Sünök, nyulak, olimpiák – Malonyai Péter publicisztikája

Megváltozott tartalmú esküt tettek Tokióban az olimpikonok, a szöveget a NOB kiegészítette azzal, hogy „szolidárisak vagyunk egymással, és a doppingolás, a csalás és a diszkrimináció bármilyen formája nélkül kötelezzük el magunkat a sport mellett”.

Témánk szempontjából az az érdekes, hogy a doppingellenességre is felesküdtek a sportolók, mondhatni, ezzel ünnepelték a jubileumát annak, hogy a tiltott szerek hangsúlyozottan középpontba kerültek az öt karika környékén.

Ötven esztendővel ezelőtt, luxemburgi kongresszusán döntötte el ugyanis a NOB, hogy az olimpiákon „minden eddiginél szigorúbban fognak eljárni az ajzószerkérdésben”. Kidolgozták a ma is érvényes részletek többségét a kizárástól az éremelvételig, csak az maradt kérdés, mely szerek kerüljenek a tiltólistára.

Hiába volt még NOB-elnök a konzervativizmusáról (is) híres, akkor már 84 esztendős Avery Brundage, a testület nem dugta homokba a fejét, pontosan tudta, hogy aktuálisan az amfetaminok a legkeresettebbek a teljesítményfokozásnál. Az orvosok világszövetsége támogatta a sport törekvéseit, ezért ottawai közgyűlésén felkérték a doktorokat, hogy csak rendkívüli esetben, kizárólag gyógyászati célból írjanak fel amfetamint. Ilyesmi ma már elképzelhetetlen, ahogy az is, hogy a szervezet ajánlása nyomán Nagy-Britanniában és Svédországban speciális receptek kellettek a kiváltáshoz, Franciaországban pedig a teljes betiltás gondolatával foglalkoztak.

Csak arra a kérdésre nem tudták a választ, melyek azok az újabb készítmények, amelyekre titokban máris lecserélték az amfetaminokat, s hogyan ellenőrizzék a használatukat.

Ez volt 1971-ben, az 1972-es téli (Szapporo) és nyári (München) játékokra már szigorú ellenőrzést ígértek. Aztán télen kicsit módosult a terv, mert még mindig az amatőr–profi kérdés volt napirenden két síző főszereplővel: az osztrák klasszist, Karl Schranzot nem engedték indulni, mert egy reklámkiadványban szerepelt a fotója, a francia Annie Famose pedig azzal sértette meg a szabályokat, hogy nem csupán versenyzett, rádiótudósító is volt a játékokon.

Münchenben viszont már a doppingcsata került előtérbe. A Goethe Strasse 33. volt a központ, a vezér pedig dr. Manfred Donike, a Fiziológiai és Kémiai Intézet igazgatója. Beindult a gépezet, a legnevesebb kárvallott az amerikai úszó, Rick Demont volt, aki megnyerte a 400 méter gyorsot, majd szinte a rajtkőről hívták vissza az 1500 előtt, mert – lebukott. Orvosa hibájából, aki elfelejtette felírni a listára, hogy asztmás, csak efedrinnel tud elaludni. Az eset azért is tanulságos, mert azóta általános lett a kibúvó, soha annyi „beteg” világklasszist nem számlált a (sport)világ, mint amióta létezik a kincset érő lajstrom. Megjegyzendő, hogy a 400 gyorson egy századdal vesztes ausztrál Brad Cooper nem fogadta el a hirtelen kapott győzelmet, nem kérte az aranyérmet, amelyet egyébként a kizárása után azonnal hazautazó Demont magával vitt az Egyesült Államokba.

Sokan nem hittek abban, hogy megállítható a tiltott szerek áradása. Példa rá G. R. Taylor, aki a Biológiai pokolgép című könyvében ezt írta: „Az atlétika a genetikusok versengésévé válhat, a küzdő felek abban mérik össze erejüket, hogy melyikük tud atletikusabb tulajdonságokat tartalmazó DNS-t előállítani.” Ha az NDK fellendülő, de inkább fellendített sportéletére gondolok, cáfolhatatlannak érzem a fél évszázados állítást.

Az orvosi vélemény akkoriban az volt, hogy a sport 1960 táján már körülbelül megközelítette a csúcsteljesítményeket, amelyek az emberi adottságokhoz és a földi nehézségi erőhöz képest elérhetők. E teljesítmények túlszárnyalásához már bizonyos természetellenes beavatkozásokra van szükség, amelyek egyaránt beleütköznek a sport­erkölcsökbe és az orvosi etikába.

Helyben vagyunk.

