Úszás: Nem gondolkozom a visszavonuláson – Hosszú Katinka

 

– Uborkaszezon van, mégis képes felkavarni az állóvizet.
– Én? Hiszen nem tettem és mondtam semmit – reagált Hosszú Katinka arra, hogy néhány napja futótűzként söpört végig a médiában, hogy a háromszoros olimpiai bajnok a visszavonulását tervezi.

– Meglepődött a megjelent fals híren?
– Azt nem mondom, hogy így van rendjén, de az évek során azért már hozzászokhattam ahhoz, hogy olyanok jelennek meg rólam, melyek kapcsán még én sem tudom, miről is van szó – ki és honnan vette az információkat.

– Akkor vágjunk is bele rögvest, kezdjük a legfontosabbal: a visszavonulását tervezi?
– Nem. Biztos, hogy egyszer visszavonulok, és az is biztos, hogy már sokkal kevesebb van előttem, mint mögöttem az úszásban – a sajtóban megjelent állítások között szerepelt egy igaz kijelentés is, hiszen valóban harminchárom éves leszek májusban, és ezt azért kicsit sajnálom, mert még mindig élvezem az úszást.

– Na, ez az, amiről sohasem fog meggyőzni...
– Pedig így van! Még akkor is igaz ez, ha ez az olimpia nekem más volt, mint a korábbi versenyek, hiszen hatványozottan éreztem a külső nyomást, viszont Tokió után pihentem egy nagyot, s ezalatt még csak nem is gondolkoztam azon, mikor megyek le újra az uszodába, de egy idő után azért elkezdett hiányozni az úszás – és nem az az érzés, hogy nyerek, még csak nem is az eredményhirdetések, vagy az, hogy a győzelem után rólam írnak sokan és sokat, hanem a munka, az, hogy a versenyeken hogyan dolgozik bennem az adrenalin, hogy a testem jó állapotban van, és az, hogy ilyenkor szinte bármire, mindenre képes vagyok.

HIHETETLEN, DE IGAZ: MÉG MINDIG ÉLVEZI AZ ÚSZÁST

– Mikor ment le az uszodába újra Tokió után?
– A novemberi rövid pályás országos bajnokság előtt két-három héttel. Egyébként azzal a tervvel, hogy a decemberi rövid pályás világbajnokságon akár el is indulnék, és vállalnék egy-két számot. Addigra már túl voltam a visszatérés minden nehézségén, csakhogy akkor meg jött a koronavírus-fertőzés, úgyhogy kezdhettem mindent elölről.

– Korábban éveken keresztül azt hangoztatta, nincs értelme hosszabb ideig leállni, mert utána borzalmasan nehéz a visszatérés – így, ennek tükrében nem rejtett azért magában némi kockázatot a több hónapos pihenő?
– Éppen az volt benne a jó, hogy egyáltalán nem foglalkoztam ezzel, nem stresszeltem magam azon, milyen nehéz lesz a visszatérés, és nem azon kattogott az agyam, hogy erre vagy arra a versenyre muszáj lesz formába lendülnöm. Csak akkor mentem le az uszodába, amikor már én is akartam ezt az egészet újra, s bár egyáltalán nem könnyű számomra ez az időszak, semmiféle nyomás, idegeskedés nincs bennem annak kapcsán, hogy gyorsan el kell érnem arra a szintre, amelyiken már jártam.

– Kanyarodjunk azért még vissza kicsit Tokióhoz: bár nincs értelme a ha-val kezdődő mondatoknak, az ön esetében egyértelmű, hogy egészen másként zárja ezt az olimpiát, ha azt az eredeti időpontjában, vagyis 2020 nyarán megrendezik...
– Ezzel nem vitatkozom, azt azért egyértelműen kijelenthetjük, hogy én aztán tényleg megsínylettem a koronavírus-járványt. Utálok kifogásokat keresni, Tokió előtt sem tettem, noha valójában azt sem tudtam, mi történik velem és körülöttem: egyszerűen nem voltak kapaszkodóim, nagyjából nyolc éve nem történt olyan velem, mint a járvány idején. Nem voltak versenyek, nem haladtam a megszokott út mentén, nem tudtam egyről a kettőre lépni, kicsit úgy éreztem, emiatt hátrányban is vagyok a többiekhez képest. Nem maradt más hátra, meg kellett próbálnom ebből a helyzetből is kihozni a legtöbbet.

