Széchy szeme, Milák szíve – Csurka Gergely publicisztikája

Széchy Tamás imádta tovább húzni az edzéseket az eredetileg kitűzöttnél, elvégre a napi 20 kilométerek leúszásához – akkor még ennyi volt az adag – kellett az idő. A Komjádi óráját rég kikapcsoltatta, Hargitay Andrásék ne lássák, hogy elmúlt fél tizenkettő, egyvalami buktatta le sokszor: a déli harangszó. Így egy szép napon úgy döntött, átmegy a közeli templomba, és megkéri a plébánost, hogy – ne kongassa a harangokat. Igen, így történt: leült vele, és hosszasan ecsetelte, hogy ez az ország érdeke, a jövő olimpiai sikereinek a záloga... A tisztelendő úr meghallgatta, majd elmondta, végtelenül tiszteli őt is, az úszóit is, de... 1456 óta pápai utasítás, hogy a nándorfehérvári diadal tiszteletére harangozzanak, azaz ettől még Széchy mester kedvéért sem tud eltekinteni.

Alighanem ez volt az egyetlen alkalom, amikor az Öreg mágiája nem működött. Mert az eredménysora bizonyítja, hogy egyébként igen, mindig. Bármelyik egykori tanítványával beszélek, sohasem festenek róla negatív összképet. Igen, verte őket, széthajtotta őket – és mégis: döbbenetes szuggesztióval hitette el velük, hogy mindez kizárólag az érdekükben történik, és végül minden visszaigazolást nyert, amikor ott álltak a dobogón a legnagyobb versenyeken, többnyire a tetején. Korántsem mellesleg a magyar úszósport jelen sikerei mögött álló edzői kar nagyjából fele az ő örökségéből dolgozik. Persze, kizárólag a szakmai vonalat követik – ami annak idején, a szocializmus és a Komjádi zárt világában belefért, annak ma a tizedéért könyörtelen autodafét rendezne a nyilvánosság.

Mindezt azért hozom fel most, amikor egy őrülten izgalmas és eseménydús nyár végére ért az úszósport – még sosem rendeztek két és fél hónapon belül világbajnokságot és Európa-bajnokságot –, mert a medencék partján minden eddiginél nagyobb dózist kaphattunk abból, milyen elképesztő erőfeszítéseken át vezet az út odáig, hogy valaki így tudjon teljesíteni a világversenyeken, mint az elitbe tartozók.

Nézi az ember közvetlen közelről Milák Kristófot aznap, amikor tizenkét óra leforgása alatt ötször áll fel a rajtkőre Rómában, ebből az esti szeánsz folyamán háromszor. Padlógázzal végigfüstöl a 100 pillangón, Európa-bajnok lesz, kijön, szó nélkül bedől a műugrómedencébe, úszik tíz percig átvezetés jelleggel, majd vissza a kétszáz gyors elődöntőjére, ahol elfogy százhetvennél, nem jut be, ettől érezhetően befeszül (kit érdekel már az arany, amikor ő David ­Popovici-csal akart másodszor is tengelyt akasztani, mert az az igazán izgalmas, nem a saját terepen oktatni a többieket), és mégis. Nem csikorgatja a fogát, nem csapkod, marad a saját zónájában, megint irány a műugró, újabb tejsavtalanító úszás, kis szusszanás, és jöhet a gyorsváltó, aminek a végén repeszt egy 47.24-et, ami jobb, mint a győztes olasz sprinterek bármelyikének a részideje, holott ők csak erre a döntőre pörgették magukat... Nincs konkrét adat, az úszók nem viselhetnek semmi olyan ketyerét, mint a futballisták, azaz csak saccolni lehet, hogy Kristófnak a másfél óra során háromszor volt 200 környékén a pulzusa.
Ő azonban megy, szemében szent révülettel, alig lehet hozzászólni, kizárólag ő létezik és az úszás, a célok, olyan határok átlépése, amelyek közelében nem járt korábban. Ez hajtja – és őt hajtani sem kell hozzá.

Rendben, Kristóf kivétel, az a bizonyos nem is tudom hány évtizedenként földre szálló zseni, aki új fejezetet ír a sportág történelemkönyvébe, lásd még a 200 pillangón elért világrekordjait. Ami persze nem azt jelenti, hogy hősünk egy pillanatra is mentesül a penzumok teljesítése alól. Az úszás – meg persze a teljesítménysportok mindegyike – ugyanolyan, mint a matematika: Nincs királyi út (hogy egy kiváló könyv címét idézzem). Azaz érezheti bárki bármekkora menőnek magát, születhetett akármilyen magas polcra, apukának lehetnek csilliárdjai – egy harmadfokú egyenletet csak akkor fog megoldani, ha végigment az addig vezető út összes állomásán, mint ahogy a 200 pillangón kizárólag abban az esetben úszik 1:54-et (ami már óriási teljesítmény a Milák-univerzum határain innen, kérdezzék meg Márton Ricsit), amennyiben hosszú éveken át naponta hat-hét órán át darálja az edzéseken a kilométereket, erősít a kondiban, s áll ellen a fájdalomnak, amivel az oxigénhiány minden egyes nap sanyargatja kegyelmet nem ismerő módon.

