Nem középiskolás fokon – S. Tóth János publicisztikája

Ha a pandémia nem kényszeríti térdre a világot, s a Nemzetközi Olimpiai Bizottság nem kényszerül 2021-re csúsztatni a XXXII. nyári játékokat, Tokió akkor is más lenne, mint voltak a 2000-es évek eddigi olimpiái. Például most először nem ugrik medencébe minden idők legsikeresebb olimpikonja, a 23-szoros aranyérmes, összesen 28 ötkarikás medáliát begyűjtő Michael Phelps. A „Repülő Hal”, aki összesen öt olimpián szerepelt. Mesterötöséhez legközelebb a mostani amerikai medencés úszóválogatottból a nyolc olimpiai érmet – köztük négy aranyat – jegyző 31 éves Allison Schmitt jár. Neki Peking, London és Rio de Janeiro után a tokiói lesz a negyedik ötkarikás fellépése; ez idáig még a mesternégyest is csak hét amerikai úszónak sikerült összehoznia.

Katie Ledecky és Haley Anderson harmadik olimpiájára készül, összességében mégis rutintalan válogatott versenyez majd a japán fővárosban: harmincöten először indulnak a játékokon. A legfiatalabb a társulatból a 15 esztendős Katie Grimes; Ledecky 2012-es bemutatkozása óta nem volt ilyen ifjú úszó az amerikai válogatottban. Összesen 11 tinédzser bizonyíthat – a legtöbb 1996 óta – a Tokiói Víziközpontban: a Tik-Tok-generáció színre lép...

Az, hogy az Egyesült Államok nyomasztó fölényének megőrzéséhez a tokiói delegáció hozzájárul-e, a záróünnepség napján derül ki. Az USA eddig összesen 2523 érmet nyert a nyári játékokon, köztük 1022 aranyat; ebből az úszók 553/246-ot vállaltak. Az amerikai sajtóban azonban már olvasható olyan vélemény, miszerint az idei lehet az utolsó, az amerikai sportolók által uralt olimpia. Hogy megértsük a pesszimista hangokat, ugorjunk vissza a nyolcvanas évek közepéig. A ma már 53 esztendős korábbi futó, Michael Johnson, aki négy aranyérmet vitt haza három olimpiáról – Barcelonából, Atlantából és Sydneyből – ekkor még csak középiskolás volt, s legfeljebb álmodozhatott a világraszóló sikerekről. Dallasi tinédzserként szülővárosa egyik iskolai csapatában atletizált. Bár edzője, Joel Ezar nem volt szakmája mágusa, ráérzett, hogy nyers gyémánt került a keze alá. Johnsont ajánlva levelekkel kezdte bombázni az egyetemeket, főiskolákat. Elsőként a texasi Baylor Egyetem szakemberei ébredtek. Mielőtt 1992-ben tagja lett a 4x400 méteren olimpiai bajnok váltónak, a Baylor Bears atlétikai klub tagjaként Johnson 1987 és 1990 között príma szakemberek irányításával öt egyetemi (NCAA) bajnoki címet szerzett. „Óriási ugrás volt, hogy egyetemre kerülhettem” – mondta az atlétika halhatatlanjai közé 2004-ben beválasztott Johnson az ösztöndíja kapcsán.

E példa is érzékelteti, hogy az amerikai olimpiai sikereiben meghatározó a szerepe a gondosan kiépített egyetemi sportnak. Míg az Egyesült Államokat az olimpiai érmek örökranglistáján tisztes távolságból üldöző oroszok és németek, valamint a medáliákat mohón gyűjtő kínaiak már kora gyermekkorban igyekeznek kiválasztani, aztán pedig sportágspecifikus képzéssel trenírozni tehetségesnek ítélt fiataljaikat, az Atlanti-óceán túloldalán más módszerrel dolgoznak: az Egyesült Államok Olimpiai Bizottsága az egyetemek/főiskolák egész országot átfogó hálózatára támaszkodik. Ily módon több ezer kandidáló közül válogathatók ki az aktuális olimpiai keret tagjai, akik minőségi versenyrendszerben edződhetnek a nemzetközi feladatokra.

Hogy akkor hol itt a gond? Nos, a bűnös ez esetben is a Covid–19. A pandémia mellékhatásaként jó néhány oktatási intézmény kényszerült rá, hogy lenyesse sportklubja költségvetését, csökkentse sportcélú kiadásait. A kosárlabdát és az – olimpián nem szereplő – amerikai futballt kevésbé érinti a válság, e sportágaknak a jegyeladásoknak és a televíziós közvetítési díjaknak köszönhetően egyetemi szinten is jelentős a bevételtermelő képességük (ráadásul a kosárlabdázók szereplése nem meghatározó az olimpiai éremszerzés szempontjából, hiszen optimális esetben is mindössze egy-egy érmet gyűjthetnek be). Az igazi csapás az olyan, üzletileg deficites sportágakat érte, mint az atlétika, az úszás és a torna. Szerte az országban több száz csapat „csukta be a boltot”, és nem csak másod- és harmadosztályú kluboknál. Olyan prominens egyetemeken is meghúzták a derékszíjat, mint az Iowa, a Connecticut vagy a Minnesota. Igaz, a Brown vagy a Clemson a közvélemény nyomására meggondolta magát, és a világhírű Stanford vezetősége is úgy döntött, megtartja leépítésre ítélt együtteseit. Szakemberek ezzel együtt is aggasztónak mondják a kibontakozó trendet. A nyári játékokra utaztatott amerikai versenyzők átlagban nyolcvan százaléka az egyetemekről kerül ki. Márpedig ha kevesebb a klub, zsugorodik a kiválaszthatók köre, s ezzel csökken a potenciális (arany)éremesélyesek száma is. Viszont az éremtáblázatot az amerikai szurkoló is előszeretettel böngészgeti, s az 1996-os atlantai aranyolimpia óta csupán egyszer volt rá példa – és a nyári játékok során is mindösszesen tízszer (az 1980-as moszkvai játékokat az Egyesült Államok bojkottálta) –, hogy e lista éléről lecsúszott az USA.

