Harmadik nem: igen? – Csurka Gergely publicisztikája

Ha lenne egy világbajnoki dobogóra esélyes női 800-as futónk, alighanem a fél ország Lausanne-ra figyelne ezen a héten – de nincs, úgyhogy marad Király Gábor gatyaráncigálása, meg hogy kedden a Kisvárda-tulaj arról panaszkodik: ellenük fújnak a bírók. Végül is jogos, magyar szájba magyar gittet.

Holott ami a nemzetközi Sportdöntőbíróság (CAS) épületében zajlik öt napon át, arra, meglehet, évtizedes távlatból úgy fogunk visszaemlékezni, mint anno a Bosman-perre, amely mindörökre megváltoztatta a profi futballt. A Caster Semenya kontra Nemzetközi Atlétikai Szövetség (IAAF) ügy ugyanis messze túlmutat azon, hogy engedjék-e versenyezni a férfias kinézetű dél-afrikai hölgyet. A bíróság hormonszintek szabályozásáról határoz, még konkrétabban arról, meddig mehet el egy nemzetközi sportszövetség annak regulázásában, hogy ki számít nőnek.

Ez csak első ránézésre tetszik egyszerű kérdésnek, de a mai világban már semmi sem az, aminek látszik. Amikor a franciáknál apa és anya helyett Szülő 1 és Szülő 2 a kötelezően használandó megszólítás, a londoni tömegközlekedésben használt kommunikációból száműzetik a Ladies and Gentlemen, és marad a kedves utasaink...

Megjegyzem, jó nekünk, hogy édes anyanyelvünk (meddig használhatjuk még ezt a kifejezést?) messze nem különbözteti meg olyan élesen a nemeket a harmadik személyben és ragozásban, mint Európa és a világ nagy része, nálunk az ő lehet férfi, nő, sőt, ha nagyon muszáj, a kettő közötti (nincs he, she, it, meg der, die és das), azaz már csak emiatt sem kell nagyobb autodafékra számítani, továbbá – bocs, de így látom – a normalitás szintje errefelé jóval magasabban áll, mint a kontinens Atlanti-óceán és Északi-tenger által nyaldosott részein. Ám a nyelv és kultúránkhoz való ragaszkodás aligha véd meg attól, hogy a mi fejünk felett is átcsapjanak bizonyos hullámok, ha a CAS például az IAAF ellenében döntene. Merthogy a Semenya-ügyben hozandó ítélet – összetettsége miatt március végére ígérik amúgy – gyökerestül forgathatja fel a sport világát is, ebben nagyjából mindenki egyetért, aki az eset kapcsán megnyilvánul.

Dióhéjban: Semenya nőként regisztrálta magát, ugyanakkor interszexuálisként szokták leírni, aki se nem Mister és se nem Missis (és nem is Miss, összeházasodott egy hölggyel, korántsem mellesleg ő volt vőlegénynek öltözve), hiszen nincs petefészke, vannak viszont rejtett heréi, de csak azok, azaz mégsem pasi. A sport szempontjából azonban annak van jelentősége, hogy a tesztoszteronszintje alapból háromszorosa a nőkre jellemző átlagértéknek, ez pedig annyival megdobja az izomtömegét, hogy a többieknek elvben esélyük sincs ellene középtávokon. Meg gyakorlatban sem, ezt az eredmények elég jól bizonyították az elmúlt években.

A kérdés az, hogy valaki száműzhető-e a nők közül azért, mert születési rendellenességgel jött világra (az egész egy hibás kromoszóma következménye). Azaz nem operáltatta át magát férfiból nővé, hanem ilyennek teremtette a Mindenható. Az IAAF erre azt mondja, jöjjön Semenya, versenyezzen a nők között, de ők az egyenlőség elvét részesítik előnyben, azaz a területet komolyan kutató orvosok útmutatásai alapján szeretnék 3 nanomol/milliliterben maximálni a vérből kimutatható tesztoszteron mértékét a női versenyzők esetében. A szövetség egyszer már életbe léptette ezt a szabályt (még 5 nanomollal), Semenya – akinek alapból 10 ez az érték (ez a férfiak „koordinátáinak” alsóbb régiója) – pedig kénytelen volt gyógyszeres kezeléssel levinni a tesztoszteronszintjét, lassult is hét másodpercet nagyjából. Mígnem 2015-ben egy másik hiperandrogén versenyző, az indiai Dutee Chand beperelte a CAS-nál az IAAF-et, és nyert – legalábbis a bíróság azt mondta, az IAAF magyarázatában olyan joghézagok vannak, amelyek alapján muszáj felfüggesztenie ezt a szabályozást. Ez nyitotta meg újra az utat Semenya előtt, aki ezek után simán megnyerte a riói olimpián a 800-at.

Az IAAF ugyanakkor nem tágított: vezető tudósok bevonásával elkészített egy megfelelőnek vélt indoklást, ezen a héten gyakorlatilag az dől el Lausanne-ban, hogy ez alapján ismét életbe léptethető-e a tesztoszteronszint maximálisa, vagy sem.

