Gyarló, kalapács – Csurka Gergely publicisztikája

Komolyan mondom, kifejezetten szórakoztató szappanoperaként is nézhetnénk mindazt, ami a kínaiak kedvenc úszója, az olimpiai bajnok Szun Jang környékén zajlik. Most éppen a drámai részek vannak soron, elvégre doppingfronton hallottunk már egy rakat hajmeresztő történetet, de hogy egy sportoló testőre az ellenőrök jelenlétében kalapáccsal verje szét a már levett vérmintát, mondván, a tesztet végzőkről azt gyanítják, nincs rendben az akkreditációjuk, mindezt a hisztérikusan rikácsoló Szun anyuka, plusz a meglehetősen rossz pedigréjű csapatorvos jelenlétében, miközben a távoli Svédországból az ellenőröket küldő ügynökség vezetője Skype-on próbálja instruálni a feleket...

Megfilmesítve teljesen jól mutatna főműsoridőben (amúgy a hírek szerint éppenséggel máris lehetne mit vetíteni: az egyik mintavevő olykor videózott közben, ami viszont joggal verte ki a biztosítékot Szunék térfelén – tovább színezve az amúgy sem szegényes összképet). Mindezt egy élőben közvetített sportdöntőbírósági tárgyalás követi, amelynek első felében a tolmács botrányos produkciója minden lényegi dologról eltereli a figyelmet, aztán hangos csörték zajlanak a jogászok között, végül a háromfős bírói tanács egyik tagja elböffenti, hogyha itt most Szun javára döntenének, akkor ezernyi esetben perelhetnének elmarasztalt versenyzők...

Csakhogy ez nem mozi. Mindez egy olyan sportágban történt, amelyben nagyon sok nagyon jó úszó mérhetetlen mennyiségű munkát fektet abba, hogy még jobb, sőt, a legjobb legyen. És ez az a sportág, ahol elvben ezen múlik minden – kötelek között haladsz, azaz a vetélytársad teljesítményét direktben nem tudod befolyásolni, nem tudod szerelni, visszahúzni, megütni, labdával kicselezni. Ő is megy, te is mész, a felkészültebb nyer – egyenlő pályák, egyenlő esélyek.

Hogy Sándor Györggyel folytassam: Szun viszont néha tényleg kerékpárral megy, pontosabban mostanra az úszóvilág zöme eljutott oda, hogy azt érezze immár teljesen kendőzetlen felháborodással: a kínainak sokkal több mindent engednek, mint bárki másnak. És mivel volt már egy, ha nem is eltussolt, de legalábbis sokáig jól titkolt doppingügye – 2014-ben elkapták egy stimulánssal, elmeszelték három hónapra, viszont a világ erről akkor szerzett tudomást, amikor letelt a büntetése, ami véletlenül épp január-február-márciusra esett, a holt szezon leghalottabb részére –, minden egyes újabb epizód csak erősíti az őt körüllengő gyanakvást.

Szun volt az, akinek elnézték, hogy a londoni olimpia 1500-as döntője előtt bepottyant a rajtkőről a vízbe (az idén nyáron a kínait 200-on legyőző litván Rapsyst egy apró lábmozdulatért kizárták – mellesleg ez a szabály, nem lehet a startjel előtt mozdulni, vízbe esni meg pláne nem); hogy a 2015-ös kazanyi vb-n rosszullétre hivatkozva nem volt hajlandó elindulni a döntőben, így a sportág modernkori történetében először üresen maradt a 4-es pálya egy fináléban (mint kiderült, a melegítőmedencében összeakaszkodott egy brazil úszónővel, aki állítólag keresztezte őfelsége útját).

