Elvarázsolódás – Csurka Gergely publicisztikája

Egy közepesen unalmas januári hétfő dél­előtt volt – egyébként. Különösebb csindadratta sem övezte. Az autó begördült a Magyar Úszószövetség udvarára, Gyenge Valéria frissen kipattant az első ülésről, Wladár Sándor elnök mosolyogva üdvözölte, aztán Vali – utóbb kikérte magának, hogy bárki nénizze – „percekkel” a 90. születésnapja előtt vidáman fellépkedett az első emeletre (még szemüveget sem kell viselnie!), hogy ott némi meglepetéssel konstatálja: Wladár mellett, aki maga is olimpiai aranyérmes, a sportág másik három óriása is eljött egy kedélyes beszélgetésre, azaz az emeleten várta Darnyi Tamás, Risztov Éva és Gyurta Dániel.

Az energiaspórolás okán a díszes, ám így télvíz idején igencsak hideg nagytárgyaló helyett az előtéri ülőgarnitúrákon kezdtek csevegni, az egész egyszerre volt közvetlen és hétköznapi...

Csak éppen ott volt előttünk a magyar úszósport történelmének öt legendája, akik a história nagyon is elkülönülő fejezeteinek lapjait változtatták arannyá – és ha ez tudatosult a szemlélőben, azonnal tudnia kellett: ez nem hétköznap, hanem egyszeri és megismételhetetlen alkalom, ahol hatvan esztendő fantasztikus történései sűrűsödnek bele egyetlen lenyűgöző órába. Eddig tartott körülbelül a beszélgetésük – mégis, ennyi idő alatt is felsejlett megint valami abból a külvilág által a mai napig nehezen megfejthető titokból, hogy miként tudott és tud egy tízmilliós ország ennyi géniuszt kinevelni, akik a világ két legfontosabb, legkeményebb, az érvényesülés szempontjából legnehezebb egyéni sportágának egyikében szinte állandóan a legjobbak között szerepeltek.

Nálunk jóval nagyobb, népesebb, gazdagabb, a történelem és a balsors által jóval kevesebbszer tépett nációk tűntek el időről időre az éremtáblákról, vagy minimum szorultak mögénk olimpiákon, világbajnokságokon. Csak mellékesként: értékeljük azt egyáltalán, hogy az Európa-bajnokságok 1926 óta íródó összesített éremtáblázatán úszásban jelenleg második – igen, 2. – Magyarország, és csak egy bizonyos Német Demokratikus Köztársaság előz meg bennünket?! Hogy a mai is létező és nem állami doppingprogrammal fűtött nemzetek rangsorában mi, magyarok számítunk a legeredményesebbeknek a kontinensviadalok idestova százesztendős történetében?

Ez annyira, de annyira nem törvényszerű – és mégis, nézem ezt az öt embert, hallgatom őket, és valahogy oly természetesnek tetszik az egész, pláne itt, a Margitszigeten, ahol egykoron a zseniális edzők, köztük a Gyenge Valiékat felkészítő Sárosi Imre vezényelte az edzéseket. Szemben a Császár-Komjádival, ahol meg húsz-harminc esztendővel később Széchy Tamás vitte el a csillagokig előbb Wladár Sándort, majd Darnyi Tamást és kortársait, és a korábban nála úszó, majd trénerként mellette pallérozódó és a módszereit tovább fejlesztő Széles Sándor és csapata tette a világ legjobbjává Gyurta Dánielt, és adta meg a hiányzó pluszt Risztov Évának.

„Megelőzte a korát ő is, Hunyadfi István is” – mondja Vali a legendás Mestiről, aki feltalálta a „mandulázás” nevű edzésprogramot (50-től 350 méterig 50-esével emelkedő adagok, majd ugyanez csökkentve 50-ig), amelynek kapcsán Darnyi Tamás megjegyezte, hogy gyerekként azt még vele is úszatták, olykor reggeltől estig.

Igen, megelőzték a korukat – és közben állandóan megújultak, s persze adták tovább a módszereiket. Halmay Zoltán tanult Hajós Alfrédtől, aztán ő maga lett szövetségi kapitány, és inspirálta Csik Ferencet, hogy ő is beírja magát a történelembe; megint csak úgy mellesleg: felfogjuk egyáltalán, hogy az első kilenc olimpiából (amelyen részt vettünk), háromszor magyar nyerte a sportág leginkább ikonikus távját, a 100 méteres gyorsúszást?

Ha csupán ennyit ért volna el Magyarország a világ úszósportjában, már arra is párás szemmel illene emlékezni, ám az igazán nagy dolgok ezután következtek. Avagy ma, amikor az amerikaiak óriási fölénye, az ausztrálok tündöklése magától értetődőnek hat, érzékeljük-e annak a súlyát, hogy az 1952-es olimpia jelentősen szűkebb úszóprogramjában szereplő öt női számból négyet nyertek meg a magyarok? Sőt, a négy egyéni számból kettőben megcsinálták az 1–2-t, a harmadikban meg az 1–3-at, míg a gyorsváltót papírformajelleggel húzták be, persze világrekorddal. Még egyszer: ötből négyet. Egy olimpián. (Gyenge Vali volt „a” meglepetés: 19 évesen a szélső pályán győzött 400 gyorson; Sárosi megmondta előre, de a rajt előtt őt kérdező amerikai edző ezt hallván csak annyit válaszolt: imádja a humorát. A célba érés után többen próbálták helyre tenni a jenki tréner állát, annyira leesett.)

