Vízi ütközet – Csurka Gergely publicisztikája

Tizenkét éve már, hogy a 2007-es melbourne-i vb előtt elámult szem és száj, a Nemzetközi Úszószövetség ugyanis bejelentette, mostantól pénzdíjat fognak osztani az érmeseknek. Akkor 1.9 millió dollárt dobtak be, az egyéni győztesek 12 ezret tehettek zsebre aranyanként. Tíz évvel később, Budapesten már 5.5 milliót szórt szét a FINA, az egyéni arany tarifája 20 ezerre ugrott – ugyanakkor „fajlagosan” még több pénzt lehet keresni az úszó világkupa-sorozatban, ha valaki jól nyomja egy-egy etapban (cluster), pláne odaér összetettben is. A testület ugyanis őrült módon tolja a vk-szériát, míg a legnagyobb eseményén hat sportág legjobbjainak ad 5.5 milliót kétévente, csak az úszó vk-n

2.5-öt oszt ki minden évben.

Ehhez képest a világkupa sehogy sem volt képes valami földöntúli eliteseménnyé válni az évek során. Ezeken a viadalokon nem jön össze olyan mezőny, amely akárcsak megközelítőleg vetekedne egy világbajnokságéval vagy olimpiáéval – sztárokat láthatunk folyamatosan, ám jó, ha az elitnek 30-40 százaléka vállalja az őszi földkörzést.

Az okot épp ebben kell keresni: az őszben és a földkörzésben. Az ősz ugyanis egy úszónak egyrészt a feltöltődés, másrészt az újrakezdés időszaka. Olyan sportágról beszélünk, amelyben dermesztően nagy a különbség az edzés mennyisége és a versenytáv között. Napi 10 kilométer úszás azért, hogy mondjuk 200 méteren a legjobb legyél. Napi hét óra a vízben, hogy aztán két percet a lehető leggyorsabban ússz végig. Ez nem tenisz, golf vagy atlétika, hogy minden második-harmadik héten pörögjön az ember.

Aztán ott a földkörzés, Tokiótól Szingapúron és Budapesten át Kazanyig és Doháig – a nemzeti szövetségek a fő világversenyekre fókuszálnak, arra utaztatják a versenyzőiket, plusz olyan viadalokra és edzőtáborokba, amelyek a fő eseményre való felkészülést szolgálják; speciel az őszi vk-sorozat nem sorolódik ebbe a kategóriába. Vannak, akiknek állják az útját, és vannak, akik invesztálnak: eljönnek, mert bíznak magukban, hogy a pénzdíjból visszahozzák a költségeket, és még marad is valami. Itt mutatkozik igazán éles különbség: ez a „belerakok, hogy kivegyek” alapállás nagyjából az elit felé igyekvő teniszezőkre jellemző, akik

challengerekre járnak, nagy tornák selejtezőire, mert be akarnak törni a legjobbak közé. Az úszóknál az elit tagjainak többsége tart itt (fizet, hogy versenyezhessen). Pontosabban: nem tart semerre – hanem otthon marad és edz.

A FINA motivációja egyértelmű: képernyőn kell tartani az úszást, mert manapság egy sportág akkor létezik, ha látszik a tévében. Évi egy világbajnokság ma már kevés e cél eléréséhez, kell mellé más is. A bökkenő ott van, hogy hiába tolták ki az úszószezont három hónappal, plusz a versenyekbe a pénzt talyigával, a sporttelevíziók piacán egyelőre nincs áttörés. Ahogy a közvetítési jogokkal sáfárkodó eurovíziós ismerősöm mondta egyszer, Lausanne-ból erősen presszionálták őket, hogy „Srácok, szerezzetek már egy francia tévét, amelyik közvetíti az állomásokat! Mire én csak annyit tudtam mondani: előbb érjétek el, hogy legalább egy francia úszó induljon.”

Aztán ahogy lenni szokott, a FINA addig erőlködött, amíg egyszer csak feltűnt a színen a Nemzetközi Úszóliga (ISL), egy ukrán milliárdos, Konsztantin Grigorisin kreálmánya, amely kissé felkavarta az állóvizet, bár az adott szituációra – és a lausanne-i döntéshozókból kiváltott reakciókra – jobban illene, ha azt mondanám: belepurcantott a nullás lisztbe.

Emlékszünk, egy éve ilyenkor még őrült prüszkölés fogadta a FINA részéről, hogy Torinóban egyetlen, amúgy ártalmatlan év végi gálaversenyt kívánt rendezni az új szervezet. Először visszakézből eltiltással fenyegetőztek, ami miatt a viadalt végül lemondták, ám ez durván visszaütött. Egyrészt – többek között Hosszú Katinka nevével nyomatékosítva – beperelték a FINA-t, másrészt sikerült a nemzetközi szövetségnek maga ellen hergelnie saját sztárjait és nem utolsósorban Grigorisint is.

Ezek után a FINA próbálta menteni a menthetőt, a fenyegetőzést felváltotta az elfogadás, még az alapszabály is módosult, hogy egyetlen versenyző se gondolja, utánanyúlhatnak a jövőben, plusz tavaszra előjöttek egy derűs négymillió dolláros parádéval, a három állomásból álló úszó Bajnokok Ligájával, kimondatlanul is afféle ISL-ellenrendezvényként. Ám nem volt visszaút. A tavasz és a nyár még békében telt, igaz, Adam Peaty – aki az ISL egyik bástyája – például tüntetőleg nem ment el a FINA-féle úszó BL (Champion Swim Series) egyik állomására sem. Emellett Grigorisinék gyönyörűen rászervezték az ISL első két fordulóját a budapesti és a berlini világkupára. Azaz nem véletlen, hogy amíg tavaly októberben Sarah Sjöström és a magyar közönség nagy kedvence, Chad le Clos még a Duna Arénában remekelt, most hiába vártuk őket – Indianapolisban úsztak az ISL-premieren.

