Állva haltunk meg

Nehéz okosnak lenni, mert a vereségért nem adnak pontot, de a magyar futball jelenlegi helyzetében nem szégyen két góllal kikapni Amszterdamban. Ha ironikusan fogalmaznék, azon kellene keseregni, miért nem sikerült pontot szereznünk, de ha a budapesti eredményt vesszük figyelembe, ne legyünk telhetetlenek.

Nem a pénteki 0–4 okozott csalódást, hanem a mutatott játék, pontosabban az akarati tényezők hiánya. Kedd este ez éppen fordítva volt. Volt tartásunk, e nélkül nem lehet eredményt elérni – ha az eredményt nem is számokban mérjük.

Lehet azt mondani, hogy a hollandok nagyképűek voltak, de azt se hagyjuk figyelmen kívül, hogy pénteken minden összejött az ellenfélnek, mi pedig nem tudtunk ezzel mit kezdeni.

Annál viszont nincs elkeserítőbb, mint hitehagyott futballistákat látni a nemzeti mezben.

Jó, hogy ezen a téren kiköszörültük a csorbát. Ilyen hozzáállással könnyebb tudomásul venni, hogy a játéknak vannak vesztesei, s válogatottunk a magyar futball jelenlegi helyzetéből fakadóan inkább az utóbbiak közé tartozik. A labdarúgás közösségformáló erejéről számtalan tanulmány született, saját viselkedésünkön érezzük, mennyire azonosulunk egy csapattal.

Mikor arcpirító egy vereség, s mikor mondjuk azt, nem baj, menni kell tovább. Most nyugodt szívvel választhatjuk az utóbbit. Fel lehet tenni a kérdést, miért ilyen kétarcú a válogatott, de a győzelem utáni pillanatok nem a szakmai elemzésről szólnak. Hitet kell meríteni, a következő selejtezőig a hétköznapok nehézségei közepette a kedd estét felidézni. Jó lenne győzelmeknek örülni, de a forgatókönyvet nem csak mi írjuk.

Illetve, egyelőre inkább belevesznek minket, hogy izgalmasabb legyen a történet. Ami kedden nem végződött happy enddel, de azért elmondhatjuk, állva haltunk meg, mint a fák. Jobb lenne győzelemnek, netán egy pontnak örülni, de más a viszonyítási alap.

Ma még...