Vízvonal – Malonyai Péter publicisztikája

Magától értetődik, hogy uszodában, sőt a Margitszigeten felnőve elkápráztat, amivel a honfitársaim szolgáltak az úszó-világbajnokságon, ám nem csupán az eredményeikkel. Azzal is, ahogy kiálltak a nyilvánosság elé és főképp hogy nem csupán beszéltek – mondtak is valamit. Szavakkal, tettekkel, testbeszéddel. Ami csak látszólag természetes napjaink sportjában, lásd még a futballbajnoki meccsek után megszólalók „profik vagyunk”, „mindig a következő meccs a legfontosabb”, „nem én számítok, hanem a csapat” közhelyek mentén haladó semmitmondását.

Az 5 kilométeren aranyérmes Rasovszky Kristóf azzal magyarázta meglépését a mezőnytől, hogy „láttam, milyen öldöklés megy a második-harmadik vonalban, akkor úgy döntöttem, jobb nekem ott elöl”. Ahhoz pedig, hogy világbajnokként az utolsó helyezett szudáni Mohamed Ibrahim nyakába akasztotta az aranyérmét, mondván, aki teljesíti a távot, mind bajnok, nem kell kommentár.

Késely Ajnát nyilván nem tette boldoggá, hogy két századmásodperccel maradt le a dobogóról 400 gyorson, mégis képes volt arra a keserédes megjegyzésre, hogy „azt hiszem, még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy elkeseredjek”.

Hosszú Katinka, miután sorozatban negyedszer megnyerve a 200 vegyest, történelmet írt, éppen annyira avatott be a háttérbe, amennyi a külvilágra tartozik, mindenesetre tartását, nagyságát bizonyítja, hogy – amint mondta – az elmúlt két esztendő történései kellettek ahhoz, hogy újra legyőzze a világot. Az pedig, hogy egyik nyilatkozata alatt, miközben a szavakat formálta, lazán nekitámaszkodott valaminek, s a mosoly mindvégig ott volt az arcán, alátámasztotta, amit mondott a változásról.
Milák Kristóf... Hogy világcsúccsal nyert kétszázon, hogy a hozzáértők szerint ő az, aki új dimenzióba emeli a pillangóúszást, jó látni, hallani, de engem jobban megfogott két megjegyzése. Az egyik, hogy a Duna Arénában visszatérően a 4-es pályán edzett, hogy szokja, milyen a legjobb idő birtokában úszni, a másik: sokra tartja a korábbi világrekorder, csodaúszóként elkönyvelt Michael Phelpset, ám ha példakép kell, az kizárólag Hosszú Katinka lehet. Mert látta, látja milyen eszméletlenül sokat edz, s ez inspirálja őt. Röviden: az önbizalom és a tisztelet – az igazi sportemberek sajátja.

Gyengének tartotta idejét Kapás Boglárka, miközben sírt és nevetett egyszerre a 200 pillangó (magyar szám!) világbajnokaként, s már azt is elmondta, mit kell tennie, hogy olyan időre legyen képes, amely esélyessé teszi Tokióban, az olimpián. Esetében különösen muszáj kiemelnem edzőjét, Virth Balázst, aki nem utasította el, amikor tanítványa arra jutott, hogy olimpiai és világbajnoki bronzérmesként, Európa-bajnokként szakít a gyorsúszással, s jöjjön a pillangó. „Ha van egy versenyző, aki nyer egy olimpiai bronzérmet, majd azt kéri, próbáljunk ki másik úszásnemet, azt nem lehet lesöpörni az asztalról” – mondta, hozzátéve, hogy figyelni kell a tanítványok megérzéseire is.

Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy csak akkor lehet eredménye a közös munkának, ha edző és versenyző partnerként küzd a sikerért. Másként, felnőttként illik bánni a tanítvánnyal. Meggyőződésem, hogy ez az igény is hozzájárult ahhoz, hogy nem is olyan régen úszó úszó után váltott mestert, ám hogy megtették, bizonyság rá, nagyot fordult a világ.

Évtizedeken át ugyanis az edzők akkor is gyereknek tekintették az úszóikat, amikor már felnőttek. A gesztusaik, a módszereik egyértelműen a tekintélyre épültek. Jellemző, volt olyan eset, amikor a mester kifejezetten megtiltotta az úszójának, hogy érettségi után főiskolára felvételizzen, miközben nem számíthatott nála többre, mint hogy az országos bajnokságokon helyezéseket hozzon neki, ami fontos volt az egyesületi pontverseny és nyilván az állása miatt. Persze ehhez a gyerek is kellett meg a világ, ami a zártnál is zártabb volt az uszodában (is). Kétségtelen, mostanság is az edzés, a versenyzés jegyében telnek az úszók napjai, ám az oly sokat átkozott virtuális világ arra jó, hogy akár tíz percen belül megtudják, mi van – odakinn. Nyitottak legyenek, érdeklődők, s ne rejtsék véka alá véleményüket.
És az edzők is mások, mint annak idején. Jellemző, hogy Verrasztó Zoltán, aki leginkább tamáskodott, amikor Kapás Boglárka váltani kívánt a gyorsról a pillangóra, Kapás győzelme után azonnal SMS-t küldött Virth Balázsnak, belátva, hogy igaza volt az edzőnek.

