Ernyő nélkül? – N. Pál József publicisztikája

Emlékszem, ahogy megdobbant a szívem a hírre: egyik kedves sportágam, az úszás világbajnokságát 1973 szeptemberében végre megrendezik. A másikra – az atlétikáéra – tíz évet kellett várni még, nem értettem, miért tolták az egészet ily sokáig, hisz a birkózás, a vívás, a súlyemelés, az öttusa, a kajak-kenu, a torna vagy a műkorcsolya vb-je (szinte mindenütt „érdekeltek”, aranyakra, érmekre esélyesek voltak versenyzőink) már a sportra való eszmélésem idején, a hatvanas évek végén is rég létezett.

Nagyon örvendtem hát, főleg, mert a honi úszás a hatvanas évek apálya után 1970-től (Gyarmati Andrea két Eb-aranya), még inkább a '72-es olimpiától mozdulni látszott, a Széchy-iskola első nemzedékének beérésével elsősorban. Megvallom: a Münchenben, tizenhat évesen 400 vegyesen hat másodpercet javulva bronzot szerző Hargitay belgrádi győzelmében (és világcsúcsában) oly biztos voltam, mint a reggeli napfelkeltében. S bár úszónk a rekordot a végső százon kifejezetten „ellazsálta” (harminckét század híja volt), a sportág történetének első magyar vébéaranyát nagy fölénnyel nyerte, s e számot az 1974-es Eb-n (immár világcsúccsal), és az 1975-ös vébén (ott a 200 vegyest is) ő uralta egyértelműen.

Az olimpia utáni legfontosabb sporteseménnyé lett a vizes világbajnokság számomra ötven esztendeje (a medencés úszás elsősorban), s így is marad alighanem. S mert a mostani viadal a huszadik, elmondhatom, még sosem vártam a rajtot arany, de legalább érem (érmek) reménye nélkül. Várakozásaim „orma” az 1986–1994, illetve a 2015–2019 közötti évekre esett, s a medáliákra nézvést többnyire bejött a „jóslatom”. Akadt, hogy csalódtam (Wladár, 1982; Egerszegi, 1994; Cseh 2007), volt, hogy váratlanul ért a diadal (Kapás, 2019). Az időeredményekben (Rózsa, 1991; Hosszú, 2015, 200 vegyes; Milák, 2019 kivételével) mohó voltam inkább, ám – „zászlótartó” úszóinkra tekintve – ritkán fogtam mellé nagyon (a csalódásokat kivéve persze). Ez utóbbiban nem tudok makacsságommal mit kezdeni: ma is „elvárom”, hogy az adott év legjobb eredményét (ifjabbaknál élete legjobbját) az indulók legalább fele (kétharmada?) az adott esztendő legfontosabb világversenyén ússza meg. Ha sikerül, a helyezés kevéssé érdekel. Nem tehetek róla, most is így várom a rajtot.

No de mit várhatok? Nagyon nem szeretném, ha „történelmet írnánk”, ám szorongva nézek a versenyek elé. (Mondom, csak a medencés számokra gondolok.) Az eddig lezajlott tizenkilenc vb-n harmincöt aranyat, összesen nyolcvanhat érmet nyertünk, s medália nélkül nem jöttünk haza még. Aranyból öt (1991), éremből nyolc (1991, 1994, 2017) volt a csúcs, s legalább egy (1982, 2007) érmecske mindig összejött. Arany híján négyszer (1978, 1982, 2003, 2007) maradtunk, de dobogós hely nélkül még soha. Nem akarok vészmadár lenni – örvendek, ha tévedek –, ám tartok tőle, sajnos most van esélyünk erre.

A Széchy-éra első, a montreali (1976) kisiklást követő, Darnyi 1985-ös föltűntét megelőző „vékonyabb” esztendeiről nem beszélve – a nagyon ifjú Wladár két évig bírta a ránehezedő nyomást – is emlékezhetünk, hogy az Egerszegi, Darnyi, Rózsa féle csúcskorszak után mily sűrűn emlegették az esernyő metaforát. Hogy van egy „nagy”, akinek már-már követelt aranya alá beállhatnak mások is. A sors e szerepet Kovács Ágnesre, Cseh Lászlóra, majd Gyurta Dánielre osztotta ki, s ők rendre meg is feleltek ennek, mígnem Hosszú Katinka „robbanásával”, Cseh – sajnos a riói olimpián bedőlő – másodvirágzásával, illetve az úszózseni Milák 2016–17-es föltűnésével úgy tetszett, nincs szükség a virtuális parapléra már.

Ám Isten malmai megint őröltek csendesen. Cseh a versenyzést pályafutásához méltó módon hagyta abba, Hosszútól Tokió óta „nagy” eredményt senki józan lélek nem várhatott, újabb nagy „robbanás” nem jött egyelőre, így – akarta vagy sem – az igazi világversenyeket tekintve (az Eb nem az) Miláknak lett muszáj „ernyővé” válnia. A tavaly júniusi budapesti vb-n csak ő szerzett érmet, igaz, aranyakat, s látványos világrekorddal az egyiket. Az övén kívüli legjobb eredmény Hosszú negyedik helye lett 400 vegyesen, saját (akkor még világ)csúcsától majd' tizenkét másodperccel elmaradva.