Bármi belefér, hiszen Szun elképesztő népszerűsége okán a Nemzetközi Úszószövetség (FINA) számára mindennél fontosabb kínai piac maximális kiaknázásának legfőbb alanya (és állítmánya, tárgya, valamint [meg]határozója), ennek legmesszebbmenőkig megfelelően a FINA doppingbizottsága csupán „igen kockázatos” és „nem éppen józan” cselekedetnek minősítette a kalapácsos mintagyalázást, ám részükről egy írásbeli figyelmeztetéssel akár le is csenghetett volna az egész...

Mindenesetre sokan feltették a kérdést, vajon a Nemzetközi Doppingellenes Ügynökség (WADA) ugyanígy a nemzetközi Sportdöntőbíróságig (CAS) ment volna e szégyenteljes döntés kapcsán, ha valaki a jegyzőkönyvet nem juttatja el titokban a The Timeshoz, amely aztán meggyújtotta a bomba zsinórját – és a robbantás után már nem lehetett tovább tutujgatni Szunt.

Illetve, egy frászt nem lehetett: az idén nyáron az összes létező szabályra fittyet hányva antihősünk a FINA hivatalos személyeinek fenntartott hotelben alukált Kvangdzsuban, holott minden vb-rendezőnek alapvetésként szabja meg a szövetség, hogy sportolók nem lakhatnak a tisztviselőkkel egy fedél alatt. (Dél-Koreában amúgy előbb az ausztrál Horton, majd a brit Scott nem fogott vele tüntetőleg kezet az eredményhirdetésen – Horton még a dobogóra sem volt hajlandó felállni –, mostanság pedig a sztárúszók szimplán csak csalónak bélyegzik nyilatkozataikban, és örökös eltiltást követelnek neki).
Nem ragozom tovább: pontosan ez az örök kivételezettség vezetett oda, hogy Szun fejében 2018 őszén nem szólalt meg a vészcsengő, amikor egyre abszurdabb fordulatokat készült venni ama bizonyos doppingellenőrzés.

A múlt heti, Montreux-ben tartott CAS-meghallgatáson kiderült, a kínai úszókirály továbbra sem lát semmi kivetnivalót abban, hogy az orvosára hallgatott, aki azt mondta, jó lesz az úgy, hogy megállítják a távozni készülő ellenőröket, visszakövetelik tőlük a fiolákat, és azokat a testőr nagy műgonddal kiklopfolja (Dr. Ba mellett annak ellenére kitart mindhalálig, hogy ő írta fel neki a cuccot, ami miatt anno megbukott); ő maga a vizeletadást megtagadta, mondván, a háromból két ellenőrnek baj van a papírjával. Komolyan elhitte, ebből nem lesz világbotrány, ügy sem, sőt, szövegéből, gesztusaiból az süt, nem is érti, ez az egész miért jelent problémát. Szun egyébként a CAS előtt is adott ízelítőt abból, mennyire mindenek felettinek tekinti magát: a finisben lazán magához intette a slepp egyik tagját, arra kérve, záró mondatait fordítsa ő – miután a WADA jelenlévő kínai munkatársa vette át az első részben randán lebőgő, amúgy Szunék által hozott tolmács szerepét –, mire a tárgyalást vezető bíró kénytelen volt jelezni, hogy ez nem az a hely, ahol csak úgy be lehet ugrálni a nézőtérről.

Ítéletet januárban hirdetnek – hogy a legújabb fejlemény ezt mennyiben befolyásolja, azt nem tudjuk, mindenesetre az egyik, állítólagosan nem megfelelően akkreditált ellenőr néhány napja hirtelen azzal a sztorival állt elő, hogy hát jó, akkor ő most bevallja, tényleg köze sincs a doppingellenes harchoz, egyszerű építőmunkás, mindössze a haverja kedvéért ugrott be. Szun természetesen azonnal reagált, megköszönte, hogy honfitársa ilyen őszinte volt, lám-lám, immár egyértelmű: jogosan kifogásolta, hogy nincsenek rendben azok az igazolások (azért a WADA-t képviselő, Lance Armstrongot is „leszedő” jogász, Richard Young ezt ütötte azzal a tárgyaláson, hogy ha Szun ennyire otthonosan mozog az ellenőrök akkreditációjának kritériumait illetően – a küldő szerv szerint mellesleg minden rendben volt –, akkor ne adja a hülyét, hogy nem tudja, ha bármi problémásat tapasztal, a dokumentációban a sportolói megjegyzés rovatba odaírhatja az ellenvetéseit, ahelyett, hogy kalapáccsal üti le a procedúrát).

