A boldog ember, akit öröm volt nézni – visszavonult a teniszvilág Muhammad Alija

„Joie de vivre” – magyarul: életöröm. Olyan emberekre használják a franciák ezt a kifejezést, akik boldogságot sugároznak és a környezetükben lévőket is jobb kedvre derítik. A generációjához tartozó teniszezők közül kevesen voltak és vannak, akik jobban át tudták adni ezt az érzést, mint a májusban visszavonult Jo-Wilfried Tsonga.

A kis Jo-Willy 1985. április 17-én született Le Mans-ban. Beceneve Ali, mert arcra, alkatra hasonlít a bokszlegenda Muhammad Alira. Édesapja, a kongói származású Didier Tsonga a '70-es években költözött Franciaországba, hogy elismert kézilabdázó váljon belőle, ott ismerkedett meg feleségével, Évelyne-nel. A házaspár lánygyerekét, Sashát nem különösebben érdekelte a sport, Jo-Wifriedet és öccsét, Enzót viszont annál inkább, utóbbi be is került az ország ifjúsági kosárlabdaprogramjába, míg unokatestvérük, Maël Lépicier a futballt választotta, ő a belga élvonalig és húsz kongói válogatottságig vitte.

Tsonga teniszkarrierjének első fontos állomása 18 évesen a 2003-as US Open volt, amelynek juniorversenyét megnyerte. Gyerekkori cimboráján, Gaël Monfilson kívül többek között Andy Murray, Novak Djokovics, Fabio Fognini és Mischa Zverev is indult a tornán, ám a döntőben nem közülük valakit, hanem legnagyobb fiatalkori riválisát, Markosz Bagdatiszt győzte le (bemutatni valószínűleg őt sem kell senkinek...). Tsonga a felnőttek között először csaknem egy évvel később, Pekingben, a 2004-es China Openen hallatott magáról, amelyen az első fordulóban kiejtette a torna első kiemeltjét, Carlos Moyát.

Az igazi áttörésre azonban még évekig várni kellett... A 2008-as Australian Openre Tsonga a világranglista 38. helyezettjeként érkezett meg, úgy, hogy az ATP-sorozatban addig egyszer sem játszott tornadöntőt. De Melbourne-ben, 22 évesen eljött az ő ideje! Négy top 20-as játékost is megvert az év első Grand Slam-tornáján, köztük az elődöntőben Rafael Nadalt. „Jól játszottam, nagyon jól, de nem annyira, hogy ma este legyőzzem Tsongát” – mondta a meccs után a mindössze hét gémet nyerő spanyol klasszis. Hősünk a döntőben Djokovics ellen is megnyerte az első játszmát, de végül négy szettben kikapott tőle. Ebben a két hétben Tsonga bebizonyította, képes felvenni a versenyt a világ legjobbjaival, és kiváló szereplésének köszönhetően bekerült a világranglistán a top 20-ba, amelyből a következő tíz évben gyakorlatilag nem lehetett kirobbantani. 2008 májusában megműtötték a jobb térdét, három hónapot kellett kihagynia, de még abban az évben elkönyvelte élete első ATP 1000-es tornagyőzelmét (David Nalbandiant múlta felül a Paris Masters fináléjában), majd az azt követő hét évben további öt alkalommal jutott be Grand Slam-tornán a legjobb négy közé. Karrierje csúcsaként 2012 tavaszán 11 héten át az ötödik helyen jegyezték a világranglistán.

Teniszét az atletikusság és a nyers erő jellemezte. Hatalmas adogatásai és offenzív alapvonaljátéka jócskán az átlag fölé emelte. Termetéhez képest (188 centiméter magas) mozgékonynak számított. Nagyon értett hozzá, hogyan kell a közönséget maga mellé állítani, a világ minden pontján szerették. A 2014-es US Open-győztes Marin Cilic mondta róla, hogy sohasem bénította meg, amikor a legjobbak ellen kellett telt ház előtt játszania, sőt, ő éppen ezekre a meccsekre született. Tomás Berdych és Stan Wawrinka mellett Tsonga az egyetlen, aki a „nagy négyes” mindegyik tagját, Roger Federert, Djokovicsot, Nadalt és Murrayt is legyőzte Grand Slam-tornán (a svájcit kétszer is), előbbi három játékost pedig akkor is megverte, amikor az éppen vezette a világranglistát. Összesen 45 meccset nyert meg top 10-es ellenféllel szemben. A második (egyben utolsó) Masters-bajnoki címét úgy szerezte meg a 2014-es Rogers-kupában, Kanadában, hogy Djokovicsot, Murrayt és Federert is felülmúlta (plusz még Grigor Dimitrovot).