Itt a duma nem számít, sem a hangerő, sem az, hányan lájkolták a posztodat a fészen, miképp az sem, hogy busszal jöttél az edzésre, vagy a fater Audi 8-asából szálltál ki, és hogy az öltözőszekrénybe a ­Gucci-pólót dobod be, vagy egy H&M-eset. Az órát az fogja 1:54-nél megállítani hat-nyolc év múlva, aki, hogy az aktuális tiniszlenget használjuk, végigtolja az edzéseket, azután is, hogy már naponta kétszer kell menni, és akkor sem csügged, ha a cápabajnokságon legyőzik, mert legközelebb már odaérhet. Igaz, egy újabb évet kell végigdolgoznia, de elfogadja az edzőjétől, hogy nem lehet mindenkiből azonnal Milák Kristóf, ahhoz nagyon sokat és nagyon nagy odaadással kell hajtani.

Na ez az, amit a bennünket jelenleg körülvevő világ egyre inkább veszélyeztet.

Azon a bizonyos 2019-es vb-n, ahol Kristóf lebontotta Michael Phelps megdönthetetlennek hitt, tízéves, szuperdresszes csúcsát, volt egy érdekes diskurzus Jon Urbanchekkel, a jenkik legendás mesterével. Ő amúgy 1956 előtt még Urbancsek Jani néven örvendett nem kis népszerűségnek a Margitszigeten – aztán kint megtanította az amerikaiakat vegyes­úszni, olimpiai bajnokok sorát nevelte, Bob Bowman speciel tőle tanult sok mindent, amit aztán Phelps világverővé formázásához használt (egymást váltották a michigani egyetem vezetőedzői székében). Szóval Jani bátyánk azt magyarázta: drámai trend van kibontakozóban az Egyesült Államokban, a fiatalok egyszerűen nem hajlandók beleállni az erősebb munkába, mindenki sprinter akar lenni, mert az 50-100-asoknak feleannyi kilométert kell végigküzdeniük naponta. „Figyeljétek meg, néhány év, és az amerikaiak kikopnak a kétszáznál hosszabb távokról” – sóhajtott az agg maestro, mi pedig hümmögtünk egy sort, aztán elgondolkoztunk azon: mitől lenne ez másképp a glóbusz többi részén?

Hogy mennyire eltorzult világban kell léteznünk, azzal naponta szembesülünk – bizarr hírek sora ömlik ránk, jó részükről nem is olyan régen azt gondoltuk, horrorfilmek forgatókönyvében léteznek, vagy komédiák és humoreszkek alapanyagai lehetnének, ha egyáltalán eszünkbe ötlött, hogy eljön az idő, amikor semlegesnemű megszólítások megkreálását hajszolják a metróban, elkerülendő, hogy megsértsék az utazóközönség tízezrelékét; és még örvendenénk, ha ez lenne a legnagyobb problémánk, bár a kapcsolódó szemléletmód és attitűdök éppenséggel vaskosan belejátszanak abba, hogy egy sor őrült kihívással kell ma szembenéznie az emberiségnek.

Szilárdnak hitt értékrendek zilálódtak szét, valóban minden egész eltörött (Adyt ismerjük még? Vagy csak a régi ötszázasról?) – ami pedig szétszóródott, az az azonnali haszon- és élvezetszerzést diktálja már a gyerekeknek. Ady? Kocsiút az éjszakában? Irány a Google. Hamarabb kijön, mint hogy odalépnénk a könyvespolchoz. Már ha van. Mert inkább kell a 120-as képernyőátlós lapostévének a hely, amelyen mehet a Netflix, bár sokkal inkább valami játék, ahol újabb és újabb csúcsok dönthetők, persze ülve, és közben a telón nyomható a chat, plusz némi TikTok, kis videó, rá az effektet, és már posztoltam is, nézzük, hány megosztás van, mennyi lájk, zubog minden azonnal.

Az 1:54-hez viszont le kell úszni legalább tíz kilométert, a tizenéves kor elejétől, minden egyes nap, hosszú, nagyon-nagyon hosszú éveken át. Órákat – kevesebb mint két perc érdekében. Midőn a heti tízszeri edzésre való átállás után még mindig csak 2:01-nél jársz, akkor sem roppanhat meg a meggyőződés, hogy egyszer sikerülni fog. És amikor fel kell állni reggel hat-hét tájban a rajtkőre 12-13 évesen, nem lesz olyan edző, aki azt fogja mondani: ha ezt végigcsinálod, akkor garantáltan ugyanolyan eredményeket érsz el, mint Milák Kristóf. Elvégre sok-sok ezer az egyhez az esélye, hogy épp benned lakozik az a bizonyos X-faktor. Csakhogy ma egyre kevésbé elég, ha azt magyarázzák: lehet, hogy nem lesz belőled olimpiai bajnok, de a legkitartóbbak igenis eljuthatnak a játékokra; vagy ha oda nem, akkor egy junior Eb-re; ami azonban fix, hogy sokkal egészségesebb lélekkel és testtel lépsz be a felnőttkorba, mint a kortársaid, miközben visz a csapatszellem, és olyan élményekkel gazdagodsz, amit a lapostévé előtt sohasem kapsz meg.

Vajon hány gyereket lehet majd meggyőzni erről, így, tíz-húsz év múlva?

És Széchy Tamás már nincs köztünk, hogy közben a szemükbe nézzen úgy, ahogy senki más nem tudott.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!