Ezt követte a torinói Eb tarolása (nyolc arany) – és elég egyértelműen kellett volna következnie egy újabb parádés szereplésnek az 1956-os olimpián, csak hát Valiék potenciális remeklését elsöpörte a történelem. Akadt olyan olvasata a melbourne-i eredményeknek a múltban, hogy már nem edzettek úgy, elkényelmesedtek a sikerektől, Vali azonban ezt hallva szinte csattan: „Ugyan már, úgy edzettünk, mint még soha!” Csak hát épp az indulás előtt nem sokkal tört ki a forradalom, és emiatt gyakorlatilag majd' négy hét vizes edzés esett ki. Másfél hetet senyvedtek a Normafánál egy hotelben, miközben alant ropogtak a fegyverek, egy hetet Prágában egy sportiskolába zárva, a chartergépre várva, és egy hétig tartott az út annak idején a világ túlsó felére, annyiszor kellett leszállni tankolni, plusz a személyzetnek pihenni. Kicsit képzeljük el: július közepén kezdődik az olimpia Tokióban, de Milák Kristóf egész júniusban nem tud medencében edzeni. Érezzük, ugye, hogy ez ebben a sportágban alapjaiban vágja tönkre a versenyzőt. (Pluszban kint szembesültek azzal, hogy időközben itthon miként fojtották vérbe a forradalmat; másról sem folyt az együtt gondolkodás, illetve a magányos tépelődés, hogy hazatérjenek-e, vagy éljenek a talán soha vissza nem térő alkalommal, és Észak-Amerika szabad világában folytassák, miközben a családdal képtelenség beszélni, már egy távirat megérkezése is eseményszámba megy.)

Ettől még 1952 csodája örök – megint más kérdés, hogy ezután, meglehet, szintén törvényszerűen, jött 28 relatíve szűk esztendő, és Wladár Sándorral indult újra a sportág azóta is tartó modern kori sikerkorszaka. A korát számos dologban ugyancsak megelőző Széchy Tamás tanítványaként a MÚSZ elnöke immár készségesen el tudja mondani, abba, hogy ő végül feljutott a csúcsra, több ezernyi, az előző generáció tagjaival, Hargitay Andrásékkal, Verrasztó Zoltánékkal leúsztatott kilométer is bőven belejátszott. Mert azon elképesztő edzésadagoknak egy nem elhanyagolható része igenis feleslegesnek bizonyult, avagy Széchy a kezdetekkor brutális napi terhelésben részesített úszóin tanulta meg, hogy a mennyiség nagyon nem minden. („Csak azért nem úsztak, úsztunk többet, mert azért mégsem lehetett egész nap bent lenni a medencében” – foglalta össze tömören az akkori metódus lényegét Wladár doktor.) És amire Darnyi Tamásék érkeztek, még inkább kiforrott a tudásanyag, így válhatott ő minden idők egyik legnagyobb vegyes úszójává, akinek az éremtermése a manapság divatozó amerikai kollekciókhoz képest hovatovább szerény, viszont az is tény, hogy a sportág egyetemes újkori históriájában ő az egyetlen az egész világon, aki két fő számában soha, egyetlen világversenyen sem szenvedett vereséget, holott indult két olimpián, két vb-n és három Európa-bajnokságon. Még egyszer: ez egy magyar úszó, Darnyi Tamás egyedi, tán megismételhetetlen produkciója 200 és 400 vegyesen, nem egy amerikaié, ausztrálé, franciáé, németé.

És mivel a műhely nem csupán úszókat, de kiváló edzőket is képzett, jöhettek az újabb és újabb bajnokok, mint Gyurta Dániel és Risztov Éva – akik éppenséggel azt példázzák, hogy ellentétben a három másik beszélgetőtárssal, úgy is fel lehet jutni a csúcsra, hogy 18-20 éves korában még küszködik az ember az áttöréssel, sőt néhány éves szünet is beleférhet, ha végképp nincs más lehetőség, hiszen a tehetség elpusztíthatatlan, csak az akaratot és az elszántságot kell ismét megfelelő szintre hozni.

Az egy óra elrepült, leginkább Valéria – aki az utolsó élő tagja annak az aranygenerációnak, s aki az Év sportolója gála egyik díszvendégeként érkezett Budapestre – beszélt, mert bár 1956 óta Kanadában él, még a maiak eredményeiből is naprakész, senkit és semmit sem kell neki bemutatni; Gyurta Daniék hallgatták álmélkodva, hogy milyen volt anno pamutból varrt (!) fürdőruhában úszni („a mai dresszek olyanok, mint egy második bőr az úszón” – jegyezte meg a helsinki bajnok), illetve Darnyi Tamásék irigykedve, hogy a hölgyeknek napi öt-nyolc kilométert kellett „csak” úszniuk (más kérdés, hogy hetven éve az számított kirívóan nagy edzésadagnak).

Felálltak, elbúcsúztak. Január volt, hétfő egy emeleti társalgóban. Hat évtized (1952–2012) úszótörténelme vált nagyon is elevenné; hogy aztán az egyórányi társalgásból ocsúdva mi, halandók a kiürült helyiségben állva úgy érezzük: igen, valahogy így fest az elvarázsolódás.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!