Hogy melyik viadal volt a sikeresebb, megítélés kérdése. Hangulatában, körítésében a budapesti újfent fenomenálisra sikerült, a magyar szervezők és szurkolók meg persze a magyar világklasszisok jóvoltából errefelé a 10-es skálán csakis 10-es úszóversenyek zajlanak 2017 óta, a külföldiek nem udvariaskodásból szokták mondani, sehol sincs olyan atmoszféra, mint a Duna Arénában. Szombaton kint voltak négyezren, Indanapolisban – amely az egyik jenki sportfellegvár, az ottani Natatorium pedig olyasféle úszószentély, mint nálunk a Hajós – mintegy ötszázan lézengtek a lelátón, plusz az amerikaiak sok mindent tudnak, de úszóversenyen varázslatos hangulatot teremteni garantáltan nem (holott még Katie Ledecky is feltűnt a színen, noha őt ősszel még sosem látták versenyezni). Ettől függetlenül az ISL két téren felülmúlta a FINA vk-t: sztárfelhozatalban és televíziós elérésben – utóbbiban gyakorlatilag KO-val (még a franciák is adták!).

A klasszisfelvonultatás papírforma volt: valamennyi indulónak fizették az utazását (a hétvégén esedékes második viadalra a teljes mezőnyt chartergép vitte át Nápolyba) – a televíziós érdeklődés ugyanakkor erős jelzés: az ISL-féle eseményre jobban tapadt a média. Nem csoda: ott kvázi garantált a fellépők névsora, hiszen tudható a csapatok összetétele (legalábbis nagyjából), míg a FINA-világkupákon az indul, akinek kedve tartja, mert fizeti a szövetsége/saját maga. Ott kitaláltak egy izgalmas, új formulát, csapatversenyt egy egyéni sportágban, de nem nemzeti alapon, hanem kizárólag a legjobbakat összerakosgatva – márpedig az újdonság mindig vonzóbb, pláne ha érdekfeszítőbbnek is tetszik. Mint kiderült, csiszolni még van mit rajta, meg aztán nem annyira demokratikus, mint egy világkupa, hiszen a megkereshető pénzdíj a medencében elért pontokon alapul, ám az egyedi szabályok miatt a gyorsúszó sprinterek alapból jóval többet szakíthatnak, mint bármely más úszásnem és táv specialistái (van egy egyenes kieséses, csillagszóró jellegű betétszám, amelyben minden triplázódik, de ötveneket kell úszni). Azaz a FINA-hoz képest a megnyerhető pénzdíj szerényebb, Sjöström 13 500 dollárral végzett az élen, azaz mondjuk az alapszakasz négy fordulójában kereshet 45 ezret, ha ugyanezt a világkupán adja elő, garantáltan nyer két clustert, és már 120 ezernél tart. Azt persze nem tudjuk – mert nem publikus –, hogy az egyéni szerződésekben milyen rajtpénzek virítanak; egy bennfentes írásban tavasszal az szerepelt, Peaty akár szezononként elrakhat egymillió dollárt, azaz a médiában megszellőztetett összegből (Grigorisin 20 milliót invesztált) gyaníthatóan szépen jutott fellépési díjakra is, úgymond. Meg aztán deklarált cél, hogy a bevételek fele az úszókhoz megy, azaz ha igazán beindul a biznisz, a tévés jogdíjakból és a szponzoroktól újabb kifizetések várhatók – mondjuk úgy, ha a FINA is 50 százalékot osztana szét egy vb-n, akkor 15-20 millióra is emelhetné a pénzdíjalapot; sokan erre is céloztak, amikor a nemzetközi szövetséget kritizálták, hogy őrült pénzeken ül, és nem osztja vissza a főszereplőknek.

Egyvalami biztos: ez a sportág messze nem tart ott, mint a tenisz vagy a golf, sem a versenyek számában, sem a megmozgatható pénzek volumenében. A felsőbb kategóriás teniszviadalokon az első körös kiesők kapnak annyit, amennyit Sjöström két nap alatt összeúszik egy ISL-viadalon, illetve említhetnénk, mekkora hír volt anno, hogy Katinka az úszósportban elsőként lépte át az egymillió dolláros küszöböt kizárólag pénzdíjakból, nagyjából fél évtized megfeszített versenyzésével – teniszezőéknél ehhez trófeát sem kell nyerni, elég néhány rangosabb tornán eljutni a negyeddöntőkig, mondjuk, és egy éven belül megvan ennyi cash.

A tanulság leginkább az volna, hogy az úszósport egyvalamit nem engedhet meg magának: hogy az ilyen megaviadalok üssék egymást. A sztárok miatt sem, meg a sportágra irányuló figyelem megoszlása miatt sem. Nem véletlenül mondta azt Budapesten is, Indyben is az összes versenyző: a két szervezetnek ki kell egyeznie egymással.

Igazából ez nem a klasszikus kormányfélrerántós sztori – itt az útról akarják leszorítani egymást. Törik mindkettő, meg lassul is. A sportpiacon eközben a többi szereplő csak gyorsul.

A napi hét órákat, tíz kilométereket tréningezők érdekében kellene meggátolni, hogy a sportág végzetesen lemaradjon.