Hess, pillangó! – N. Pál József publicisztikája

Elnézést a sok számért az olvasótól, de hiszem, ezek nélkül úszásról beszélni nem érdemes. Miért vagyok képes az adatokat a fejemben tartani, nem tudom. Olyan adottság ez talán, mint a több száz vagy ezer partit felidéző sakkozóké, akiknek „normális” memóriája egyébként nem rendkívüli. Szeretni kell a „témát”, ez lehet a titok!

Szóval: Hosszú Katinka Rio legeredményesebb magyarja reményeink (egyik) zászlóshajója Tokióban, s ha ott is sikerrel jár, csodálatunkra lesz érdemes. Hozzátenném: ha nem végez az élen, de nevéhez méltó időeredménnyel ér célba, szerintem akkor is.

Bizony mondom: alig esztendeje nehezen képzeltem el, hogy olimpiát nyer még, ám sejtelmemet nem erősíteném meg határozottan ma már. A történéseket – a glasgow-i Eb, a rövid pályás vb s egyéb versenyek időinek alakulását – szemlélve állítom: még a tokiói újabb arany (kettő?) is reális lehet talán. Meglesz-e, nem tudom, csak takaros időket várok, igaz, minden úszónktól – ötven éve – ezt remélem. Mire lesz elég, a sors – meg a verseny – dönti el, s az így kialakuló végeredményen vitázni nem lesz érdemes.

Hosszú talpra állt, kérdés, ez a bravúr mire vezet ezután. A világkupa-sorozaton s az azóta elért idők biztatóak, ahogy mondani szokás, de az érmek száma nem érdekel, ha a rajongók a versenyző efféle győzelmeitől is odavannak, akkor sem.

Gondolatkísérlettel állnék elő, nem alaptalanul talán. Bevallom, az országos bajnokságot követő – 200 pillangón nem került a csapatba – „rinyálása” nem tetszett, mert a 2017 vége előtti – nem mindenben rokonszenves – hozzáállást idézte föl nekem. Kizárólag a versenyekről beszélek, az „ájronlédi-jelenséget” csak a szükséges mértékben hozom szóba majd. Azt állítom, Hosszú a 2013–2017 közötti, bámulatot kiváltó korszakában is jobb eredményeket érhetett volna el, ha észszerűbben úszik a világversenyeken, ha nem a mindent lenyelni akaró, egy hazai 800 gyorson – Kapás Boglárka mögött – elért második hely miatt is hisztériába kezdő férjére hallgat egyértelműen. Félreértés ne essék: nem Shane Tusup módszerének lényegét (a sok verseny edzés is) kárhoztatom. E módi életképességét az összes 2012 utáni siker bizonyítja, nem kell – alapvetően – változtatni hát. Ellenben: 2013-ban, a barcelonai világbajnokságon – a pár első „igazi” fellépésén – még nem, de egy év múltán csóváltam már a fejem. Az a vb tüneményesnek tetszett a vártnál gyarlóbb olimpiai szereplés után, egy szálkásra gyúrt versenyzőt láttam, aki két arannyal s egy bronzzal újra az elitbe robbant, ráadásul Egerszegi 100 hátas csúcsát is majd’ másodperccel felülírta közben. Azt, hogy hat számban indult, vagányságnak fogtam fel, ám esztendő múltán – a berlini Eb-n tízben (!) nevezett – tűnődni kezdtem, a nyitó napi 400 vegyes aranya után meg hümmögtem egyet. Az előfutamban 4:31.53-at úszott, könnyedén, hittem, délután világcsúcs lehet ebből vagy ahhoz közeli idő. Erre mi történt? Az első kétszázat oly iramban (2:07.71) kezdte, ami 200 pillangós vagy hátas időnek is nagyon színvonalas, majd mellen lassulni kezdett, s a végső száz csak 1:04.08-ra sikerült. Csak fél másodperccel lett jobb a vége, mint délelőtt, s hosszan levegőért kapkodott. Elrontotta, gondoltam, miért „rohant” a táv első felében, s a sok-sok szám értelmén is morfondírozni kezdtem. (Noha a vállalt tízből háromban visszalépett!)

Közben sorra nyerte a világkupákat, sok pénzt keresett, szórta a rövid pályás világcsúcsokat, épült az „ájronlédi-brand”, majd 2015 második felében jöttek a szövetséggel kapcsolatos gondok is. Semmit sem tudtam erről persze, ám a kazanyi vb idején bosszankodni kezdtem. A 200 vegyes világcsúcsa (2:06.12) felemelő volt, de ami utána jött, arra értetlenül bámultam. Hét számban nevezett (a 100 gyorstól és a 100 háttól – az előfutam után – visszalépett), ám a többit hajtotta kegyetlenül. Tudtam, 200 vegyese úgy 4:27-4:28 közötti négyszázat érhet, ha még fitten áll oda, erre szórni kezdte az erejét. A 200 gyorsot háromszor, a 200 pillangót kétszer (itt nem jutott döntőbe) úszta teljes lendülettel végig, a 200 hát középfutamában meg Egerszegi – tizenhét évig világcsúcs – magyar rekordjának (2:06.62) ment neki. Sikerrel (2:06.18), de rejtély volt, miért nem a döntőre hagyta a kísérletet, hiszen az, hogy eléri az időt, egyértelmű lehetett.

