Búcsú a legendától – Csurka Gergely publicisztikája

Egyetlen érmes úszását nem láttam élőben – a legelsőt, 2002-ben a riesai rövid pályás Eb-n (400 vegyes, bronz). Viszont 2003 óta az összeset, azt hiszem, egyetlenként a magyar médiában. Meg sok másikat, amiből nem lett érem. Ám azokat átrázzuk a memória rostáján – mert Cseh László kapcsán nem lehet nem kizárólag a szépre emlékezni.

Még előttem van vékonyan, rutintalan 17 évesként, amikor 400 vegyesen – mi tagadás – a legközelebb volt Michael Phelpshez a 2003-as barcelonai világbajnokságon. Aztán az első felnőtt Eb-aranyak Madridból, rögtön utána Athén, illetve előtte ama bizonyos lábtörés… Sohasem derülhet ki, mennyire tudott volna együtt haladni Phelpsszel a két vegyes­úszó-számban – az amerikai nem volt annyira készen, igaz, Laci sem, ám szinte folyt még a vízben a jelentősebb izomépítés előtt.

Az első világbajnoki cím, 2005-ben Montrealban, amikor az egész mezőny az amerikai óriással egyetemben együtt metrózott az uszodába (boldog békeidők…). Ezek voltak azok az évek, amikor egyedül vitte a hátán a magyar úszósportot. Ünnepeltük a 2006-os budapesti Eb-n, aztán amikor Triesztben a rövid pályás kontinensviadal záró napján a harmadik aranyérmét követően egy technikai malőr miatt nem szólalt meg a magyar himnusz, az olasz közönség felállva elkezdte tapsolni: „Laszlo, Laszlo!” – mert már akkor rajongva tisztelték.

2007-ben századra eltalálta az időt, amivel 400 vegyesen nyert a debreceni rövid pályás Eb-n, aztán imádtuk a 2008-as pekingi olimpián, fejben és fizikailag akkor volt a csúcson – kár, hogy Phelps is… Csak jelzem: az akkor tájt úszott Európa-rekordjai 200-on (Róma, 2009) és 400 vegyesen (Peking, 2008) a mai napig megdöntésre várnak.

A 2010-es budapesti Eb-n két aranyérem társaságában ugyanakkor elkezdte tolni az „öreg vagyok már” szöveget. Holott több volt hátra a karrierjéből, mint amennyit addig eltöltött a felnőttelitben. Generációk cserélődtek mellette, egyeseknek teljesült az álmuk, mások dolguk végezetlenül távoztak – Laci maradt maga az állandóság, ráadásul nem akadt olyan világverseny, amelyen ne nyert volna legalább egy érmet. Nagypálya, rövid pálya, vb, Eb. Ő még akkor is dobogón állt, amikor egy hullámvölgy mélyén vergődött. Mint a 2007-es melbourne-i vagy a 2011-es sanghaji vb-n, majd a londoni olimpián. Holott arra mindenféle mentális és fizikai szupertréningekkel kanyarodott rá, ám rögtön az első nap beszakadt alatta a jég, amikor addig figyelte Phelpst az előfutamban, hogy a király még nyolcadikként beevickélt, ő viszont kilencedikként búcsúzott. És mégis: napok alatt újraépítette magát, és mint a korábbi alkalmakkor, 200 vegyesen megmentette magát egy bronzzal.

Aztán amikor 2013-ban már ott sem fogott érmet a barcelonai vb-n, elkönyveltük, megszakad a sorozat – erre behúzta a 100 pillangó második helyét. Mindazonáltal ekkor és aztán 2014-ben vetődött fel először, hogy talán… Mi lenne, ha… Lehetne például utánpótlás-kapitány. Nemet mondott. Inkább edzőt és klubot váltott, és ezzel útjára indult egy egészen valószínűtlen reneszánsz.

2015-ben világbajnok lett Kazanyban. Harmincévesen. Átírt néhány rekordot, többek között senki sem nyert tíz év különbséggel vb-aranyakat. Leginkább azért, mert a felnőtt-úszókarrierek többsége csak a legnagyobbak esetében ér meg tíz igazán jó évet. Olyan formába lendült, hogy ámult rajta az úszóvilág. A lába előtt hevert mindenki, a netanyai rövid pályás Eb-n – miután megnyerte a száz pillangót, a 30. születésnapján – ezer izraeli néző, a komplett bírói kar és a futamban résztvevő összes úszó együtt énekelte neki a medenceparton a „Happy birthday to you”-t.

Rióban győznie kellett volna 200 pillangón – nincs annál nyomorultabb dolog, mint világranglista-vezetőként zárni az évet egy számban, de olimpiai érem nélkül (a májusi londoni Eb-n jobb időt ért el, mint amivel Phelps győzött). Ám a sokadik mentális befeszülésen túljutva százon mégis érkezett az az emlékezetes három holtversenyes ezüst, s ezzel máris olyat tett, amilyet csupán nagyon-nagyon kevesen (magyar úszó meg még soha): négy olimpián vett részt, és mind a négyen érmes lett.

Egy évre rá, 2017-ben újabb mérföldkő: ezüst a Duna Arénában, ami megint olyan csúcs, amit szerintem nem fognak megdönteni, mert ahhoz, hogy nyolc egymást követő világbajnokságon állj dobogón, világszínvonalon kell úsznod 17 évesen – és még 31 évesen is.

