Bye-bye, Lady! – Berta Mihály publicisztikája

A Jóisten se gondolta volna tavaly ilyenkor (két éve, a riói olimpia alatt meg talán még az ördög is hitetlenkedve csóválta volna a fejét), hogy a 2018-as úszó Európa-bajnokságon az lesz az egyik legnagyobb magyar szenzáció, hogy Hosszú Katinka, miután épp megnyerte a 200 méteres vegyes úszást – amúgy sorozatban negyedszer címet védve, ami korábban egyetlen más női úszónak sem sikerült a kontinensünkön –, percekig úgy kapkodja majd a levegőt, mint egy 78 éves, pocakot eresztő kisnyugdíjas, miután a lift meghibásodása miatt kénytelen volt gyalog felcaplatni a hatodikra. Hosszú elmúlt több mint fél évtizedes sportteljesítményére elég sok jelzőt elpufogtatottunk már, de ha emlékeim nem csalnak, az emberi valahogy kimaradt a felsorolásból.

Ez a szerdai glasgow-i diadal viszont a legemberibb sikere volt a 29 éves, háromszoros olimpiai bajnok Hosszú Katinkának, amióta csak világversenyeket nyer a felnőttek között. Erődemonstrációnak, ellenfelet megrogyasztó ritmusváltásnak, légies könnyedségnek, gépies megtervezettségnek nyoma sem volt, a világcsúcs is nyugodtan, a félelem és a reszketés legapróbb jele nélkül kavargathatta a kávéját a képernyő alsó szegletében – Katinka győztes, 2:10.17 perces aranyérmes ideje a legutóbbi négy nagymedencés világverseny közül csak a 2016-os londoni kontinensbajnokságon ért volna dobogót (bronzot), a kazanyi vb-n és a riói olimpián az ötödik, a Duna Arénában rendezett világbajnokságon a hatodik helyhez lett volna elég. Mégis, aligha volt bárki is az országban, aki fitymálva nézte volna a győztes időt, mondván, ennél még a szomszéd hörcsöge is gyorsabban úszott volna, arról meg nem is beszélve, hogy ez csak egy Európa-bajnokság, amiről már Verrasztó Dávid is megmondta anno, hogy mivel is ekvivalens a piaci értéke. A tisztelet és a nagyrabecsülés hangján viszont nem is kevesen.

Holott amikor Hosszú betegre nyerte magát a különféle világkupaversenyeken, vagy amikor úgy hagyta le a riói 400 vegyes döntőjében az előtte kitartóan haladó csíkot, mint egy átlag első osztályos tanuló a mondat végéről az írásjelet, nos akkor se szeri, se száma nem volt azoknak a véleményeknek, amelyek Katinka emberfeletti teljesítményében nem az elvégzett munka mennyiségét vagy a szakmája iránti, ép ésszel felfoghatatlan elkötelezettséget emelték ki, hanem mondjuk azt, hogy akkori edző-férje, Shane Tusup és közte működik a kémia.

Pedig ha a 2012 és 2017 második fele között létezett és úszott Hosszú Katinkával össze akarta volna akasztani a bajuszt az ember, nem a sportszakmai részbe volt érdemes belekötni, azon ugyanis még őfelsége Alekszandr Karelin birkózólegenda sem talált volna fogást – a módszerek, még ha merőben szokatlanok és újszerűek is voltak, kiválóan működtek, az eredmények meg jöttek szépen sorban. A körítéssel és a tálalással annál inkább volt gond, viszont amíg záporoztak a nemesfémek, ez indokolatlan fanyalgásnak tetszett csak – az aranyak ragyogása a medencében és a medence partján minden mást elhomályosított. És ezzel az egésszel talán nem is lett volna semmi gond, ha a tervezőasztal mellett kidolgozott, századmásodpercre, milliméterre és testsúlykilogrammra pontosan kifundált szisztémából ki lehetett volna iktatni egy aprócska, látszólag jelentéktelen apróságot: az emberi tényezőt.