Nos, ott 2:06.84-gyel harmadik lett lassú utolsó ötvennel, másnap, a 400 vegyes fináléjában pedig – megint erősen, 2:08.00-ra kezdett, világcsúcsot akart! – görccsel a lábában vonszolta magát a végén; 1:04-en felül lett a gyors újra, s győzött ugyan, de úgy éreztem, nagyon nem okosan csinál ez a páros valamit. Állítom: megfontolt erőelosztással, a 200 gyors és pillangó „felejtésével” nem kétszeres, hanem háromszoros világbajnok lett volna abban az évben!

A jelenség tágabb értelméről csak a 2015–2016 fordulóján megesett, szerződéstépéssel tarkított fellépések nyomán kezdtem meditálni igazán. Arról, hogy a számhalmozás nemcsak a sporthoz, hanem az elszántan épített „brandhez” is(!) kapcsolódik. Könyvek, országjárás, közösségi felület szólt a „néptanítói” hevületről akkorra már, az agresszíven reánk tolt „példa” az identitásuk lényegéhez tartozott. Muszáj lett a sok szám, illetve a róla való hír, vélem, a „még gondolkodunk, mit vállaljunk” kezdetű, újra meg újra elmondott dilemma is e stratégia része volt: jól tudták, miben neveznek, s azt is, miben lépnek vissza majd! Minden gesztus a „brand” törvényéhez igazodott!

Aztán jött az olimpia, a nagy-nagy alkalom. Miért kellett 200 pillangón is nevezni? – az okot nem firtatom. De állítom: négy elsőségre készültek, s – több ésszel – sikerülhetett is volna. Elképesztő erőben volt Hosszú, nem vitás. A 400 vegyes világcsúcsa (4:26.36) a sportág történetének emlékezetes alakítása lett. Végre megtanulta beosztani az erejét (a 2016 márciusában úszott Európa-csúcs volt az első jele ennek), a mellen elért részidőtől (1:16.11) csak a számat tudtam tátani, s a végső gyors is a korábbiaknál jó két másodperccel jobb lett. Egy dolgot tartottam fölöslegesnek. Azt, hogy délelőtt is világcsúcsot akart; 4:28.58 lett, tizenöt század hiányzott, s dühösen csapott a vízre. A terv a 400 és a 800 gyorson várhatóan rekordokat repesztő amerikai Ledeckyvel való látens vetélkedőről (ki lesz eredményesebb) szólhatott. A 200 vegyes döntője előtt el is hangzott egyértelműen: egyéni csúcs (magyarul világcsúcs!) a cél. Nem jött össze, fáradt érezhetően. A 100 hát oké, ott spórolni nemigen lehetett, ám a 200 vegyes első két futamát takarékosabban lehozhatta volna, a nagy hibát pedig 200 háton követte el. 2:06.09-et úszott az elő-, hat századdal jobbat a középfutamban: miért nem hagyott benne előbb három, majd két másodpercet is – ezt kérdezem. Tán az itt elpocsékolt erő hiányzott a döntő utolsó 25 méterén, ahol a végső ötvenet 33.33-ra úszta (csak mondom: Egerszegi 1991-ben a világcsúcsánál 31.83-ra – „kidelfinezés” nélkül még, amelyben ma Hosszú a legjobb talán –, s ez csaknem három méter különbséget jelent); 2:06.05 lett a vége, a középfutaménál két századdal gyengébb idő. Így vagy úgy: a riói negyedik aranyat a meggondolatlanság rontotta el.

Mire akarnék kilyukadni? Arra, hogy higgadjon le Katinka végre, őrizze, amit őriznie érdemes, de hagyja el, amit az amerikás életérzés, meg a férje – akinek rengeteget köszönhet! – évek alatt a fejébe vert. Nem vagyunk mindenhatók, ha a hazugul csillogó módi ezt sugallja nekünk, akkor sem. A minapi 4:33.06-os 400 vegyes jó előjel, ússzon ezután is sok számot sok versenyen, de az olimpián csak a két vegyesen induljon el. (Jó, lesz váltónk is remélhetőleg!) Világcsúcsait aligha fogja már megdönteni, de képes lehet olyan időkre (4:30-on belüli 400 és 2:07 körüli 200 vegyesre), amivel Tokióban – bár Ohasi Jui otthon, nagyon „felturbózva” úszik majd – akár…

Szóval akár győzni is lehet.

Hajrá, Katinka – s bár tudom, ez ma nem elképzelhető –, az „ájronlédit” meg elfelejteném!