Nagyváradról a LEN igazgatói posztjáig

– Ott vesztettük nyomát, hogy 2013-ban megvált a LEN igazgatói posztjától. A közlemény közös megegyezésről szólt, s ön nem kívánta kommentálni a döntést.
– Most sincs mit mondanom, mert nem történt semmi különös. Új, olasz elnöke lett a szervezetnek, hamar kiderült, hogy mások az elképzelései, és az is, hogy elsősorban az olaszokra kíván építeni. Szokványos történet, nincs benne semmi különös.

– A Swiss Timing alkalmazottjaként mi a dolga?
– Összekötő vagyok az óráscégek – például az Omega, a Tissot – és a nagy sportversenyek között. Ők szállítják a berendezéseket, mi adjuk a technológiát. Én, hétköznapian fogalmazva, az ügyfélkapcsolatokban szorgoskodom.

– Teheti, hiszen a kapcsolati tőkéje hatalmas.
– Ismerek egy-két embert, de ez az én koromban természetes, dolgoztam itt-ott, a tapasztalataim pedig, hál’ Istennek, hasznosíthatók.

– Tényleg jól ment az úszás, tizenévesen válogatott kerettag lettem, aztán nem jutottam ki egyetlen világversenyre sem. Hogy kijuthassak, Bukarestbe kellett volna költöznöm, megpróbáltam, de néhány hónap után hazamenekültem Nagyváradra. Otthon úsztam tovább, nem is ment rosszul, még arra is volt esélyem, hogy kijussak a nyolcvanas moszkvai olimpiára.

– Aztán?
– Aztán nem mentem.

– Mert magyar volt, nagyváradi?
– Nem. Apám akkor már nem engedett el Bukarestbe. Érettségi előtt álltam, halasztanom kellett volna a központi edzések miatt, s ő ragaszkodott ahhoz, hogy főiskolára menjek.

– Ha az ön fia áll hasonló lehetőség előtt, mit tanácsolt volna neki?
– Hú, ez nehéz ügy… Nem tudok rá válaszolni, az ilyesmi sohasem elméleti kérdés. Egyébként pedig, ki tudja? Ha megyek, lehet, sohasem lesz diplomám. Mindenesetre nagyon bennem maradt, hogy nem próbálhattam meg, egy igazi sportolóban ott a vágy az olimpiai szereplésre, még úgy is, hogy nem ő az esélyes. Hogy részese lehessen az ünnepnek.

– Később mégis Bukarestbe került.
– Muszájból. A temesvári testnevelési főiskolára vettek fel, de megszűnt az iskola, és mindannyiunkat átirányítottak Bukarestbe. A Dinamóba kerültem. Nem ment rosszul, volt olyan bajnokság, hogy öt aranyérmet szereztem, és pólóztam is. Hiába kapacitáltak visszatérően, ellenálltam annak, hogy beöltözzek, tiszti rangom legyen, nem vonzott az egyenruha, sőt, de a fő ok az volt, úgy jöttem el Nagyváradról, hogy hazatérve ott lesz állásom. Az volt az ötlet, hogy a feleségemmel, aki műugró volt, ugyanabban a klubban leszünk edzők. Aztán mégsem.

– Mielőtt továbbmennénk: úszóként figyeltek föl önre, most meg itt a vízilabda. Nem ugyanaz a két sportág.
– Persze, csakhogy abban az időben más volt az uszodai élet. Az úszóktól sem volt idegen a labda, az edzések után gyakran pólóztunk, még a nagycsapatba is beszálltunk, ha hívtak. Az volt a rend, hogy aki nem volt elég jó úszónak, azonnal átküldték a pólósokhoz, hátha… Nem akarták, hogy elveszítse őket az uszoda. Egyébként pedig csak hasznát vettem a kettős múltamnak.

– Miért? Vízilabdában nem lett kiemelkedő.
– Viszont tanulásban sem voltam az eminensek között, márpedig az állásokat a tanulmányi eredmények alapján jelölték ki főiskola után, vita nem volt. Esélyem sem volt, hogy visszakerüljek Nagyváradra. Onnan kétszáznyolcvan kilométerre, egy kis faluban lehettem volna testnevelő, de látva a körülményeket, elmenekültem. Váradon nem is álmodhattam tanári állásról, viszont némi protekcióval elértem, hogy játsszak a pólócsapatban, miközben fűtő voltam. Fűteni persze nem kellett, ez amolyan sportállás volt, éppen ezért nyomasztott, hogyha valamiért véget ér a vízilabdás karrierem, mehetek fűteni.

– Erre szerencsére nem került sor. A következő állomás már Magyarország volt.
– Esztendők kellettek hozzá. Egyre inkább kiderült, hogy szűkülnek a lehetőségek Romániában – és most finoman fogalmaztam –, elkezdtünk gondolkozni azon, hogy elhagyjuk az országot.