Mi történt Milákkal, nem taglalom, a megszállott titokkeresőknek Csurka Gergely írását (A földönkívüli ember, Nemzeti Sport, 2023. június 24.) ajánlom olvasásra, annál értelmesebb tapintattal szólni a históriáról nem lehet. A jelenségen magam is meditáltam egyszer (Föl a szívvel! Nemzeti Sport, 2020. június 5.), tudtam az akkor Covid-takarta gondról, ezért nincs kétségem pillanatnyilag, hogy az úszó visszatér, s jobb lesz, mint valaha volt. Egy biztos: a kommentindulatok jó részével ellentétben – fenyítsék meg, vegyék el a pénzt stb. – semmi értelme nem lett volna hatalmi szóval kényszeríteni, azzal tönkreteszik alighanem. Nincs mese, eltűnt az ernyő, ezt muszáj tudomásul venni most, a párizsi olimpia érdekében is.

Két – még az országos bajnokság idején is egyértelműnek hitt – aranyesély odalett, s a két gyorsváltó lehetségesnek álmodott éremreménye is erősen megcsappant (a döntőknek is örülni tudnék). Kitől várhatjuk hát azt az egyetlen érmet ezután?

Gyorsan kijelentem: elvárni senkitől sem érdemes. Ússzák meg a legjobb idejüket minél többen, az ifjak meg biztató (idő)arányban javuljanak, erre várok továbbra is. Lehet, beesik egy (két) medália – örömmel veszem! –, de lelkem az ellenkezőjére készítem inkább.

Nem kertelek, két úszó van a csapatban, akinek dobogós helyezését – csúcsforma esetén – el tudom képzelni. Kós Hubert az egyik. Róla 2020 nyarán úgy gondoltam, a világ „legközvetlenebb” élvonalában lehet hamarosan. Hitem a 2021-es budapesti Eb döntőjéig szilárdan állt, midőn a középfutamban úszott idejétől (1:56.99) eléggé elmaradt, s azt azóta sem érte el, a római Eb-arany ellenére sem. Januártól Amerikában készül, a világ legtöbbre taksált edzője, Bob Bowman a mestere, aki több klasszisra figyel, s nem hinném, hogy a sorban a magyar fiú van legelöl. Néhány márciusi yardos rövid pályás ideje jól nézett ki, ám mintha a vegyes (a 200-on való berobbanásról képzelegtem én is) háttérbe szorulni látszana némileg. Lehet, Leon Marchand, a nála csak tíz hónappal korosabb – minden úszásnemben világszintre képes – klubtárs amennyire inspirálja, ugyanannyira béníthatja is őt, hisz látnivaló, hogy vegyesen a következő években képtelen lesz megverni a franciát bárki is. Ellenben – ez vigasztaló – klasszis hátúszó lehet Kósból, a kétszázon elért tavaszi 1:55.95 ezt ígérheti. Nos, ha ebből egy másodpercet (erős egy másodpercet) képes „leszedni” Fukuokában, nem elképzelhetetlen a dobogó. (A 200 hát és vegyes közt amúgy is muszáj választani, hisz a a vegyes döntőjét és a hát középdöntőjét, az olimpián meg mindkét finálét jóval egy órán belül kéne leúsznia, s ez Ryan Lochte-nak sem ment teljes értékű módon.) Szóval: reménykedjünk, hátha, mert hogy nagy klasszis lesz-e Kós Hubert, most dől el alighanem.

A másik jelöltem Szabó Szebasztián, ha minden tökéletesen és szerencsésen alakul a gyors vagy a pillangó 50 méterén, ahol „minden lehet” ugyebár, csak a döntős helyet-helyeket szeretném látni elébb.

Késely Ajna élénkülni látszik, de négy év előtti legjobbjától (4:01.31 400 gyorson) még mindig öt másodpercre van, van három stabilan négy percen belül tudó ellenfele, a döntőt tán elérheti, ennek is örülnék módfelett. Kapás Boglárkától, nem is annyira titkos kedvencemtől a finálé is nagy dobás lenne már 200 pillangón, a dobogóhoz valahai legjobb eredményénél (2:06.50) másodperccel jobb idő kellene legalább. S tudom, Európa-bajnok lett tavaly Mihályvári-Farkas Viktória 400 vegyesen, ám legjobb ideje (4:35.99) még mindig a tokiói előfutamból való.

Nincs ok nagy pánikra persze, s nem csak a minapi kilenc aranyat hozott ifi Eb példája súgja ezt nekem. Igaz, én az órát figyelem mániákusan továbbra is. Kívánom, Pádár Nikolett 200 gyorsa kezdődjön 1:56-tal végre, ússzon Mihályvári-Farkas a döntőben 4:34-35 között, s javítson legjobbjain Kovács Benedek háton, vagy az Eb-ezüstös, most húzóember nélkül maradt Márton Richárd 200 pillangón, hisz az 1:54.78-nál jobb eredmény talán, talán... De nem fantáziálok tovább.

Akkor sem, ha muszáj beismernem, az a táblázat Magyarország neve mellett üresen nagyon nem mutatna jól!

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!