat, a No, megállj csak! ordasára), Juan Antonio ­Samaranch, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke elégedett volt, szóval minden megvolt ahhoz, hogy jó szívvel gondoljunk vissza a játékokra, a városra. Az utóbbira mi, magyarok különösen, hiszen alig több mint egy évvel az olimpia után, 1985 áprilisában a Videoton is járt arrafelé a labdarúgó ­UEFA-kupa elődöntőjének visszavágóján, s mivel csak 2–1-re kapott ki a kiváló helyi vasutascsapattól, a Zseljeznicsartól (Csuhay hajrágólja, ugye), bejutott a Real Madrid elleni fináléba.

Ám a sors tragikus csavart hozott a sportszempontból is jelentékeny, etnikailag megosztott Szarajevó történetébe. A délszláv háború egyik legvéresebb epizódjaként 1992 áprilisában három és fél éves – egészen pontosan 1425 napos, ahogy manapság minden helyi bekötőút városnévtáblája alatt szerepel – ostromgyűrű zárult a festői hegyek övezte település köré. Ez itt nem egy nagyívű történelmi elemzés helye, maradjunk annyiban, hogy a (maradék) jugoszláv néphadsereg támogatta boszniai szerb haderő napi háromszáz bombát zúdított a városra, a lakóépületek, gyárak, kórházak többsége mellett az olimpia létesítményeit is lerombolva. A normalizálódás, az önálló, de messze nem egységes (szerb és közös bosnyák-horvát enklávéra osztott) Bosznia-Hercegovina létrejöttével több mint negyedszázada már újra viszonylagos béke honol a sokat látott vidéken, de mindent nem lehet elfelejteni és újjáépíteni. A mintegy húszezer elhunytra a városszerte megtalálható, jellegzetes fehér fejfás temetők emlékeztetnek, a Trebevic-hegyi bobpálya és az Igman-hegyi sísánc (ahonnan sokáig mesterlövészek lőtték a városlakókat) gazzal benőtt torzója pedig egy nagy sportesemény örök mementója. A romokról készült fotók időről időre bejárják a világot, s akik nem ismerik a történelmi részleteket, még azt is gondolhatják: „Tessék, így érdemes olimpiát rendezni, ha aztán elmarad az utóhasznosítás!” Bár a háború maradt volna el…

Nyilván 1984-ben a szarajevóiak sem tudták elképzelni, hogy akkor modernnek számító ötkarikás létesítményeik rövidesen elenyésznek, inkább további világversenyeket tervezgettek, s őszintén szólva most magam is nehezen gondolnám, hogy a csodás Puskás Aréna vagy az MVM Dome hamarosan romhalmazzá válik Budapesten. Pedig az Ukrajnából idehallatszó fegyverropogás jelzi, semmi sem lehetetlen, s nem csupán a sport szempontjából legfontosabb a béke megőrzése. Ismert, hogy az ókori olimpiák ideje alatt a görög városállamok nem háborúztak, még az oly ádázan küzdő felek sem, kár, hogy manapság a szembenállók egyáltalán nem veszik figyelembe sok más tradíció mellett ezt az erkölcsi alapú gesztust sem. Pedig az antik hagyományok mellett Pierre de Coubertin, az újkori olimpizmus atyja is megírta Óda sporthoz című versében: „A béke vagy te, Sport! / a népeket egymáshoz fűző szép szalag: / és testvérré lesznek mind általad, / önuralomban, rendben és erőben. / Mert önbecsülést tanulnak az ifjak / tőled, s más népek jellemét is éppúgy / megértik s nagyra tartják, hogyha te / tanítod őket túlszárnyalni egymást:/ mert versenyed a béke versenye.”

Szarajevó zaklatott történelme során ritkán számított a béke szigetének, tudjuk, hogy 1914 júniusában a szerb nacionalista Gavrilo Princip itt lőtte le Ferenc Ferdinándot, az Osztrák-Magyar Monarchia (1878-tól ide tartozott Bosznia) trónörökösét és feleségét, Zsófia hercegnét, közvetve kirobbantva az I. világháborút. Manapság múzeum áll a merénylet színhelyén, a Miljacka folyó partján, mint ahogy szintén több kiállítás mutatja be a 90-es évek véres ostromát. Mi szerencsére más múzeumba is betérhettünk, hiszen egy, a monarchikus időkben épült s 1992-ben szétlőtt nagypolgári villa felújítása után másfél éve, 2020 októberében Albert monacói herceg részvételével újra megnyitották a helyi Olimpiai Múzeumot. Bár az egykori bobversenyző arisztokrata Szarajevóban még nem szerepelt, Calgarytól kezdve összesen öt olimpián át száguldott le a pályán, különösebb eredmény nélkül. Mostani látogatásunk legérdekesebb pillanatát tehát nem ő, hanem a boszniai horvát származású, még a Jugoszláv Királyság idején született világhírű futballedző, Miroslav „Ciro” Blazevic okozta. Mint kiderült, az ötvenes években ifjú sífutóként rótta a szarajevói hegyeket, több korosztályos versenyt is nyerve.

Azt nem állítom, hogy már ezért, inkább ezért is megérte Szarajevóba utazni.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!