Egykori legendás főszerkesztőnk, Feleki László természetesen nem hagyta ki a ziccert, Gulliver címmel írta meg rémálmait a témában. Az írás főhőse ő maga, aki Gulliverként ezúttal nem a törpék vagy az óriások országába vetődik hajótöröttként, hanem a Sportok szigetére, amelyet kifejezetten klasszisok előállítására hoztak létre. A Főtenyészmester fogadja, aki elárulja, annak köszönhetik a létüket, hogy kiderült, már a napi 24 órás edzés sem elegendő. Ezért azon dolgoznak, hogy beavatkozva az emberi szervezetbe, legyőzzék az időt.

Az úszókat cápahormonnal kezelik (nincs új a nap alatt...), hasznos módszer, csak az a baj, hogy az alanyoknak vízben kell élniük, szárazon hamar elpusztulnak. A mágneses vasporral telített ugrók már húsz méter magasságban járnak, az anyaggal némileg csökkentették a nehézségi erőt. A módszerre akkor tértek át, amikor a kenguruagy-kivonat csődöt mondott. A súlylökőkön elefántmellékvese-kivonat segített, itt némi hátrány, hogy a kiválasztottaknak ormányuk nő. Az ökölvívóknál négy kar, a futballistáknál hat láb fokozza teljesítményt. „Ezek még csak kísérleti példányok” – szerénykedik a Főtenyészmester, ami pedig engem illet, nemigen tudok mosolyogni a humoreszknek szánt íráson. Fél évszázad nagy idő, a módszerek nyilván időarányosan fejlődtek, ám senki sem tudja, pontosan hol tartunk. Annyit persze igen, hogy Tokiónál, ahol a beinduló olimpiai pörgés közepette az ellentmondó koronavírus-adatok árnyékában nem a tiltott szerek állnak a középpontban. Érthetően, hiszen óriási különbség, hogy a sportoló szervezetét tudatosan, orvosi kontrollal módosítják, vagy kívülről jön a hatás, járvány, pontosan eddig még nem teljesen tetten ért körülmények között.

Erre (is) alapozva írta a sport1.de, hogy a 2021. évi 2020-as játékok a doppingolók olimpiája lehet. Az egyik ok, hogy a világjárvány miatt jó időre gyakorlatilag megszűnt az ellenőrzés (utazási nehézségek), a másik pedig, hogy mintegy kétszáz olyan korábban lebukott sportolónak járt le az eltiltása a megnyitóig, akinek kifejezetten kapóra jött a tokiói játékok elhalasztása.

Több mint két hét múlva okosabbak leszünk, még az is lehet, hogy mint Moszkva (1980) vagy éppen az első atlétikai világbajnokság (1983, Helsinki) esetében (sport)politikai okokból titokban és eltiltás nélkül maradnak a tiltott szereket használók. Főként, ha a játékok túlélik a koronavírus támadását. Mindenesetre a NOB égisze alatt létező Nemzetközi Tesztelő Ügynökség (ITA) megállapodást kötött a tokiói olimpia szervezőbizottságával, a Japán Doppingellenes Ügynökséggel (JADA), továbbá japán kormányzati szervekkel is az ötkarikás játékok előtt és alatt megvalósuló együttműködésről. A közlemény a szokásos, a zéró tolerancia jegyében összehangolják a doppingellenes műveleteket, és alapvetően „a játékok hírszerzési és nyomozási területeire összpontosítanak azzal a céllal, hogy az olimpia a lehető legtisztább legyen”. Benne olyan intézkedésekkel is, amelyek a szerekkel való kereskedelem megakadályozására irányulnak.

Azt, hogy egy olimpiának milyen „hírszerzési” és „nyomozási” területei vannak, nem kötötték, kötik az orrunkra, mindenesetre mind a két kifejezés riasztó, s nagyon messze áll attól, amit az olimpia jelent – általában és a kívülállóknak. Ha a torinói téli játékokra (2006) gondolok, arra, hogy az osztrák sífutóknál rendőrségi razziához, majd autós üldözéshez vezetett a dopping elleni küzdelem, nincsenek jó érzéseim. Nálam a zéró toleranciának is vannak határai, az erőszak pedig leginkább tehetetlenséget sugall.

Arra persze senkinek sincs ötlete, miként lehet kimutatni minden tiltott szert. Évtizedekkel ezelőtt Ludwig Prokop osztrák professzor azt mondta, boncolni kellene, az az egyetlen tökéletes megoldás. Hogy felvetése morbid, nem jelenti azt, hogy nem volt igaza – mindmáig hatóan és a jövőre nézve egyaránt. Mert – hogy egy másik professzort, dr. Donikét idézzek – nem először és nem utoljára, de nincs találóbb összefoglalás: „A doppingolt sün már rég a célban van, amikor a kontrollnyúl odaér”.