– Így viszont benne volt a pakliban, hogy nem ér oda a dobogóra az olimpián, s hogy utána emiatt leszedik önről a keresztvizet is. Bántotta, hogy bántják?
– Jó ideje benne vagyok már az élsportban, így sejtettem, hogy valami ilyesmi történik, ha nem sikerül nekem az olimpia. Az imént azért beszéltem a Tokió előtti nyomásról, mert ezúttal ezt hatványozottan éreztem – a verseny után szívem szerint az mondtam volna mindenkinek, hogy gondoljátok, hogy én nem akartam nyerni, hogy nekem nem fáj, hogy nem sikerült? Nem tettem meg, ehelyett felemelt fejjel azt mondtam, ezúttal ennyi sikerült. Emellett viszont végig bennem volt, és így is gondolom: mindig a teljes képet kell nézni, én pedig nyertem már olimpiát korábban. Háromszor is.

– A tokiói vegyes zónában azt mondta, így biztosan nem tudja befejezni, most pedig már hetek óta teljes intenzitással készül, és ahogy mondta, egyelőre nem gondolkodik a visszavonuláson. Mi motiválja?
– Engem mindig is a saját céljaim motiváltak a leginkább, ha találtam valami olyat, aminek kapcsán fellángolt bennem a tűz, ami fűtött, az vitt mindig előre a hétköznapokban, az adott erőt a kemény munkához.

– Ezek szerint ezúttal is talált ilyet.
– A pihenésem idején sok időt töltöttem Nápolyban, hiszen a Nemzetközi Úszóliga versenyeit ott rendezték, s onnan kirándultunk többfelé. Éppen Szicíliában voltunk, amikor belém hasított, igenis fontos, hogy úgy menjek neki 2022-nek, hogy van egy tervem, egy célom – megtaláltam, mi lehet az: szeretném, ha én lennék az első úszó a világon, akinek száz érme van a világversenyekről. Eddig kilencvenhatot szereztem, és ugyan már ezzel is én vezetem ezt a különrangsort, nagyon motivál, hogy magyar úszó, nevezetesen én legyek az, aki először eléri a százat.

MÉG MICHAEL PHELPST IS LE LEHET „GYŐZNI”

– Álljunk már meg egy pillanatra: kilencvenhat érem! Értem, hogy újabb célokat tűzött ki maga elé, de felfogja, mit is jelent ez a sok érem, felfogja, mit is ért el az elmúlt években?

– A hosszabb pihenés erre is jó volt, hiszen kicsit megálltam, és értékelni tudtam, mit is értem el. Az biztos, sohasem álmodtam arról, hogy ilyen sok érmet szerezhetek a világversenyeken, csak tettem a dolgomat.

– Michael Phelps, Ryan Lochte, Sarah Sjöström – soroljam még az éremhalmozókat, de fordítsunk egyet a dolgon, soroljam azokat az úszókat, akik ön mögött állnak ebben a rangsorban?
– Ezt még szoknom kell, hiszen Phelps korszakos úszó, nagyot menetelt az olimpiákon és a világbajnokságokon, mégis van olyan összevetés, amelyikben megelőzöm őt.

– Ráadásul Phelps és a többiek gyűjteményében jóval több váltóérem van: az ön esetében ez „csak” négy medália a kilencvenhatból.
– Ettől csak még szebb ez a lista! Egyébként éppen a napokban adott ki az egyik úszóportál egy összesítést, amelyikben az ebben az évszázadban úszott világcsúcsokat összegezték: a férfiaknál Phelps vezet huszonkilenc rekorddal, a nőknél én állok az élen – húsz csúccsal.

– Vagyis kijelenthetjük, hogy nem csak Michael Phelpsről mondhatjuk, hogy korszakos úszó.
– Nem olyan könnyű ám az embernek saját magát különböző jelzőkkel illetni. Amit mára ki tudok mondani magamról, az az, hogy a világ egyik legjobb úszója vagyok.

– Aki – az elmondása szerint – ismét kezd ezer fokon égni.
– Az évek során megtanultam, hogy mindig az út a fontos. Az az út, amelyik ahhoz vezet, hogy elérjem a célomat. Most, hogy elkezdték rebesgetni, hogy visszavonulok, mindez csak még inkább megerősödött bennem – ahogyan az is, hogy talán még jobban értékelem, hogy úszó lehetek, hogy azt csinálhatom, amit szeretek. Jelenleg Tenerifén edzőtáborozom, naponta öt órát úszom, és a napon! Ezt nagyon élvezem, ahogyan azt is, hogy miközben a tornateremben izzadok, az óceánt látom. Tényleg úgy érzem, hogy ez egy olyan hivatás, amelyet imádok, amelyikben az egyik legjobb vagyok a világon – mindezt addig élvezném, amíg csak lehet.

