Diadalív – Csinta Samu publicisztikája

Azt hiszem, már csak az évkönyvek „emlékeztek” rá, mikor kényszerült legutóbb Rafael Nadal kétjátszmás hátrányból fordítani. Hihetetlen, de egészen 2007-ig kell visszalapozni a tenisztörténelemben, hogy rátaláljunk az orosz Mihail Juzsnij elleni, Wimbledonban a nyolcaddöntőben játszott meccsre, amikor 4:6, 3:6 után a spanyol véget vetett a mókának, és 6:1, 6:2, 6:2-es sorozattal rövidre zárta a meccset. Mégis, hiába, hogy az ősidőkig kellett ásni a párhuzam érdekében, a vasárnapi melbourne-i bravúr után a közvélemény készen állt a verdikttel: így jár, aki morzsányi esélyt is ad a spanyol teniszezőnek a talpra álláshoz. Nyilván erősen kétséges, hogy a szintén orosz Danyiil Medvegyev adott volna bármit is, akár morzsányit is a legutóbbi Australian Open vasárnapi döntőjében. Sőt, egyenesen kizárható, egészen máshol érdemes keresgélni az okokat, de talán inkább magyarázatokat.

Ami kétségbevonhatatlan, hogy felmérhetetlenül jót tett az idei melbourne-i tornának ez a finálé. Meg még jó néhány korábbi mérkőzés, amely igazolta, nem egyetlen játékoson múlik a „történelmi” jelző tartalma. Hiszen ne feledjük, a torna javában dübörgött már, amikor a világsajtó fél szemével még mindig azt figyelte, hol nyalogatja sebeit Novak Djokovics, akinek részvételéért szabad szemmel kevésbé látható csata zajlott a rendezők és az ausztrál állam hivatalosságai között. A szerb lett volna hivatva szállítani a tornagyőzelmet, amely révén a Federerrel és Nadallal együtt alkotott hármasból megtehette volna azt a bizonyos megkülönböztető lépést. Ahogy azonban haladtunk előre, Djokovics erkölcsileg erősen kifogásolható erősködése egyre ritkábban került a címlapokra, győzött a józanság és a játék. Ami a jelek szerint csak Nadalban volt meg megfelelő elegyben, ezt turbózta fel a végletekig az emberi léptékkel alig mérhető kitartás, erő és akarat.

A régi kollégák utólagos, talán kissé rosszalló beleegyezésével most egy pillanatra fellebbenteném a fátylat az újságírás kulisszáiról. A lapzárta környékén véget érő sportesemények esetében fordult elő, hogy A- és B-verzióval készültünk arra, hogy a lefújást következő pillanatokban máris a szerkesztőségbe küldhessük a beszámolót. A Nadal–Medvegyev döntő második szettje után akár is el lehetett kezdeni az A-verzió gyártását. Játsszunk hát egyet.

„Fájdalmas volt látni azokat a hibákat, amelyek Nadallal kapcsolatban korábban elméleti szinten sem vetődhettek fel. A hálóról leperdülő labdák láttán mindegyre emlékek tolultak fel, amikor hasonló helyzetben a spanyol kíméletlenül »megölte« a pontot. Ezzel párhuzamosan pedig Rafának egyik korábbi mondása, miszerint nincs két egyforma labdamenet, ha észrevehetetlen apróságokban is, de mindegyik különbözik a másiktól. Nos, ezek az apróságok ma már látszanak is: kis fizikai és mentális rozsdafoltok, amelyek az esetek többségében még mindig nehezen észlelhetők, de erőteljes igénybevételkor már igencsak.

Márpedig a kétméteres teniszezők legjobbja, Medvegyev nyomása alatt egyre árulkodóbban jelentkeznek ezek a foltok. A pontjai jelentős hányadát ész- és falbontó adogatásokkal szerző orosznak a ritörnjei is már-már ász benyomását keltik, plusz a labdái hosszúsága, az ütések félelmetes szöge. És közben jó, ha ötpercenként elkövet egy-egy ki nem kényszerített hibát. Nem beszélve arról a mentális erőről, amellyel dacol a cseppet sem barátságos melbourne-i közönséggel. Hiszen aligha tudja azt bárki megcsinálni, hogy egy könnyű, de elrontott röpte után szinte tahó módon zajosan ünneplő nézőket gúnyos tapssal honorálja.

Hiába, a fél év mankózás és a Covid-fertőzés, no meg a tízéves korkülönbség csupa olyan ellenfél, amelyet a legnagyobbak is csak megszorítani tudnak, legyőzni nem.”