Mondjuk, Shane Tusup erre is tett egy kísérletet, amikor egy Victor Frankensteinbe oltott Palpatine szenátorként (művésznevén Darth Sidious) létrehozta Katinka szuperhős alteregóját, az Iron Ladyt. Vagy ha úgy jobban tetszik, a saját T2016-os prototípusát, tudják, emberi szövet a fémvázon. A „teremtményre” aztán okosan felépített brand épült rá, amely megpróbálta jövedelmező üzleti vállalkozássá emelni a sportolónő teljesítményét, amivel alapvetően nem is lett volna baj, csakhogy a vasasszonyi szerep az idő múlásával önálló életre kelt, és szép lassan, ám annál szisztematikusabban elszívta Hosszú Katinka orra elől a levegőt. Aminek aztán az lett a vége, hogy az edző-férj ment elöl, felemelt fejjel és kidüllesztett mellel, mint valami faltörő kos, nem ismerve se Istent, se embert, győzelmi zászlóként tartva a kezében a legyőzhetetlen alkotását, Katinka meg eltűnt valahol, repterek forgatagában, szállodai szobák egyformaságában, egy forduló és egy kidelfinezés között félúton. Az Iron Lady látszólag magabiztosan tette a dolgát, edzett, versenyzett, természetesen nyert, néha mosolygott az éremmel, nagy ritkán kétoldalú kommunikációra (vö. interjú) is időt szakított.

Csak a személyisége, az nem volt sehol.

Aztán az élet úgy hozta, hogy idén az Iron Lady-kosztüm bekerült a szekrény mélyébe, s vele együtt minden, ami az elmúlt, sikerekkel teli időszakot jellemezte, egy nagy sötét erdőbe jutott, mint Dante a Pokol első énekének második sorában, ahonnan nagyon nehezen találni kiutat.

Hosszú Katinka viszont mégis megtalálta, és ehhez tulajdonképpen nem is kellett mást tennie, mint leporolni régi önmagát, és úgy, ahogy van, edzetlenül, de motiváltan, nem élete legjobb formájában, de elszántan, nem ijesztő magabiztossággal, de azért a saját dicsőséglistáját nem feledve felállt Glasgow-ban a rajtkőre. A teste nem úgy engedelmeskedett, ahogy azt korábban megszokta, az ereje is cserben hagyta, viszont vele volt a szíve, ami, mint korábban oly sok nagyszerű sportolót, kisegítette a bajból – ezen a 200 vegyesen konkrétan a dobogó tetejéig húzta el.

„Ez az úszás a szívem legmélyéről jött. Meg kellett nyernem ezt a versenyt, és hihetetlenül boldog vagyok, hogy sikerült. Önmagában kihívás volt eljönni erre az Európa-bajnokságra, és versenyezni, úgyhogy most elégedett vagyok. Ismét bebizonyosodott, hogy amikor versenyezni kell, nagyon oda tudom tenni magam. Sosem éreztem olyan motiváltnak magam, mint most, úgyhogy kőkeményen fogok dolgozni a következő években, és kizárólag az úszásra fogok koncentrálni” – idézte a verseny után a Magyar Úszószövetség Facebook-oldala a nyilatkozatát, de az is sokat elárul erről a visszaváltozásról, amit az M4 Sport riporterének mondott: „Ma teljesen másképp álltam oda versenyezni, mint az elmúlt öt évben bármikor. Majdnem robotként versenyeztem már, és tudtam pontosan, hogy mikor és mit, milyen részidőt szeretnék. Ma délután csak küzdöttem…”

És ott azért még nem tartunk, hogy bármely magyarországi kiskocsmában egy órás, egy könyvügynök, egy asztalos, egy fényképész és persze a sört csapoló kocsmáros kolléga – miután alaposan kitárgyalták a borjúszegy elkészítésének különféle módozatait –, arról kezdjen el vitatkozni, hogy ha újra megszülethetnének, kinek a sorsát választanák maguknak. A versenyeit elképesztő fölénnyel és még annál is nagyobb magabiztossággal megnyerő, ám az őt körülvevő világgal egyre nagyobb távolságot tartó, s eközben egyre inkább gépiessé váló Iron Ladyét, vagy a legjobb önmagától másodpercekre lévő, testileg, lelkileg és érzelmileg is kihívásokkal küszködő, ám a hiányosságait a szívével pótoló, s így is nyerő Hosszú Katinkáét. Viszont az, hogy az utóbbival jobb érzés azonosulni, továbbmegyek, könnyebb szeretni, talán nem vitás.