– Ezt a részét értem, de vajon a teste is érti? Egyáltalán nem idős persze, ám az úszásban, pláne, hogy az egyik fő száma a négyszáz vegyes, harminckét évesen mégsem számít fiatalnak.
– Egyelőre nem érzem azt, hogy nehezebb lenne a felkészülés, mint korábban, de azért erről kérdezzen meg néhány hónap múlva, mondjuk, az országos bajnokságon! Mindez nem jelenti az, hogy könnyű napokat élek, hiszen még nem vagyok formában, jelenleg a felkészülésnek abban a fázisában élek, hogy adom le a kilókat: egyértelmű, hogy így, hogy fizikailag még nem vagyok csúcsformában, nehezebb a munka is. Ám szerencsére a vállaim rendben vannak, vagyis nincs, ami hátráltasson. Egyedül a monotonitás okoz nehézséget, folyamatos kreativitásra van szükség ahhoz, hogy előremenjünk.

– Gyorsan olvadnak le a kilók?
– Hétről hétre alakulok, terveim szerint március végére, április elejére visszanyerem a versenysúlyomat, mindez azonban nem jelenti azt, hogy addig nem versenyzek, hiszen már február elején rajtkőre lépek.

– Vagyis az a fontos, hogy megint ugyanúgy készülhessen, mint korábban, hogy sokat versenyezhessen, s az kevésbé számít, hogy esetleg kikap ezeken a viadalokon.
– Ugyan korábban mindent megnyertem, amit csak lehetett, belülről sohasem úgy éltem meg ezt, hogy nekem muszáj mindig győznöm. Persze, mindig nagy volt az öröm, ám igazán sikerként, élményként, teljesítményként azt az utat éltem meg, ahogyan elértem odáig. Vagyis visszakanyarodnék oda, amiről már beszélgettünk: az út a fontos, amelyik elvezet a célig.

NEM BÁNNÁ, HA LENNE KÖZTÜK ARANY IS...

– Azért azon az úton, amelyiken most jár, csak eszébe jut, vajon mikor érheti el a századik érmét világversenyen.
– Képzelje, vannak néhányan, akiket már korábban beavattam az elhatározásomba, és egyikük megkérdezte: mi van, ha nem érem el a százat? Őszinte leszek: a kérdést sem értettem... Én sohasem úgy futottam neki a céljaimnak, hogy közben attól rettegtem, mi van, ha nem sikerül – nem! Mindig nekimentem a céloknak, és ezt teszem ezúttal is, ám ha, mondjuk, csak kilencvenkilencig jutok, akkor sem leszek csalódott és elégedetlen. Ha nem küzdünk a céljainkért, ha meg sem próbáljuk elérni őket, sosem tudhatjuk meg, vajon képesek lennénk-e rá. Dolgozom keményen, de azon nem gondolkozom, vajon mikor érhetem el a célomat, ennek kapcsán annyit mondhatok biztosan, olyan nincs bennem, hogy jó lenne minél hamarabb eljutni a százig.

– Látva és tudva, hogy minden fontos, ami Hosszú Katinkával kapcsolatos, muszáj megkérdeznem: azzal számol, hogy amikor majd halad előre, jönnek a kérdések, vajon mikor éri el a százat, vajon amikor elérte, már a medence partján bejelenti-e a visszavonulását, vajon a májusi fukuokai világbajnokságon, vagy az augusztusi római kontinensviadalon gyűjti be a századik világversenyes érmét?
– Várjon! Én nem mondtam, hogy visszavonulok, ha megvan a századik érem. Az előfordulhat, hogy amikor elérem a százat, azt érzem, elég volt, ezen azonban még nem gondolkozom. A visszavonulás kapcsán tényleg nincs semmiféle terv a fejemben. Egyelőre csak az fontos, hogy újra formába lendüljek, hogy májusban, amikor visszatérek Japánba, megmutassam, mi is van bennem. Ezek a visszatérések egyébként is jellemzik a pályafutásomat: ugyan most nem Tokióba megyek vissza, hiszen Fukuoka rendezi a világbajnokságot, de az is Japán. A londoni olimpia után négy évvel ugyanabban a medencében úszhattam az Eb-n, emiatt aztán még nagyobb volt bennem a bizonyítási vágy.

– Arról nem is szólva, hogy augusztusban Róma rendezi az Európa-bajnokságot – 2009-ben az Örök Városban szerezte pályafutása első világbajnoki címét. Milyen számokban igyekszik elérni célját?
– A vegyesre koncentrálok – háton nem nagyon szeretnék már világversenyeken úszni, pillangón viszont annál inkább.

– Tegyük fel, hogy eléri a százat, miért ne érné el, de csalódott lesz, ha e négy érem között nem lesz egyetlen arany sem?
– Nem. Azért persze jó lenne, ha lenne köztük arany is...