Opus 2021. – Malonyai Péter publicisztikája

Fából vaskarika. Így foglalható össze, hogy az orosz sportolók országukat nem, az olimpiai bizottságukat viszont képviselhetik Tokióban. A leghétköznapibban azért látványos semmi a retorzió, mert már most, de később mindenképpen a különféle statisztikák Oroszország szereplését rögzítik majd, legfeljebb egy lábjegyzetben hozzáteszik a büntetést.

Ami meglehetősen súlyos – papíron. Köszönhetően a dopping körüli álszentségnek és persze a politikai erőviszonyoknak.

A lényeg, hogy még 2015-ben kiderült, egy évvel később pedig bizonyítást nyert, hogy a tiltott szerek használata állami támogatással lett általános Oroszországban, ezért az országot először kizárták a versenyekről, aztán a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) közbejöttével enyhítettek a szankción.

A részletekről írtunk már eleget, ám azt azért jó tudni, hogy a vád alapját képező adatokra úgy derült fény, hogy Grigorij Rodcsenkov, a moszkvai doppinglabor vezetője az Egyesült Államokba menekült, s döntő bizonyítékokkal szolgált. Végül is tehát – mint oly sokszor – itt is feljelentés kellett a sikeres eljáráshoz. Csak részben tartozik ide, hogy Rodcsenkov sporttörténelmi személyiség, hiszen új hazájában Rodcsenkov-törvény néven híresült el az a még Donald Trump által aláírt jogszabály, amely nem az illegális szereket és módszereket használó sportolókat bünteti, hanem a doppinggal kereskedőket, a doppingolás rendszerében részt vevő edzőket, vezetőket, kormányok vagy sportszervezetek tisztségviselőit, orvosokat, szakembereket. Az amerikai érintettségű események kapcsán így akár egymillió dollár bírságot és tízéves börtönbüntetést is kaphatnak a bűnösök.

De vissza az oroszokhoz, akiket végül nem tiltottak el „nemzetszinten” az olimpiától (sem). Hogyan is tehették volna, hiszen Oroszország nagyhatalom, ezt azért tudják a legmagasabb doppingkörökben is. Jellemző, hogy az orosz doppingügynökség (RUSADA) 2018-ban visszakapta tesztelési engedélyét, három héttel később pedig a moszkvai labor is újrakezdhette a vizsgálatokat.

Nyilván elkerülve az állam közbejöttét – mosolyognék, ha lenne kedvem. Főként, mert a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) közleménye az adatbázis következetlenségeit (is) rótta fel bűnül. Nos, ha már következetlenség, a labornyitás is az, a korábbi hangos nekibuzdulás és a zéró tolerancia hangoztatása jegyében mindenképpen. Egyszerűbben megfogalmazva: vagy büntetek, vagy sem. Vagy ahogy mifelénk mondják, nem lehet le is feküdni valakivel, meg szűznek is maradni.

Ami a jelent, Tokiót illeti, az orosz sportolók nem indulhatnak országuk zászlaja alatt, Himnuszukat nem játszhatják le bajnokaik tiszteletére. Emellett ruházatukon nem viselhetik az Oroszország (RUS) feliratot, csapatuk az Orosz Olimpiai Bizottság (ROC) név alatt szerepel.

Ebben a sorban nekem a Himnusz a legérdekesebb. Először a Katyusa című háborús dalt szánták lejátszásra az oroszok, de a kérést elutasították, mondván, nagyon erősen kötődik Oroszországhoz (mihez máshoz kötődhetne egy póthimnusz...?), ám Pjotr Iljics Csajkovszkij ellen már nem lehetett kifogás. Az opus 23. besorolás alatti I. zongoraverseny lett a befutó, ami nálam nyerő megoldás. Szívesebben hallgatom, hiszen jobb, ha zeneakadémiai koncertek jutnak az eszembe, mintha a dögunalmas iskolai ünnepségekre emlékeznék, az akkor még kommunista szöveggel énekelt dallam kapcsán.

Csavar a megoldásban, hogy a ma játszott változat nem Csajkovszkij eredeti műve, Alekszandr Ziloti picit „átírta” (bátor ember!), így aztán nem lennék meglepve, ha a WADA végül Zilotit is eltiltaná, hiszen egyes források szerint csak ő állította, hogy a szerző beleegyezésével piszkált bele a zseniális zeneműbe.