Hasonlókat írtam volna, ha még mindig abban a helyzetben lennék, hogy lapzártára kelljen dolgozatot produkálni. Így viszont csak néztem, hogyan éled fel poraiból a 35 éves spanyol. Aki addig sem keltette a kiszolgáltatott áldozat benyomását, ugyanakkor folyamatosan azt érezhettük, hogy a háló túloldalán olyan ellenfél áll, aki ellen aznap nincs módszer, nincs eszköz. Nincs menekvés.

Aztán a harmadik szettben történt valami, amit senki sem észlelt, mint amikor gát szakad valahol ötven kilométerrel arrébb. Sokáig semmi, aztán enyhe zúgás kezd döngicsélni, valami elől „menekülő” levegőtömeg, hogy egyszer csak magával ragadjon az ár. A spanyol, aki a torna alatt leginkább arról beszélt, hogy a Melbourne-ben való puszta indulásnak is örül, feltámad poraiból. Ma talán túlzásnak, elterelő hadműveletnek tűnhet, de azért van itt néhány „apróság”, amely hitelesíti ezt a hálát. A makacs lábsérülés, amely után augusztusban megpróbálkozott a visszatéréssel, de két meccs után halasztást kért saját testétől és a világtól. Majd egy decemberi bemutatótornán koronavírus-fertőzést szedett össze. Csoda-e, ha ilyen előzmények után nem sorolták az Australian Open közvetlen esélyesei közé?

Aztán tessék, 21. Grand Slam-trófeáját ölelhette magához, az örökrangsorban megelőzve ezzel Roger Federert és Novak Djokovicsot, immár egyedüli csúcstartó a négy nagy tornán aratott sikerek tekintetében.

Az idő persze továbbra sem neki, illetve kortársainak, a nagy klasszikusoknak dolgozik. Sokkal inkább Medvegyevnek, aki – talán – már most a világ első számú teniszezője. Hogy mindezt mikor igazolják újabb Grand Slam-győzelmek is, nem tudni, ma már nem zárható ki, hogy egy további sérüléseket nem szenvedő Nadal a kedvenc felületén, a párizsi salakon is képes lehet újabb nagy dobásra. Talán hiba lenne megfeledkezni az örök nagy ellenfélnek küldött gratuláló bejegyzésében a „közös mankózást” is felemlegető Federerről is. Djokovicsról meg végképp, akiben elképzelhetetlen energiák és dac dolgozhat az önmaga előidézte ausztráliai meghurcoltatása után.

Sokak szerint Medvegyev végleges trónfoglalásának egyetlen akadálya saját labilis idegrendszere lehet, amely egyszerre képes hihetetlen mozgósításra és akár a fallal való veszekedésre is. Természetesen lehet és kell dolgozni az ügyön, tekintsük mindjárt az első lépésnek az orosz döntő utáni nyilatkozatának azon részét, miszerint „a kisgyerek a mai napon abbahagyta az álmodozást. Innentől kezdve csak saját magamért és a családomért játszom, hogy támogatni tudjam a családomat és a hozzám közel állókat.” Csak csendben jegyzem meg: a tenisztörténelem jó néhány nagy tehetséget ismer, akit éppen idegi kiszolgáltatottsága kárhoztatott az örök tehetség státusára.

A hős, a legnagyobb azonban Rafael Nadal, és nemcsak pillanatnyilag. Valamennyi körülmény figyelembevételével talán nem túlzás azt állítani, hogy fordításával minden idők egyik legnagyobb fegyvertényét produkálta a vasárnapi melbourne-i döntőben „Földönkívülisége” akár a sportorvoslás nagy sikerének is tekinthető, hiszen ép ésszel egyszerűen felfoghatatlan, hogyan lehet néhány hét alatt a mankós, vírusos helyzetből abba a fizikailag elpusztíthatatlan állapotba kerülni, amit az Australian Open versenyei alatt, majd a fináléban csaknem öt és fél órán át csodálhattunk egy végletekig kiélezett mérkőzésen.

Még a döntő előtt is azt mondta, számára az a legfontosabb, hogy egyáltalán teniszezhet, hiszen az elmúlt évben sokszor közel állt pályafutása befejezéséhez. A meccs után meg azt: „Csak arra gondoltam, nem tehetem meg, hogy feladom.”

Meggyőződésem, hogy e két ponton nyugszik Rafael Nadal diadalának íve.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!