A 2015-ös ítélet egyébiránt arra hivatkozott, hogy a szövetség nem tudta megfelelően bizonyítani, a magasabb hormonszint egyértelműen előnyt jelent-e. A CAS szerint jelen olvasatban ez csupán egy befolyásoló faktor a sok közül, mint a megfelelő edzésterv, a táplálkozás vagy más genetikai, illetve biológiai variációk – lásd Ian Thorpe 54-es lába, amivel uszonyként tolta magát a vízben, Michael Phelps irdatlan karfesztávolsága, a magaslaton született és ott készülő kenyai és etióp futók extra oxigénfelvevő képessége, vagy a 210-220 centis kosarasok termete.

Mindeközben azzal kapcsolatban is elég éles vita zajlik a szekértáborok között, hogy miért éppen Semenyával szórakoznak, ő legalább természetes módon gyors, nem dopping hajtja, mint például az orosz Marija Szavinova-Farnoszovát, aki Londonban még megelőzte, de aztán lebukott, így lett a dél-afrikai már 2012-ben olimpiai aranyérmes. Plusz Semenya még így sem elég sebes ahhoz, hogy megdöntse a szintén rémesen maszkulin felépítésű Jarmila Kratochvilová 1983-as világrekordját (ma ez a legrégebben fennálló csúcs), tehát ebből is leszűrhető, nem csupán a jófajta knédli hajtotta a csehszlovák asszonyságot. Erre a kontra: látjátok, annyira nem természetes ez az előny, hogy csak doppinghasználattal lehet eltüntetni, amúgy még a legtehetségesebb, legjobban felépített és felkészített nő számára is képtelenség.

Ez azonban csupán a konkrét eset ürügyén zajló kardozás – itt a jövőkép tetszik igazán riasztónak. Ha a CAS újfent az IAAF ellenében határoz, attól fogva hamarosan elöntik majd a női versenyeket az interszexuális vagy transzszexuális sportolók. Ahogy egyre nő (...) a megnyerhető pénzdíjak nagysága, úgy tűnnek fel egyre többen a színen. Ne legyenek kétségeink, ma, amikor az átoperálás már rutinműtét, a genetika fejlődése pedig követhetetlen, egyre kevesebb helyen riadnak vissza attól, hogy ne csupán elkezdjék felkutatni a Semenyához hasonló rendellenességgel születetteket, és nyerőgéppé formálják őket, hanem elinduljon valamiféle – jobb szó nincs rá – kitenyésztési folyamat is.

Polkorrekték máris elkezdték felvetni: talán az lenne a megoldás, hogy lennének férfiszámok, női számok, meg interszex számok. Vagy még jobb, ha másféle kategóriák szerint sorolnák be az indulókat – ahogy súlycsoportok vannak nehézatlétikában, úgy kellene tesztoszteronszint alapján elkülöníteni a sportolókat. Nullától háromig, háromtól tízig, tíz fölött – mindenki oda nevez, ahová akar. Ahová való.

Csák Ibolya még legyőzte Dora Ratjent az 1936-os berlini olimpián magasugrásban, aztán bár kikapott tőle az 1938-as Eb-n, később a német szövetség elküldte neki az aranyérmet, miután kiderült, a vetélytárs inkább férfi, Heinrich néven házasságot is kötött. Hőskor, midőn nem holmi CAS-ítélet, hanem a józan belátás és a fair play tisztelete vezette a nemzeti szövetségeket. Igaz, nem is lehetett egy életet anyagilag megalapozni a sportsikerekkel.

Ma, amikor a sport betagozódott az őrült pénzeket megmozgató szórakoztatóiparba, egyre többen hajlandók bármeddig elmenni, határokat átlépni, korábban konszenzust képező szabályokat, korlátokat lebontani. Nincs az a technológiai vívmány, tudományos felfedezés, amelyet – akik megengedhetik maguknak – ne próbálnának a sportban is felhasználni az eredményesség érdekében. Elvégre ahogy élesedik a rivalizálás, továbbá emelkednek évről évre a pénzdíjak, úgy válik egyre fontosabbá minden apró részlet, amivel gyorsítható, erősíthető, kitartóbbá és mentálisan erősebbé tehető egy versenyző. Ez már üzlet, termékkel, invesztícióval, a humánfaktor, mint olyan, valahol a háttérben szerénykedik.

Ha vagyunk olyan optimisták és elhisszük, hogy bizonyos vörös vonalakat (dopping) még nem lépnek át tömegesen az élsportban, akkor némi sóhajtás kíséretében mondhatjuk: rendben van, ez a 21. század, használjuk ki mindazt, amit az emberi elme kreál.

Hanem hogy hovatovább eljutunk a legősibb határvonal átlépéséig a sportban, azaz ne legyenek többé férfi- és női versenyszámok... Meg apa és anya... Hölgyeim és uraim...

Mi tagadás, fájdalmasan sokszor villan immár be egy régebbi filozofikus idézet: „Elnézve azt, hova jutott és merrefelé tart az emberiség, egyre többször eszembe jut, nem kéne ezt az egészet teljesen újrakezdeni egy másfajta állattal?”