2018 és 2019 volt az első Eb és vb, amikor kimaradt az első háromból. Tudtuk persze, hogy már nincs, nem lehet annyira élesre töltve, és senki sem csodálkozott volna, ha – pláne az őt újabb egy esztendővel vénítő pandémia miatt – Tokiót nem vállalja be. Ezer és egy jel mutatkozott, hogy nem kellene erőltetni. A tavaly decemberi kaposvári ob-ról hazautazott a sokadik rossz úszása után. Azt gondoltuk, többé nem jön vissza. Aztán mégis. Ám a márciusi ob-n is dadogott minden. Mindehhez körítődött egy adag polémia, a kapitány, Sós Csaba nem tette be a védettek közé, úgyhogy megint végighallgattam a telefonban a dohogását, hogy azért legalább beszéltek volna előtte. Az utolsó években akadt néhány ilyen kifakadása. Ahogy Rio után hirtelen elengedte a kezét az addig őt tejben-vajban fürösztő sportszergyártó, minden külön értesítés nélkül. Ahogy most tavasszal is sérült a büszkesége.

Mégis… Ezekből merített újra erőt. A dac feldübörgött. Holott csendes fiúnak ismerte mindenki. Amúgy az volt. Talán néha kikiabálhatta volna magából a keserűséget. A feszültséget. Aztán harminc fölött néha már… Nem, kiabálni akkor sem kiabált. Mondjuk úgy, toppantott. Mérgében. Addig azonban egyszer sem jutott el, hogy oké, akkor ennyi, szevasztok. Leginkább azért, mert lenyűgöző világ az úszóké. Aki ebben nő fel, az nehezen hagyja ott ezt a kemény, iszonyúan sokat kívánó, mégis tiszta kereteket garantáló és mindenekfelett igazságos sportot. Ebből ugyanis annyit mindig ki tudsz venni, amennyit beleteszel. Rajtad múlik csak. Elvégre amikor kimész a medencéhez, és felállsz a rajtkőre, akkor egyedül te vagy, a két kötél, a túlsó fal és a víz; és garantálhatóan kiderül, ki a legjobb. Nézzünk körül a mai világban – maradjunk annyiban, minden más opció ijesztőbb perspektívát kínál ennél.

Ez a csodás miliő nem engedte el. Benne is munkált a ragaszkodás – és a sportág üzent a lelki rezdüléseken keresztül: egy ilyen óriás nem tűnhet el csak úgy, egy szürke hétköznapon. Más befejezést szánt neki, sokkal méltóbbat mindahhoz, amit az elmúlt csaknem két évtizedben kaptunk tőle.

Megállapodtak hát, ő és az úszás, külön, senkitől sem zavartatva. Ha még egyszer megtesz mindent, de tényleg mindent, akkor meglesz az eredménye egy sportágtörténeti ötödik olimpiai szereplés keretében. Ott pedig nem holmi előfutamban vagy középdöntőben köszön el, hanem pályafutása tizedik egyéni ötkarikás fináléjával. És ő tartotta magát az alkuhoz. Az utolsó hónapokban teljes odaadással dolgozott a mentális részleteken, brutálisan fegyelmezett étrendet követett – így Tokióra olyan testalkattal érkezett, hogy már-már a pekingi fénykorra emlékeztetett.

Azt pontosan tudtuk: a nála 7, 9, 13 évvel fiatalabbak ellen már nem lehet esélye arra, hogy az ötödik olimpiáján is érmes legyen. A biológiának is vannak törvényei, és azok nem a 35 és fél éveseket favorizálják az ilyen iszonyú erőfeszítéseket kívánó számokban, mint a vegyes úszás. Ám most az egyszer senki sem várta tőle, hogy ott legyen a dobogón. Ő maga sem. Épp ezért áradt belőle egyfajta mámoros felszabadultság – és így búcsúzhatott méltón, a nagyszínpadon integetve még egyszer, utoljára (miután az ilyenkor nem látható, de amúgy erősen deresedő halántékkal az első körben megelőzött 35 riválist, majd nyolcat újból a középdöntőben, és még egy 22 évest a fináléban).

Az első két tokiói úszását követő nyilatkozósdi során persze átfutott rajtam: ha csak feleennyire vette volna lazán az egészet, hol tarthatna az egyébként is lenyűgöző éremkollekciója. Hetvenegy medália 2002 és 2017 között, olimpiákról, illetve nagypályás és rövid pályás vb-kről és Eb-kről.

Hogy ehhez hány órát kellett a vízben eltöltenie kiskora óta, hány ezer kilométert leúszni, a többségét „üvöltő” pulzussal, égő kemencét idéző tüdővel, a tejsav egyre hasogatóbb fájdalmával elöntött izmokkal – azt képtelenség nyilvántartani. Igazából nem is kell. Aki úszónak áll, az tudja: napi hét órákat muszáj edzeni két percekért, napi tíz kilométereket végignyomni kétszáz méterekért.

Mígnem pénteken, 19 évvel az első felnőtt Eb-szereplés (Berlin, 2002) után, itt, Tokióban Cseh Laci leúszta az utolsó kétszáz métert, az utolsó nem egészen két percet. Még egyszer eggyé vált a nagy kékséggel, végigzongorázta mind a négy úszásnemet, rég nem látott harmóniában, majd a lelkében is hasonló harmóniával partra szállt, integetett, és egy mosollyal az arcán, a kínai olimpiai bajnok Vang Sun fantasztikus gesztusát (meghajlás, kézfogás) fogadva kiballagott a medencetérből.

Nem tudom, hogy vannak vele, de nekem máris hiányzik.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!