– Tényleg finoman fogalmaz… Az egyik interjúban arról beszélt, örök emléke, hogy kisfiukat, Olivért gyertyafényben pelenkázzák, és ez még romantikus a lényeghez képest. Tényleg, hogyan bírták a hétköznapok nehézségeit?
– Ne várjon tőlem panaszáradatot. Lelkileg éppen a gyerek tett minket erőssé, nem őrülhettünk bele az életünkbe, mert megszületett a fiunk. A gyerek mindig felelősség. Más kérdés, hogy a jegyrendszer és mellette, hogy sorban kell állnod mindenért, néha éjjel kettő és három között, rendesen megviseli az idegeket.

– Ha már itt tartunk… Visszatekintve az emberek szívesen sóhajtoznak, hogy milyen szép gyerekkoruk volt. Ön ezt nem mondhatja el.
– Igazában nem volt rossz gyerekkorom, ha visszagondolok rá, csak az zavar, hogy nem voltak lehetőségeim. Persze ehhez én is kellettem, az edzőim szerint jobb úszó is lehettem volna, szerintük nem vettem eléggé komolyan, mindig találtam kibúvókat, a könnyebbik végén igyekeztem megfogni a dolgokat. Lehet, hogy így volt, de az is én voltam.

– Ott tartottunk, hogy elhatározták: elhagyják Romániát.
– Kifejezetten a legális lehetőségekben gondolkodtunk, így aztán nehezen ment. Beadtuk a kérelmünket a kivándorló útlevélre. Egy bécsi nagybácsira hivatkoztunk, akit nekem kellene eltartanom, miközben csak elsőfokú rokonok – gyerek, szülő – számíthattak útlevélre. Ezzel együtt iktatták a kérelmet, ez akkoriban tipikus, mi is tudjuk, te is tudod történet volt. Az iktató mindent elbírt. Álszent világ volt. Addig nem kaphattál engedélyt, amíg nem igazolod, hogy van munkád ott, ahová mész, ám hogyan intézhetted volna az ügyeidet, ha nem vagy ott. Ha pedig kaptál útlevelet, vízumod nem volt, így nesze semmi, fogd meg jól.

– Nincs bennem előítélet, de azért Békéscsaba nem Bécs…
– Ma már azt mondom, szerencsére. Csabán Kovács Ottó, az egykori kitűnő sprinter volt az úszófőnök, gyakran járt át Váradra, sokat beszélgettünk, de nem nyújtom: egy szép napon megérkezett a kikérőm a klubtól, lett állásom, lakásom, én pedig bebaktattam a rendőrségre, és közöltem: bocs’ akkor nem Bécs, hanem Csaba.

– És máris tehette a karikát a fülébe.
– Tudtam, hogy megkérdezi, mindig megkérdezték, megkérdezik. Főként amikor már öltönyös állásaim voltak, egyik kollégája kifejezetten úgy fogalmazott, hogy nem passzol a „Szakadáti-imázshoz”. Akkor került a fülembe, amikor átléptük a határt – két bőrönddel. A karika a kalózoknál szokás, azt jelképezi, hogy ők a tengerek szabadjai.

– Meggyőzött, különben is, magánügy. De menjünk tovább! Nem sokáig maradt Békéscsabán.
– Így hozta a sors. A rendszerváltás idejét éltük, a szövetségek önállóak lettek, közgyűlés követett közgyűlést. Nálunk, úszóknál is nagy csaták voltak, de ez egy másik mese. A lényeg, hogy valamilyen megbeszélés után tébláboltam a Komjádi folyosóján, fölpattant egy ajtó, és valaki elordította magát: tud valaki angolul? Én tudtam. Elém tettek egy ajánlatot, úgy emlékszem a Speedóé volt, én meg lefordítottam. Széchy Tamás utána azonnal közölte, holnaptól te vagy a válogatott technikai igazgatója.

– Belecsöppent a közepébe.
– Alaposan. Emlékezzék csak, milyen úszóink voltak akkor is: Egerszegi Krisztina, Darnyi Tamás, Szabó Joe, Rózsa Norbi, Güttler Karcsi, Czene Attila, Szabó Tünde, és akkor csak a legnagyobbakat említettem. Nagyon élveztem a munkát – egy évig. Aztán jött Zemplényi György, Széchyt egyre nehezebb volt, úgymond, kezelni, hirtelen kaotikussá vált minden, technikai igazgatóra volt a legkevésbé szükség.

– Viszont azonnal átvették a vízilabdázók.
– Az akkori főtitkár, Kiss Ottó egy perc alatt lecsapott rám. Szép esztendők voltak, emlékezetesek. A sportágak közül elsőként adtuk el a televíziós jogokat, áttörés volt az 1992-es junior Európa-bajnokság Sopronban, nem véletlen, hogy 1997-ben bennünket választottak Európa legjobb szövetségévé.