Témánk szempontjából az az érdekes, hogy a doppingellenességre is felesküdtek a sportolók, mondhatni, ezzel ünnepelték a jubileumát annak, hogy a tiltott szerek hangsúlyozottan középpontba kerültek az öt karika környékén.

Ötven esztendővel ezelőtt, luxemburgi kongresszusán döntötte el ugyanis a NOB, hogy az olimpiákon „minden eddiginél szigorúbban fognak eljárni az ajzószerkérdésben”. Kidolgozták a ma is érvényes részletek többségét a kizárástól az éremelvételig, csak az maradt kérdés, mely szerek kerüljenek a tiltólistára.

Hiába volt még NOB-elnök a konzervativizmusáról (is) híres, akkor már 84 esztendős Avery Brundage, a testület nem dugta homokba a fejét, pontosan tudta, hogy aktuálisan az amfetaminok a legkeresettebbek a teljesítményfokozásnál. Az orvosok világszövetsége támogatta a sport törekvéseit, ezért ottawai közgyűlésén felkérték a doktorokat, hogy csak rendkívüli esetben, kizárólag gyógyászati célból írjanak fel amfetamint. Ilyesmi ma már elképzelhetetlen, ahogy az is, hogy a szervezet ajánlása nyomán Nagy-Britanniában és Svédországban speciális receptek kellettek a kiváltáshoz, Franciaországban pedig a teljes betiltás gondolatával foglalkoztak.

Csak arra a kérdésre nem tudták a választ, melyek azok az újabb készítmények, amelyekre titokban máris lecserélték az amfetaminokat, s hogyan ellenőrizzék a használatukat.

Ez volt 1971-ben, az 1972-es téli (Szapporo) és nyári (München) játékokra már szigorú ellenőrzést ígértek. Aztán télen kicsit módosult a terv, mert még mindig az amatőr–profi kérdés volt napirenden két síző főszereplővel: az osztrák klasszist, Karl Schranzot nem engedték indulni, mert egy reklámkiadványban szerepelt a fotója, a francia Annie Famose pedig azzal sértette meg a szabályokat, hogy nem csupán versenyzett, rádiótudósító is volt a játékokon.

Münchenben viszont már a doppingcsata került előtérbe. A Goethe Strasse 33. volt a központ, a vezér pedig dr. Manfred Donike, a Fiziológiai és Kémiai Intézet igazgatója. Beindult a gépezet, a legnevesebb kárvallott az amerikai úszó, Rick Demont volt, aki megnyerte a 400 méter gyorsot, majd szinte a rajtkőről hívták vissza az 1500 előtt, mert – lebukott. Orvosa hibájából, aki elfelejtette felírni a listára, hogy asztmás, csak efedrinnel tud elaludni. Az eset azért is tanulságos, mert azóta általános lett a kibúvó, soha annyi „beteg” világklasszist nem számlált a (sport)világ, mint amióta létezik a kincset érő lajstrom. Megjegyzendő, hogy a 400 gyorson egy századdal vesztes ausztrál Brad Cooper nem fogadta el a hirtelen kapott győzelmet, nem kérte az aranyérmet, amelyet egyébként a kizárása után azonnal hazautazó Demont magával vitt az Egyesült Államokba.

Sokan nem hittek abban, hogy megállítható a tiltott szerek áradása. Példa rá G. R. Taylor, aki a Biológiai pokolgép című könyvében ezt írta: „Az atlétika a genetikusok versengésévé válhat, a küzdő felek abban mérik össze erejüket, hogy melyikük tud atletikusabb tulajdonságokat tartalmazó DNS-t előállítani.” Ha az NDK fellendülő, de inkább fellendített sportéletére gondolok, cáfolhatatlannak érzem a fél évszázados állítást.

Az orvosi vélemény akkoriban az volt, hogy a sport 1960 táján már körülbelül megközelítette a csúcsteljesítményeket, amelyek az emberi adottságokhoz és a földi nehézségi erőhöz képest elérhetők. E teljesítmények túlszárnyalásához már bizonyos természetellenes beavatkozásokra van szükség, amelyek egyaránt beleütköznek a sport­erkölcsökbe és az orvosi etikába.

Helyben vagyunk.