Tsonga pályafutása legszebb éveinek a második térdműtétje vetett véget 2018 áprilisában, akkor a bal lábát kellett megoperálni. Hét hónapos kényszerpihenő után a következő évben még elindult mind a négy GS-versenyen, de összesen már csak négy meccset tudott megnyerni. Akkor már a 35. élet­évében járt. 2020 óta folyamatosan hátfájdalmakkal bajlódott, két év alatt mindössze 11 mérkőzést játszott, de amikor a pályán volt, hű maradt önmagához, próbálta kiszolgálni és szórakoztatni a közönséget. „Mindig is nagyon fontos volt nekem, hogy különböző legyek. Kicsit másnak születtem. Megpróbáltam bizonyos dolgokat másképpen csinálni, ami pozitív érzést adott nekem. Ezután is ezen az úton haladok tovább.”

Sokáig emlékezni fogunk még a nyertes meccsek utáni jellegzetes ünneplésére. Amíg Andre Agassi csókokat dobált a közönségnek, Djokovics pedig karlendítés kíséretében „megosztja a szívét” a rajongókkal, Tsonga a győzelmei után hüvelykujjaival a hátára mutatva ugrálni kezdett a pályán, majd a magasba ugorva a levegőbe csapott az öklével. Ez a „gólöröm” jól szimbolizálta, mennyit is jelentett neki egy-egy siker. Ezért is szerették őt oly sokan.

Tsonga azt vallja, karrierjét nem elsősorban a címek határozzák meg. Összesen 18 ATP-tornát nyert meg, ebből tízet szülőföldjén (négyet Metzben, hármat Marseille-ben, egyet-egyet Párizsban, Lyonban és Montpellier-ben). „Van néhány trófeám, de nem is igazán emlékszem rá, hogy mi történt velem a pályán. Arra viszont örökké emlékezni fogok, kik mondták nekem, hogy inspiráltam őket. Mindig is mondtam, az egyik célkitűzésem, hogy ösztönözzem a gyerekeket, az embereket. Remélem, sikerült. Engem más sportolók inspiráltak. Tudom, mennyire kellemes érzés, ha rajongsz valakiért.”

A LEGEMLÉKEZETESEBB MEGMOZDULÁSAI

Márpedig Tsonga igazi példakép volt az ifjú, feltörekvő teniszezők szemében, akik később már ellenfelei voltak. Ebből aztán szívmelengető beszélgetések kerekedtek egy-egy mérkőzést követően. „Amikor ellenük játszom, a legtöbb fiatal azt mondja nekem a meccs után a hálónál, hogy »nagy szurkolód voltam« – emlékezett vissza felkacagva Tsonga. – Amikor simán megvernek, akkor is ezt mondják. Ez jó érzés.”

A veterán francia idén még egyszer erőt vett magán, több mint fél év kihagyás után januárban visszatért az ATP Tourra, de miután több versenyen is gyorsan kiesett, április elején bejelentette, hogy sorozatos sérülései miatt a hazai Grand Slam-torna, a Roland Garros után visszavonul. Párizsban szabadkártyával indulhatott, ám a sorsolásnál nem volt szerencséje, hiszen az első fordulóban megkapta a verseny 8. kiemeltjét, a salakon otthonosan mozgó Casper Ruudot. Az „utolsó tánc” jól indult Tsongának, rövidítésben megnyerte az első játszmát, de utána a norvég fiú – aki később a döntőig menetelt – fordított ellene. A negyedik szettben a francia közönség kedvence még szerválhatott az egyenlítésért, ám 6:5-nél elveszítette az adogatójátékát, a tie-breakben pedig már nem volt esélye, addigra ráadásul megint megfájdult a háta. Az utolsó labdamenethez könnyeivel küszködve állt oda adogatni...

Jo-Willy nagy csatában, méltó módon búcsúzott a tenisztől és a Philippe Chatrier-pályától. És egy megható, végtelenül szimpatikus nyilatkozattal: „Hogy őszinte legyek, most egy kicsit fiatalabbnak érzem magam. Valahányszor kimentem a pályára, csak boldog akartam lenni. Élveztem az egészet, igyekeztem minden percet ajándékként felfogni. Ez minden.”

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. július 9-i lapszámában jelent meg.)