Tokióban e veszély vélhetően nem fenyegeti az amerikaiakat, a Nielsen közvélemény-kutató tippje szerint 114 érmet, köztük 43 aranyat gyűjthetnek be a japán fővárosban (Rióban öt éve 121/46-nál álltak meg). Igaz, a jóslást nehezíti, hogy a világjárvány miatt 2020 nagy részében állt a sportélet, márpedig ezek az előrejelzések a korábbi olimpiák, világbajnokságok és világkupák eredményein alapulnak. Viszont 2024-re, Párizsra és 2028-ra, Los Angelesre fordulhat a kocka, s ez aggodalommal tölti el az amerikai olimpiai mozgalom illetékeseit. Össze is trombitáltak egy agytrösztöt, melynek nemcsak gazdasági, pénzügyi kérdéseket kell megbeszélnie, de például azt is, miként illeszkedjen a sport az amerikai felsőoktatás XXI. századi rendszerébe, s hogyan viszonyuljon az Egyesült Államok az útkeresés állapotában lévő nyári játékokhoz.

Míg a világ országainak többségében tetten érhető valamiféle kormányzati szándék (is) az ötkarikás csapat működtetésére, finanszírozására, odaát ezt másképp oldják meg. A korai időkben egyetemi/főiskolai és magánklubokból verbuválódtak a csapattagok – emiatt a játékokon mindenki más formaruhát viselt. Az American Athletic Union 1908-ban vette kézbe a szervezést, de az egyetemi sport erősödésével az ötvenes évekre meghatározó szereplővé lépett elő az NCAA is. Míg a rivális szervezetek egymással voltak elfoglalva, a Szovjetunió berobbant az olimpiai színpadra, s 1956-ban Melbourne-ben, majd 1960-ban Rómában az éremtáblázat élén zárt. Az amerikai kongresszus végül 1978-ban fogadta el az amatőr sport törvényét, az Egyesült Államok Olimpiai Bizottságára bízva az ötkarikás csapat gardírozását.

Persze nem az egyetemi ösztöndíj az egyetlen út a kerettagsághoz. A tornászok, úszók nemegyszer elit magánklubokban készülnek. Mondhatni, ez az akadémiai rendszer sajátságos, amerikai változata. Az úszó Janet Evans 17 évesen a Fullerton Aquatics Sports Team képviseletében szerzett három aranyat Szöulban, 1989-ben mégis beiratkozott a Stanfordra abban a reményben, hogy fiatal felnőttként ezzel meghosszabbíthatja karrierjét. Olyannyira bejött a váltás, hogy a 800 méteres gyorsúszásban olimpián (Szöul, Barcelona) és vb-n (Perth, Róma) első úszónőként védte meg bajnoki címét, sőt még az 1996-os játékokra is eljutott (manapság az LA2028 szervezőbizottságban dolgozik).

A posztcovid korszak előre nem vetíthető károkat okozhat a sport világában, és hátrányosan érintheti a következő generációk karrierjét. Amerikában adná magát kiútként a profi ligák üzleti modellje egyes elemeinek átültetése, a televíziós dollárok üldözése, csakhogy ez felveti a kérdést: mi a sport célja az egyetemeken? Mi segíti a hallgatók minél szélesebb körének bekapcsolását a sportprogramokba, szem előtt tartva az egészségmegőrzés fontosságát is? A pandémia mindenesetre elindított egyfajta szemléletváltást: míg az edzők korábban tehetségkutatás címén összevissza repkedtek a kontinensnyi országban, mára rászoktak Zoomon toborozni, s a síp fújása mellett megtanultak klubvezetőként is viselkedni. Az óra persze ketyeg, s ugrásra kész egy minden eddiginél veszedelmesebb rivális, a szinte korlátlan büdzséjű Kína. Negyedszázada, az atlantai olimpián még csak negyedik lett az éremtáblázaton, alig feleannyi érmet nyerve (50), mint az Egyesült Államok (101)...

Michael Johnson Atlantában szenzációs győzelmet aratott a 200 és a 400 méteres síkfutásban. Manapság dicsőségre éhes nemzetek szakmai fejlődését segíti: ügyfelei létesítményeket építhetnek, edzőket bérelhetnek, képzési programokat vehetnek át. S pluszösztönzésként ott lebeghet előttük egy jellegzetes testtartással futó atléta példája, aki élve az eséllyel egyszerű dallasi srácból az olimpiák történetének egyik ikonja lett.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!