Egykori legendás főszerkesztőnk, Feleki László természetesen nem hagyta ki a ziccert, Gulliver címmel írta meg rémálmait a témában. Az írás főhőse ő maga, aki Gulliverként ezúttal nem a törpék vagy az óriások országába vetődik hajótöröttként, hanem a Sportok szigetére, amelyet kifejezetten klasszisok előállítására hoztak létre. A Főtenyészmester fogadja, aki elárulja, annak köszönhetik a létüket, hogy kiderült, már a napi 24 órás edzés sem elegendő. Ezért azon dolgoznak, hogy beavatkozva az emberi szervezetbe, legyőzzék az időt.

Az úszókat cápahormonnal kezelik (nincs új a nap alatt...), hasznos módszer, csak az a baj, hogy az alanyoknak vízben kell élniük, szárazon hamar elpusztulnak. A mágneses vasporral telített ugrók már húsz méter magasságban járnak, az anyaggal némileg csökkentették a nehézségi erőt. A módszerre akkor tértek át, amikor a kenguruagy-kivonat csődöt mondott. A súlylökőkön elefántmellékvese-kivonat segített, itt némi hátrány, hogy a kiválasztottaknak ormányuk nő. Az ökölvívóknál négy kar, a futballistáknál hat láb fokozza teljesítményt. „Ezek még csak kísérleti példányok” – szerénykedik a Főtenyészmester, ami pedig engem illet, nemigen tudok mosolyogni a humoreszknek szánt íráson. Fél évszázad nagy idő, a módszerek nyilván időarányosan fejlődtek, ám senki sem tudja, pontosan hol tartunk. Annyit persze igen, hogy Tokiónál, ahol a beinduló olimpiai pörgés közepette az ellentmondó koronavírus-adatok árnyékában nem a tiltott szerek állnak a középpontban. Érthetően, hiszen óriási különbség, hogy a sportoló szervezetét tudatosan, orvosi kontrollal módosítják, vagy kívülről jön a hatás, járvány, pontosan eddig még nem teljesen tetten ért körülmények között.

Erre (is) alapozva írta a sport1.de, hogy a 2021. évi 2020-as játékok a doppingolók olimpiája lehet. Az egyik ok, hogy a világjárvány miatt jó időre gyakorlatilag megszűnt az ellenőrzés (utazási nehézségek), a másik pedig, hogy mintegy kétszáz olyan korábban lebukott sportolónak járt le az eltiltása a megnyitóig, akinek kifejezetten kapóra jött a tokiói játékok elhalasztása.

Több mint két hét múlva okosabbak leszünk, még az is lehet, hogy mint Moszkva (1980) vagy éppen az első atlétikai világbajnokság (1983, Helsinki) esetében (sport)politikai okokból titokban és eltiltás nélkül maradnak a tiltott szereket használók. Főként, ha a játékok túlélik a koronavírus támadását. Mindenesetre a NOB égisze alatt létező Nemzetközi Tesztelő Ügynökség (ITA) megállapodást kötött a tokiói olimpia szervezőbizottságával, a Japán Doppingellenes Ügynökséggel (JADA), továbbá japán kormányzati szervekkel is az ötkarikás játékok előtt és alatt megvalósuló együttműködésről. A közlemény a szokásos, a zéró tolerancia jegyében összehangolják a doppingellenes műveleteket, és alapvetően „a játékok hírszerzési és nyomozási területeire összpontosítanak azzal a céllal, hogy az olimpia a lehető legtisztább legyen”. Benne olyan intézkedésekkel is, amelyek a szerekkel való kereskedelem megakadályozására irányulnak.

Azt, hogy egy olimpiának milyen „hírszerzési” és „nyomozási” területei vannak, nem kötötték, kötik az orrunkra, mindenesetre mind a két kifejezés riasztó, s nagyon messze áll attól, amit az olimpia jelent – általában és a kívülállóknak. Ha a torinói téli játékokra (2006) gondolok, arra, hogy az osztrák sífutóknál rendőrségi razziához, majd autós üldözéshez vezetett a dopping elleni küzdelem, nincsenek jó érzéseim. Nálam a zéró toleranciának is vannak határai, az erőszak pedig leginkább tehetetlenséget sugall.

Arra persze senkinek sincs ötlete, miként lehet kimutatni minden tiltott szert. Évtizedekkel ezelőtt Ludwig Prokop osztrák professzor azt mondta, boncolni kellene, az az egyetlen tökéletes megoldás. Hogy felvetése morbid, nem jelenti azt, hogy nem volt igaza – mindmáig hatóan és a jövőre nézve egyaránt. Mert – hogy egy másik professzort, dr. Donikét idézzek – nem először és nem utoljára, de nincs találóbb összefoglalás: „A doppingolt sün már rég a célban van, amikor a kontrollnyúl odaér”.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!