– Mindig azt mondta, hogy a legnagyobb sikereit a pólósoknál érte el.
– Tartom, de nem a felsorolt eredmények miatt. Hatalmas súly alatt dolgoztam, a hat olimpiai bajnoki cím teher volt, ha édes is, vagy nyolcvan olimpiai bajnok tett-vett a medence környékén, akik némileg joggal érezték úgy, hogy nemcsak mindent tudnak, hanem mindent jobban is tudnak. Ebben a közegben sikerült elérnem, hogy mindmáig szeretettel gondolunk egymásra, nekem ez az igazi siker.

– Nagyobb, mint a LEN-nél befutott karrierje?
– Mindenképpen. Meg aztán az egyik hozta a másikat. És persze a szerencse itt is kellett.

– Szerénykedik.
– Nem feltétlenül. Azért vittek oda, mert 1999 volt az első önálló vízilabda Európa-bajnokság Firenzében, kellett valaki, aki viszi a póló ügyeit. Ez voltam én.

– Jó, jó, de azért más egy irodavezetői állás az európai szövetségben, és más itthon, akár még a főtitkári poszt is.
– Két dolgot érdemes tudni. Az egyik, hogy amikor az akkori LEN-igazgató, Alessandro Sansa felhívott, hogy lenne-e kedvem Rómában dolgozni, már nem dolgoztam a pólószövetségben, a Magyar Televíziónál voltam nemzetközi referens. Jó munka volt, kár, hogy fél év alatt egy fillért nem kaptam. Sansa egyébként mindig mondogatta, hogy fogunk mi még együtt dolgozni, csak mosolyogtam, de végül tartotta a szavát. A másik, hogy ne képzeljen valami hatalmas irodát, nagy apparátust. Azokban az években mindig ott volt a központ, ahonnan a főtitkár jött, akkor éppen Olaszországban. Rómában volt két szobánk, az irodát ketten alkottuk: egy hölgy, aki adminisztrált és én.

– Azért csak igazgató lett…
– Igen, mert Sansa túltaktikázta magát. Megzsarolta a testületet, hogy vagy lesz ennyi meg annyi a fizetése, vagy elmegy. Menjél – mondták neki, én pedig ott maradtam egyedül.

– Igazgatóként voltak elképzelései a vízilabda reformjára, ám akárcsak a világklasszis pólósok kezdeményezései, ön sem ért célt.
– A játékosok azt mondják, a vízilabda tisztségviselőinek az a legfőbb gondjuk, hogy hol vacsoráznak majd… Van benne túlzás, de igazság is. Nézze meg, hol pólóznak Európában komolyan, nálunk, a Balkánon és néhány olyan országban, ahol nincs igazán tőke, Olaszországban és Spanyolországban. Amikor a LEN-nél dolgoztam, nem voltak magas nevezési díjak az európai kupákban, mindössze ezer euró, azért, hogy minél többen indulhassanak. Volt, hogy egy-egy kis ország kis csapatának játékosai összedobták a pénzt, csak hogy játszhassanak. Most már drága a kupaindulás, a játék pedig nem lett szórakoztatóbb. Ha így marad, veszélybe kerülhet a sportág olimpiai részvétele. Ne legyen igazam. Mert ott a másik oldal, például a jégkorong. Nekem a hoki a kedvenc sportágam, nem véletlenül azért, mert egy perc alatt több és főként szórakoztatóbb történik, mint – példánknál maradva – a pólóban két negyed alatt, és akkor még tisztelettel beszéltem a múltam miatt.

– Esély sem volt, legalább a kísérletezésre?
– A LEN nem olyan. Mondok egy példát. Egy francia energetikai cég megkeresett bennünket, hogy kell neki Párizsban egy úszóverseny. Akkoriban volt a Trocadérón egy strandröplabdatorna, példájára elmentem az úszóbizottsághoz, mi lenne, ha ott rendeznénk a versenyt, mobil medence, mobil lelátó, s nem a hagyományos előfutam, döntő menetrend, hanem mondjuk vagy csak sprintszámok, esetleg kieséses verseny. Nem untatom. Florent Manaudou volt ugyebár a legnagyobb francia sztár, végül az ő klubjában, uszodájában lett egy teljesen hagyományos négynapos viadal.

– Szomorú.
– Leginkább az, hogy a kísérletezgetés nem veszélyeztetné senkinek a pozícióját, a testület, ahogy bevezeti, le is fújhatja a próbálkozást, ha nem tartja sikeresnek. A gondolkodással van baj.

– Románia után élt Magyarországon, Olaszországban, Luxemburgban, most svájci telefonszámon hívtam. Hol van otthon?
– Nagyváradon és Budapesten van lakásom.

– Akkor úgy kérdezem: tíz esztendő múlva hol találom meg?
– Már nyugdíjas leszek, és nyugodtan telnek majd a napjaim Budapest, Nagyvárad és Florida között.

– Florida? Hogy jön ide?
– Eléggé jó hely, nem?