Itt és most a tárgyaláson elhangzottak alapján nem is azt az amúgy kifejezetten jogosnak tetsző kérdést feszegetném, ha ezt bárki más csinálja, egy brit, egy francia, egy ausztrál vagy amerikai, hogy szétveret egy már levett vérmintát, akkor négy évre meszelték volna csupán el, vagy példát statuálandó örökre.

A montreux-i meghallgatás kapcsán akad néhány ennél is dermesztőbb kérdőjel. Kínába ugyebár külföldiek csak vízummal léphetnek be, azaz ugyanolyan meglepetésszerű ellenőrzés kivitelezhetetlen, ami mondjuk Magyarországon alap (hogy egy este Hosszú Katinkához előzetes bejelentés nélkül becsönget két szlovák mintavételező). Pontosabban: lehet, de csak helyi erőkkel. És hát minimum kérdéses, a kínai kommunizmus meghitt tombolása közepette találnak-e – létezik-e egyáltalán – bárkitől és bármitől független, kellően felkészült doppingellenőrt.

Szun esetében a tesztelők női vezetője a CAS-tárgyaláson meg sem jelent (nehogy otthon retorziók érjék, akár a rajongók részéről is), előre rögzített videós vallomásában viszont elmondta, az eset idején a Kínai Úszószövetség feje kategorikusan közölte vele, a jelentésében még véletlenül se szerepeljen a „visszautasította a mintaadást” félmondat, mert abból bajok származnának.

Elhisszük, hogy a kínai sportolók ellenőrzése ilyen körülmények között hasonlóan rigorózus, mint bármelyik európai riválisé? (Most ne ugorjunk át az orosz térfélre, ám nagyjából ugyanez a helyzet, vagy inkább még rosszabb.)

Ha nem is Szun, de legalábbis a többi sportoló védelmében ugyanakkor megjegyzendő: miközben az élversenyzőktől megkövetelik, hogy egy hónapra előre órára lebontva rögzítsék napi programjukat (ez alapján választják ki a véletlenszerű ellenőrzések időpontját a képernyőn „innen” ülők), a mintavételeknél meg viseljék el, hogy egy ellenőr akár centikről is figyelhesse azt a kötelezően mezítelenül hagyott szervet, amelyikből a pisi érkezik – addig maga a mintavétel protokollja egyszerűen nincs jogilag szabályozva. Ezt maga a WADA igazgatóhelyettese vallotta be most: „követendő gyakorlatok” elnevezésként van aposztrofálva mindaz, ahogy a vizeletet és a vért be kell gyűjteni, de ezt nem rögzíti olyan előírás, amelytől ha eltérnek bármilyen módon, az jogi következményt vonna maga után. Amiből nem következik, hogy létezhet olyan szitu, amelyben kalapáccsal aprítunk doppingmintákat – szóval ezért is hangzott el, hogy ha a CAS bármilyen alapon elfogadná Szunék érvelését, gyakorlatilag az elmúlt iksz év összes doppingbalhéját újra kellene tárgyalni, mondván, megfelelő szabályozottság híján bármelyik mintavétel törvényessége megkérdőjelezhető.

Hogy az egész rendszerrel nagyon nagy bajok vannak, az mindebből tökéletesen lemérhető: elvben ez a kalapácsos sztori vérlázító áthallással és anélkül is – gyakorlatilag mégsem tisztán fekete-fehér történet.

És ez az, ami több mint ijesztő.