Ha már Verrasztó, a múlt és a jelen különbsége, eszembe jut, hogy amikor Széchy Tamás tanítványaként sem ő, sem Hargitay András (mindketten világbajnokok) nem lett érmes 1976-ban a montreali olimpián, az itthoni edzők pezsgőt bontottak boldogságukban, hogy nem sikerült – Széchynek. De megkapta a magáét Székely Éva is, mert Gyarmati Andrea nem nyert olimpiát 1972-ben Münchenben (nekem legyen mondva az az ezüst- és bronzérem), persze ő sem szemtől szembe. Ahogy egy visszaemlékezésben olvasom: „Az edzők zömét lefoglalta az egymás közötti torzsalkodás. Nem eredményeikkel próbáltak a másik fölé kerekedni, hanem egyéb, nem kimondottan sportszerű módszerekkel. (...) Sokat beszéltek, de keveset tettek. (...) Annál több energiát fektettek bele abba, hogy valamelyik kollégájukat lehetetlenné tegyék.”

Pedig tehetségekben nem volt hiány. Idősebb Cseh László például 14 esztendősen legyőzte az akkor 16 éves Roland Matthest, aki később 1968-ban Mexikóvárosban és 1972-ben Münchenben egyaránt megnyerte a 100 és a 200 méteres hátúszást. Idősebb Cseh is mindkétszer ott volt, ám kiesett. Vagy Lenkei Ferenc... A világ legjobbjai közé tartozott 14-15 évesen, s nem is egy úszásnemben, aztán... Biztos vagyok benne (vagy legalábbis majdnem...), hogy manapság ilyesmi nem fordulhat elő – éppen az edzői garnitúra a garancia rá.

Most persze neveket kellene (illene?) sorolnom, de nem teszem, attól félek, kihagyok valakit. Inkább a vb alatt az M4 Sporton szakértő Czene Attilát hívom segítségül, aki a kérdésre, hogy mi a magyar úszósikerek titka, egyértelműen rávágta, hogy nem mi, hanem kik: az edzők. Egyetértek, hozzátéve, hogy a maiak természetesen építenek a múltra, no nem az egymást furkáló elődeik munkájára, hanem azokra, akik valóban iskolát teremtettek.

Meglehetősen nehéz körülmények között. A budapesti úszók sokáig együtt edzettek a Sportuszodában (kivéve: BVSC), az első rést a közös istállón a KSI megalakulása s Széchy Tamás szerepvállalása jelentette (1967) a Csasziban, aztán átadták a Komjádit (1976) s 1983-ban a Spartacus-uszodát a Kőér utcában. Emlékszem, Kiss László szinte naponta kijárt az építkezésre, jelenlétével is igyekezett sürgetni az átadást, ha ő nincs, műhely sincs (csúcsán Egerszegi Krisztinával).

Ugyanakkor a világ is más volt. Szajkózhatták naponta a sportvezetők, hogy sportnemzet meg hagyományok, szó sem volt olyan háttérről, törődésről, amilyen manapság természetes és nélkülözhetetlen. Amikor például az egyik úszólány az ifi Eb döntőjében kivonult és meglátta a nyugatnémet, a francia, az angol és a többi „nyugati” ellenfelét, azonnal inába szállt a bátorsága. Rajtuk a méretüknek megfelelő márkás melegítő, rajta pedig a sporthivatal raktárából elővett, két számmal nagyobb „mackóruha”, amelyet a hazaérkezés után le kellett adnia. Nálam ez jellemző történet a „szocialista” sport körülményeiről.

S miközben ámuldozom az úszóinkat látva, hallgatva, egy pillanatra sem felejtem el, hogy olyan sportágról van szó, amelyben az is kimagasló eredmény, ha valaki középdöntős, azaz a legjobb 16 között van a világon. Nálam mindenképpen. Ehhez képest a magyar vb-úszóaranyak, s ráadásként, hogy jó látni, hallani a mieinket, hatalmas öröm, újra bízni kezdek abban, hogy nem a gépeké, hanem a gondolkodó embereké a jövő. Azért ez is világcsúcsesély.