A lényeg azonban, hogy Oroszországnak könyveli el mindenki a tokiói érmeket, ahogy korábban is történt a különféle közös csapatok esetében. Maradva az egykori Szovjetuniónál, felbomlása után a Független Államok Közössége (FÁK) égisze alatt indult 11 egykori tagország (Azerbajdzsán, Fehéroroszország, Kazahsztán, Kirgizisztán, Moldova, Oroszország, Örményország, Tádzsikisztán, Türkmenisztán, Ukrajna, Üzbegisztán) 1992-ben Barcelonában, s végzett az érem- és a ponttáblázat első helyén. Mindenki Szovjetunióról beszélt, legfeljebb a szorgalmasabb statisztikusok később elosztogatták a helyezéseket országok szerint.

Barcelona persze egyszerűbb is volt, meg nem is, hiszen a történelem szólt közbe. Korábban a politika gondoskodott arról, hogy egy-egy nemzet ne szerepelhessen egységes csapattal. Az olimpiák történetében 1956, 1960 és 1964 kulcsév, akkor ugyanis a téli és a nyári játékokon egyaránt Egyesült Német Csapat (Gesamtdeutsche Mannschaft) képviselte a német sportot. Már ahol, mert nálunk például „Közös német csapat” volt a megjelölés, az „egyesült” kifejezés az egyesítésre utalt volna, így szóba sem jöhetett a baráti Német Demokratikus Köztársaság és az ellenségnek kikiáltott Német Szövetségi Köztársaság kapcsán.

A két ország politikai felhanggal átitatott késhegyig menő vitát folytatott minden kérdésben. A bonni kormány 1959 novemberében bejelentette, hogy ragaszkodik az NSZK-s címer nélküli német zászlóhoz, amit persze nálunk úgy tálaltak, hogy Nyugat-Németország „nem akar közös német olimpiai csapatot, s ebben az igyekezetében – a német sportolók érdekeivel szemben – semmilyen eszköztől sem riad vissza”. Végül a fekete-piros-sárga zászló helyett fekete-piros-arany színben egyeztek meg, a kommentár szerint „a Német Szövetségi Köztársaság sportoló milliói kívánságának megfelelően”.

Tokió (1964) előtt ismét fellángolt a vita, amelynek Avery Brundage NOB-elnök vetett véget azzal, hogy közölte, német részről csak közös csapat indulhat. A sportágankénti válogatók után kiderült, hogy első alkalommal az NDK olimpikonjai kerültek többségbe a küldöttségben (194 kontra 181), ami azt jelentette, hogy keletnémet sportoló vihette a zászlót a megnyitón. A műugróklasszis, olimpiai bajnok Ingrid Krämer lett kiválasztott. Még a nyugatnémetek sem vitatták a személyét, más kérdés, hogy ez (is) „a megalakulásának tizenöt éves évfordulóját köszöntő Német Demokratikus Köztársaság sportmozgalmának erejét, fejlettségét bizonyítja”.

Négy évvel később a NOB kettéválasztotta a németeket, 1968-ban megadta a jogot arra, hogy az NDK és az NSZK külön induljon, ám a közös zászló maradt, az azonos jelvény is, a Himnuszok helyett pedig Beethoven IX. szimfóniája csendült fel a győzteseket köszöntve. Nem mellesleg az NDK kilenc, az NSZK öt aranyat nyert Mexikóvárosban.

Aztán a müncheni játékokon (1972) már egyértelmű volt a helyzet, ha úgy tetszik, helyreállt a világ rendje. És kiderült, hogy a keletnémetek akkor(ra) lettek önállóak, amikor, úgymond, megerősödtek klasszisokban, hiszen húsz olimpiai bajnoki címet szereztek, a nyugatnémetek tizenhármat. Volt még némi kísérlet a koreai közösködésre, de csak annyira jutottak, hogy a 2018-as pjongcsangi téli olimpián Észak- és Dél-Korea együtt vonult fel, s közös női hokicsapatot indított. De ez hamvába holt próbálkozás volt, tulajdonképpen visszhang nélküli megoldás, hiszen a két ország nem került közelebb egymáshoz.

Az oroszok mostani esetére visszatérve, azért korszakos, mert a politika elbújt, nyilvánosan a sportszervezetek (WADA, NOB) irányították a faramuci megoldásokat, amelyek az olimpia eszméjével, szellemiségével nálam nem férnek össze. Mert miért kéne büntetni a sportolókat, akik nem vettek részt országuk, sportvezetőségük üzelmeiben, hiszen ha megtették volna, nyilván (nyilván?) nem indulhatnának. És ha ott lehetnek, miért ne büszkélkedhetnének a hazájukkal.

Biztos vagyok benne, hogy – ismerve a sport hatalmasait – lesznek még nyakatekertebb fordulatok is a jövő nagy versenyein, így hát rögzítsük a mostani állapotot, én Csajkovszkij iránti tiszteletem jegyében zeneileg iktatom: Opus 2021.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!